Történelmi lecke ifjaknak és gyerkőcöknek fociról, magyarságról, szerelemről

„A magyar labdarúgó-válogatott utolsó csoportmeccsét is megnyerve, veretlenül, csoportelsőként zárta a kontinensbajnoki selejtezőket, így magabiztosan jutott ki a jövő évi, németországi Európa-bajnokságra. Ezúttal nem szakmai elemzés következik, jóllehet, a közeljövőben annak is szerét ejtjük majd. Ez az írás azonban most azoknak a gyermekeknek és ifjaknak szól, akik hála Istennek, egyre nagyobb létszámban és arányban jönnek ki szurkolni a válogatottnak.

Gyerkőcök! Nem is tudjátok, milyen szerencsés korszakba születtetek! Nemcsak azért, mert alapvetően békében és korábban soha nem látott bőségben élhettek, amikor – az esetek jelentős részében – a legfőbb gondotok az, hogy van-e ingyenes wifi-kód a wellness-nyaraláson, s ha igen, fel lehet-e rakni valahová tölteni a kezetek ügyében lévő, lemerülőben lévő kütyüt? Szerencsés korszakba születettek azért is, mert szerethetitek a futballt és megadatik nektek, hogy szurkoljatok egy olyan magyar válogatottnak, amelyik egyik csodát viszi végbe a másik után.

Mi, hozzátok képest (jóval…) öregebbek, már pontosan tudjuk, mekkora érték ez. Ne akarjátok tudni, mennyi mindent éltünk végig… Szenvedést, kínokat, fájó pofonokat, arcpirító vereségeket, majd az ezeket követő magyarázkodásokat, kifogásokat. Eredmény híján hallhattuk annak aktuális magyarázatait, hogy megint miért NEM SIKERÜLT jól jásztani, NEM SIKERÜLT nyerni és végül NEM SIKERÜLT kijutni az aktuális világversenyre.

Mi ugyanúgy rajongjuk a kezdetektől fogva ezt a csodálatos játékot, mint ti most. Mentünk a meccsekre, esőben, hőségben, napsütésben, szélben, mindenben. Bár ti már inkább kocsival mentek, mi annak idején a 75-ös trolin utaztunk. Sokszor előbb leszálltunk egy-két megállóval, mert a legnagyobb dolgok közé tartozik a meccs előtti gyaloglás a stadion felé. Gyalog kell megközelíteni a Szentélyt, az is fokozza a hangulatot, a tetőfokára repíti a mérkőzésvárást. Mentünk mi, rendületlenül, de az utolsó élményünk rendszerint a meccs előtti Himnusz volt, mert aztán jött a szenvedés.

Mi maradt nekünk? Az apáink, nagyapáink emléke. Puskásék, Cziborék, Alberték, Göröcsék, Vargáék, Törőcsikék góljainak, cseleinek, sikereinek történetei. Amiről, ha lefejtettük is az »idő megszépítő messzeségét« – amely köztudomású, hogy mindent szebbnek láttat egy kicsit, mint amilyen valójában volt –, akkor is sóvárgó irigységgel hallgattuk. Igaz, nekünk, idősebbeknek még megadatott egy utolsó »Aranycsapat«, egy utolsó, világverő válogatott. Az, amelyről mostanság többször hallhattatok Ti is. Az a bizonyos »mexikói« válogatott, amely egészen mostanáig az utolsó volt, amely képes volt egyenes ági kvalifikációra.”

Nyitókép: MTI/Hegedüs Róbert