Szinte biztos, hogy Marco Rossinak szobrot emelnek Magyarországon – a kérdés már csak az, hogy miből készül majd

Nemzeti együttesünk 2022 októbere óta tizenkét mérkőzésen nem talált legyőzőre, ezzel több futballtörténelmi tettet is végrehajtott: jelenleg Európa leghosszabb veretlenségi sorozatával büszkélkedhet, 1976 óta először zár naptári évet vereség nélkül, 1985 óta először jutott ki egyenes ágon és első helyen nemzetközi tornára, illetve 1965 óta zárt először csoportelsőként és veretlenül selejtezőt. Ráadásul idén minden ellenfelét megverte legalább egyszer – a legerősebbet, a szerb csapatot kétszer is. A mieink 18 ponttal, 16-7-es gólkülönbséggel, egyértelmű fölénnyel nyerték a sorozatot, és a két barátságos mérkőzést is beleszámítva 18 rúgott és 8 kapott góllal fejezték be az évet. Évtizedek óta nem fordult elő, ami most, hogy a magyar válogatott egy selejtezősorozat utolsó fordulójában biztos Eb-résztvevőként léphetett pályára. A csoportelsőség ráadásul azt jelenti, hogy a második kalapból sorsolnak majd minket, tehát van esélyünk több nehezebb ellenfelet elkerülni.

Megfogyva is tartással

A válogatott szép keretes szerkezetbe helyezte a sorozatot, hiszen – az Észtország elleni felkészülési meccsen elért 1-0-s győzelmet követően – a bolgárok elleni 3-0-s diadallal kezdtünk, és vasárnap Montenegró ellen 3-1-es győzelemmel zártunk. Jól indult tehát az év, és ki emlékszik már arra, hogy Szoboszlai és Sallai kő-papír-ollóval döntötte el, ki rúgjon tizenegyest a bolgároknak? Júniusban Montenegró ellen idegenben gyengén játszva is fontos döntetlent értünk el, majd itthon 2-0-ra nyertünk Litvánia ellen. A sorozat feléig még gólt sem kapott a válogatott. A nyáron nagy mozgás volt az átigazolási piacon, a keret több tagja klubot váltott, és amellett, hogy nagyot nőtt a csapat értéke, az öt topbajnokság klubjaiban játszó labdarúgóink száma nyolcra emelkedett. A nemzeti tizenegy őszre a 32. helyre lépett előre a FIFA világranglistáján.

Aztán szeptemberben jöttek a szerbek – pontosabban előbb mi mentünk Belgrádba, és két perc alatt fordítva nyertünk, majd egy csehek elleni (nem annyira) barátságos döntetlent követően itthon is 2-1-re múltuk felül világsztárok sorát felvonultató csoportellenfelünket. A Puskás Arénában egyébként minden tétmérkőzésen telt ház előtt játszottak a fiúk, és e találkozókat kivétel nélkül megnyerték. Ez nyilván nem véletlen, a labdarúgók is sokszor megköszönik a tizenkettedik játékos támogatását és szeretetét. Litvánia ellen idegenben volt egy kis megingás, talán elhittük, hogy most már megvan az Eb. Ezután jött a bulgáriai dráma, amelynek „nulladik” felvonása, a bolgár szövetség stadionkeresése a külső szemlélő számára még bohózatnak tűnhetett – nem úgy nekünk a bizonytalanság miatt –, maga a meccs pedig először hőskölteménynek, majd tragédiának látszott, végül a 97. percben szerzett öngóllal meglett az Eb-részvétel, de ezt a hepiendet nem a legjobb szájízzel néztük végig.

