Mivel azt a győzelmet Marozsán a Grand Slamek mögötti második legrangosabb szinten, a római 1000-es tornán érte el, a világranglistán nagyon hamar bejött a legjobb száz közé. Ami alanyi jogon jelent indulást minden nagy versenyen, amíg a játékos fent tudja tartani a helyezését. Az Alcaraz elleni világszenzáció után tehát Marozsán feladata az idei évben a világranglistájának óvása volt.
Pár óvatos hónap után – amíg folyamatosan fogta a százon belüli helyét – Fábián ismét hatalmasat villant, és ismét egy nagyon jól jövedelmező 1000-es versenyen. Sanghajban előbb megverte az élete formájában lévő, két hónapja 1000-es döntőt játszó, világranglistán tizenegyedik ausztrál Alex De Minaurt. Majd magyar idő szerint kedden reggel azt a norvég Casper Ruud-öt, aki az elmúlt másfél évben három Grand Slam-döntőt játszott (balszerencséjére a három legjobb aktív játékos, Nadal, Alcaraz és Djokovic ellen).
És ahogyan Alcaraz ellen, ezúttal is a győzelem mikéntje majdnem akkora érték, mint a ténye.
Casper Ruud ugyanis az elveszített első játszma után a másodikban olyan jól teniszezett, mint mikor egy éve a világelsőség közvetlen közelében járt, és ahogyan azóta alig-alig. Marozsán azonban nem rettent meg a váratlan színvonaltól. Emelt a döntő, harmadik szettben a saját játékán, és miután a Ruud utolsó esélyét jelentő bréklabdát ásszal hárította, egy tenyeres nyerővel zárta le a meccset.
Ezzel a meneteléssel világossá vált, hogy Fucsovics Marci mellett Marozsán is olyan teniszező, akivel számolnia kell mindenkinek a világ elsőszámú egyéni sportágában; az Alcaraz elleni bravúrgyőzelem nem egyszeri, kifutott eredmény volt. Marozsán a sanghaji négy győztes meccsével – a két kiemelten túl a Djokovicot idén legyőző szerb Dusan Lajovicot és a rangsorban egyelőre még előtte álló, de mögé való francia Rinderknechet verte meg – a hatvanadik hely környékére jön fel majd a világranglistán.