A csapat erejét, tartását jelzi, hogy négy mérkőzést is hátrányból mentettünk döntetlenre vagy fordítottunk meg. A szerbek elleni idegenbeli és az utolsó három, Litvánia, Bulgária és Montenegró elleni meccs is ilyen volt. Pedig az év vége felé még az is nehezítette a csapat dolgát, hogy számos kulcsjátékos megsérült. A leginkább talán Orbán Willi hiányát érezte meg. A rutinos hátvéd nemcsak a legjobb a posztján, de kiválóan irányítja a védelmünket, ez Litvániában és Bulgáriában hiányzott. Az egész évben bombaformában játszó Varga Barnabás és a kulcsfontosságú találatokat szerző Sallai Roland, valamint Schäfer András és Gulácsi Péter is nagyon kell a válogatottba. A csoportelsőségről döntő, azaz nem tét nélküli zárómeccset Szoboszlai Dominik két világklasszis góljának, Nagy Ádám és Ádám Martin gólpasszainak meg Dibusz Dénes hihetetlen védéseinek köszönhetően fordítottuk meg, így katartikus futballünneppel zárhattuk az évet. Mindez természetesen az egész csapat érdeme, beleértve nemcsak a játékosokat, hanem a stáb minden tagját az erőnléti edzőktől a takarítókon keresztül a masszőrökig, két embert mégis feltétlenül ki kell emelni közülük: a csapatkapitányt és a szövetségi kapitányt, azaz Szoboszlai Dominikot és Marco Rossit.

A legkisebb királyfiból a legnagyobb király

A cím kedvéért vettük kölcsön Pisont István közismert titulusát, mert ez jól érzékelteti azt az utat, amit a jelenkori magyar labdarúgás egyértelműen legjobb játékosa, Szoboszlai Dominik főleg a mögöttünk álló bő egy évben bejárt. Az ő nevét 2020 végén, az Izland elleni Eb-pótselejtezőn ismerte meg Magyarország, amikor 20 évesen a döntetlenre álló mérkőzés 92. percében berúgta a tornán való részvételt jelentő gólt. Persze azok, akik közelebbről követik a magyar focit, évekkel azelőtt tudták, hogy van egy srác az utánpótlás-válogatottban, aki messze kiemelkedik a korosztályából. A korábbi évtizedekben azonban annyi tehetséget láttunk elkallódni, hogy a magyar ember csak akkor hiszi el, hogy valaki tényleg kiteljesedhet, amikor már megtörtént.

Szoboszlai pedig jól ismerte, sőt vezérelvévé tette az ehhez szükséges gondolatot: „A tehetség isteni áldás, de hihetetlen akarat és alázat nélkül mit sem ér.” Olyannyira ez vezérli, hogy az alkarjára tetováltatta a Steven Gerrardnak tulajdonított idézetet. Az angol legendától pedig nemcsak a mentalitást, hanem a 8-as mezt is átvette, amikor nyár elején 70 millió euróért a Liverpoolhoz igazolt. Szoboszlai minden kritikát megcáfolva nem pusztán beilleszkedett a csapatba, de azonnal felvette, sőt legtöbbet futó játékosként lassacskán diktálja a világ legerősebb bajnokságának tempóját; érthető, hogy kirobbanthatatlan Jürgen Klopp kezdőcsapatából, és az Anfield közönségének egyik kedvence lett. A magyar labdarúgásnak ezzel újra van nemzetközi szinten jegyzett klasszisa, aki a világ egyik topcsapatában szerepel.

Szoboszlai idén válogatottmezben is számtalanszor bizonyította, hogy nem véletlenül jutott a csúcs közelébe. Amellett, hogy ő szervezi a csapat játékát, és támadó középpályás létére a védekezésből is kivette a részét, a nemzeti együttes góljainak kétharmadában közvetlenül szerepet játszott, hiszen adott 5 gólhoz vezető kulcspasszt, 3 gólpasszt, és szerzett 4 találatot: egyet bődületes szabadrúgásból Bulgária ellen, egyet büntetőből Litvánia ellen, az utolsó kettőt pedig a Montenegró elleni zárómeccsen, két percen belül, megfordítva a mérkőzést.

A győztes meccs végén pedig kiment, és 23 évét meghazudtoló módon úgy beszélt a stadiont megtöltő 65 ezer emberhez, hogy valószínűleg senkiben nem marad kétség azzal kapcsolatban: 

Szoboszlai népszerűségét csak fokozza, hogy minden megnyilvánulásából érződik, tudja, honnan jött, és büszke rá. Amikor visszautasítja, hogy sztárjátékos lenne, amikor arról beszél, hogy nézi az NB II.-ben szereplő volt csapattársa meccseit, amikor kijelenti, hogy a kedvenc étele a zúzapörkölt nokedlivel, ahogy az édesanyja készíti, vagy amikor a Puskásban ünnepelve lehúzza a felé nyújtott pálinkát, a szurkolók ránéznek, és azt mondják: ez a mi fiunk! Szoboszlai maga sem szereti, ha a legnagyobbal, Puskással hasonlítják össze, de ebben mindenképp az Aranycsapat kapitányára emlékeztet, aki a Real Madrid világsztárjaként is ugyanolyan ember maradt, mint amilyen volt. Szoboszlaival kapcsolatban érezni, hogy ez a fiú közülünk való, és az ember így még jobban tud örülni a sikereinek.

Uno di noi

Ugyanez az érzésünk a szövetségi kapitánnyal kapcsolatban is – ezt bizonyítja, hogy a képen, amelyet a zárómérkőzést követően a szurkolóktól kapott, ez szerepel: Uno di noi – azaz egy közülünk. Mindez nem csak annak szól, hogy Marco Rossi ősszel letette az állampolgársági esküt: aki kicsit is ismeri a tíz éve Magyarországon élő mestert, tudja, hogy a szíve egy része régóta Magyarországé.

Egy jó edző csapata tükrözi a tréner személyiségét – mondta a kapitány a zárómeccset követően, és az biztos, hogy ő e téren is kiváló eredményt ért el. Rossi mindig kiemeli, hogy a játékosok nyerik meg a mérkőzéseket, és sokszor szerényen a háttérbe szorítja saját szerepét. Mindamellett, hogy kemény, fegyelmet és rengeteg munkát követelő edző, a játékosokkal való kapcsolatából érződik, mennyire szereti őket, sokuk számára apafiguraként jelenik meg. A „mister” – ahogy a válogatott játékosai nevezik – sokszor elmondja, hogy képtelen döntetlenre készíteni a csapatát, még a legerősebb ellenfél ellen is a győzelemre kell törekedni, és a végső sípszóig mindent meg kell tenni érte. Ez a mentalitás pedig minden mérkőzésen látszott a csapaton – nem véletlenül sikerült többször is fordítani.

Ehhez persze az is kellett, hogy a csapat egységes legyen, kiépüljön a játékosok közti összhang, ami talán a legnagyobb erőssége a válogatottnak. Rossi maga is nagy elismerésként értékelte, hogy edzőkollégái közül többen is azt mondták, nemzeti tizenegyünk csapategysége olyan, mint amilyet csak egyesületekben látni, ahol a labdarúgók hétről hétre együtt játszanak. Nincs kiemelt játékos, mindenki ugyanolyan értékes, ha az egyik hibázik, a másik kijavítja, ha valaki hiányzik, van, aki pótolja, mindegy, ki szerez gólt, csak a győzelem a fontos. A játékosok minden megnyilvánulásából érezni, milyen erős kapcsolat, barátság fűzi össze őket. Ebben az olasz mesternek nagy szerepe van.

Rossi három mérkőzésre van attól, hogy a magyar labdarúgó-válogatottat a legtöbb mérkőzésen vezető szövetségi kapitányok rangsorában a harmadik, és tizenegyre attól, hogy a második helyre emelkedjen. Huszonkilencszer vezette győzelemre a magyar csapatot, e tekintetben már csak Sebes Gusztáv és Baróti Lajos előzi meg. Az már 

a kérdés csak az, hogy mikor, és miből készül majd. Olyan csapatot épített, amely 

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás