A zseni létezik, de csak három volt a focitörténelemben – Fabio Capello a Mandinernek

Éppen egykorú az egyetemes labdarúgás másik edzőlegendájával, Arrigo Sacchival, akinek sok éven át közvetlen munkatársa is volt. Az ő fociról alkotott korszakos elképzeléseiről, eszményéről tudni lehet, hogy elsőként a nagy Budapest Honvéd járult hozzájuk jelentős mértékben, majd a Puskással felálló Real Madrid. Önnek, aki apai ágon Magyarországról származik, szintén ezek a csapatok jelentették az első szerelmet?

Természetesen akkor az egész világ tudta, mi mindent jelent a magyar foci, hogy milyen csodákat művelnek a játékkal. Engem is lenyűgöztek. De én Juventus-szurkolóként nőttem fel, és később mindig az volt a kedvencem, ahol játszottam. A Milánnál fejeztem be játékosként, ez sokáig megmaradt, majd edzőként elkötelezett lettem a Real Madrid felé is. 

Amikor játszott, mi okozta a legtöbb örömet egy középpályás munkakörei közül? Jókor váltani a csapat ritmusán? Rést találni? Labdát csenni?

Ha egyet kell mondanom: labdát csenni. Nagy gyönyörűség előbb tudni mindenkinél, hova jön ki a passz. Én magam próbáltam mindig előrefele játszani, és mivel kétlábas voltam, nem okozott nagyon gondot, hogy eljuttassam a labdát, ahová akarom. Ha lehet, akkor gyorsan. A cselezést és a versenyfutást ellenben soha nem nekem kellett csinálni a csapataimban.

A mostanságbeliek közül kihez hasonlóan képzeljük el Önt mint játékos?

Daniele De Rossihoz. Ő is rendre megérkezett a kapu elé.

Amikor átvette Sacchitól a Milánt, némileg megváltoztatta a csapatot azzal, hogy több szabadságot adott a legjobb játékosainak. Ez a szükségből fakadt; abból hogy túlságosan elfáradt a csapat pszichésen Sacchi legendásan aprólékos edzésmódszereitől? Vagy ettől függetlenül változtatott; egyszerűen mert másban hisz?

Én voltam játékos, Sacchi sosem. Ebből kifolyólag másképp láttuk a feladatunkat. Szerintem nem lehet bójákhoz mérve leoktatni minden mozgást a támadóharmadban. Nálam az edző feladata, hogy elvigye húsz méterre a csapatot az ellenfél kapujától. Onnantól focizniuk kell tudni – nekik, a játékosoknak. De az edzések nem lettek kíméletesebbek. Helenio Herrera [a Grande Inter kétszeres BEK-győztes edzője, a védekező catenaccio-iskola alapítója] két évig volt az edzőm még játékoskoromban, tőle hallottam naponta ezt az alapelvet: 

Vannak, akik szerint ennek az egy mondatnak a meghonosítása a Real Madridnál jelentette a spanyol klubfoci aranykorszakának alapját. Onnan sugárzott szét, emiatt játszhattak a spanyol házi döntőt csupán három évvel később a Bajnokok Ligájában.

Mit össze nem birkóztunk ezen?! Keményen kellett küzdenem, hogy elfogadják és megértsék: ha lábujjhegyen tipegünk hétközben, hétvégén sem lesz futás. És hogy nem csak akkor van dolga a játékosnak, amikor épp nála a labda, hanem akkor is, amikor a csapatnak vissza kell szerznie. Egyensúly nélkül semmit nem lehet elérni. De nem csak Madridban ment át nehezen; legkevésbé talán Savićevićbe tudtam beleverni ezt, még a milános időkben. Berlusconi többször megkérdezte tőlem, miért cserélem le ezt a csodálatos tehetségű embert. Mert nem futott, azért.

Tehát a zseniknek sem szabad mindent? Egyáltalán, mit gondol, létezik a zseni? Ön edzette a történelem legjobbjainak egy jó részét, Van Bastent, a brazil Ronaldót, Roberto Baggiót, készített fel csapatot Zidane és Maradona, Messi és Ronaldinho ellen. Van vajon egy szűk csoportja néhány, nagyon kevés játékosnak, akik más világba tartoznak? Vagy a tehetségbeli különbségek igazából egyenletesek Trezeguettől Del Pierón, majd Baggión át Van Bastenig?

A zseni létezik, de szerintem csupán három volt a történelemben. Pelé. Maradona. És Messi. Abban az értelemben, hogy a zseni olyat lát, ami nincs – ami nincs, ha nincs a zseni. De a zseni megteremti. A többiek: osztályon felüli játékosok. A gól, amit Savićević lőtt a Barcelonának a 4-0-ra megnyert Bajnokok Ligája döntőn, az egy emlékmű. Egy őrült ihletettsége kell hozzá, hogy ilyet valaki megpróbáljon. 

Ám a zseni nekem nem ez. Legközelebb talán még Ronaldo volt hozzá. Nem Cristiano, hanem a Dagi, a Fenômeno. Ő tudott olyat, amit senki más nem.

De Ön nem igazán volt elragadtatva, hogy Madridban jobban szerette az életet, mint az edzéseket.

Ez igaz. Kirúgtam a klubtól. De tiszteltem közben. Nyolcvan kiló volt a versenysúlya, amikor 2002-ben világbajnokságot nyert Brazíliának. Viszont kilencvenöt kilósan jelent meg nálam edzésen. Ilyet nem lehet. Egyszer betettem a másik gólzsákkal, van Nistelrooy-jal együtt a kezdőbe. Rúgtak kettőt, de kikaptunk 3-2-re. Nem bírta el a csapat.

José Mourinho mondta nemrégiben, hogy egy Frank Lampard huszonhárom évesen már férfi volt, és akként is viselkedett, ma viszont minden huszonhárom éves játékosa úgy van jelen az életben, mint kis taknyosok – amihez alkalmazkodnia kell, mert ettől még szereti őket. Ön, a régivágású szakember archetípusa, hasonlóan látja?

Nem. Embere válogatja, nem a korszak, és nem az életkor. 

Raúl huszonkét évesen megházasodott, és gyűrűcsókjával onnantól minden gólját a feleségének ajánlotta, de már amikor tizenkilenc évesen edzettem, akkor is kész személyiség volt. Guti merőben más életet élt, maradjunk ennyiben. Érzéket, tehetséget mindketten dögivel kaptak. Guti teremtőkészséget még egy kicsivel többet is. De amikor zúgtak a csatakürtök, Raúlra lehetett csak számítani. Játékminőség, agy és a tojások. Mindhárom kell.

Mai szemmel nézve az Ön edzői csúcsévei egy szinte mitologikus korszaka a focinak. A Gyűrűk Urába illően csapzott hajú férfiak, ilyen csengésű nevekkel, mint Zvonimir Boban, Jean-Pierre Papin vagy Marco van Basten; a világot egy jótékony őrületbe hajszoló Zidane-nal, Ronaldóval. Mi veszett el?

Az egész mai élet telefon-pötyögtetéssel telik. Azonnali ingerekkel. A mítoszhoz pedig várakozás kéne. A várakozás egy remény, hogy hétvégén – de lehet hogy csak egy hónap múlva! – egy rövid időre újra látom a hősömet. Ezzel kell átitatni a sportot, hogy mítosszá legyen. Ma, ha nem tudom mi történt az előző meccsen, csak odakapok a telefonhoz, és visszanézem. Nem kell felidéznem, így nem tudom újra és újra átélni. 

Hogyan vélekedik a fociban az orrunk előtt zajló adat-forradalomról? Tud újat mondani az adat? És még inkább, tud érdekeset? Olyat, amit egy kellően okos ember lényegében ne tudna kitalálni? Ön híres arról, hogy talán a legokosabb ember a foci világában. Érzett már bármit egy statisztikai kimutatásban?

Amit sokan elfelejtenek, vagy nem is tudják: az adat, a számok – nem szentírás. Megbízhatónak tűnnek, mert pontosak és mérhetőek. Azt mondják, valaki adott húsz pontos passzt. Biztosan így is volt. De hova? Hátra és oldalra? Mit ér ez? Teremtett veszélyt? Vállalt kockázatot? Tudta a valós kockázatot? Valaki más labdát szerzett. Hol? Kitől? Olyankor, amikor az ellenféltől csak egy valaki küzdött a labdáért, míg a többiek visszarendeződtek? Vagy olyat, amit semmiképpen sem akartak elveszíteni, és át lehet rohanni a pályán utána, mert meghiúsult a tervük?

És mi a helyzet a nem mérhető oldalával a focinak? Ön három egymást követő Bajnokok Ligája-döntőből kettőt elveszített a Milannal, tulajdonképpen az edzői pályafutása elején. Tanult később valamit, amivel megnyerte volna mindhármat?

Az első döntőben, amikor a Marseille ellen játszottunk, csalt a bíró, ez köztudomású. El is tüntették utána. Még így is nyerhettünk volna, csak kivédte a szemünket a kapus, mint Curtouis a legutóbbi BL-döntőn. Az Ajax ellen alig állt ki a csapat. Támadónk tulajdonképpen nem is volt; Savićević egy nappal a döntő előtt rúgott egy szögletet edzésen, a combjához kapott, és ő is kiszállt. Amikor negyed órával a meccs vége előtt Van Gaal beküldött egy friss, atletikus csatárt, a tinédzser Kluivertet, mondtam a segédedzőmnek, hogy végünk van. Meg is szerezte az egyetlen gólt a meccsen.

A balszerencse sokféleképp szembejöhet. Két ízben is edzette a Real Madridot. Látott bármit, ami magyarázza, hogy nekik soha egy BL-döntőn sem üt be semmi? Hogy nyerhetik meg mindig a világ legrangosabb meccsét, ha ott vannak?

El vannak szánva rá, hogy bármi áron fenntartsák ezt a sorozatot. Minden egyes döntővel még nehezebb megverni őket. Amikor 2014-ben Sergio Ramos fejese a 90+3. percben mentette meg őket, ahhoz már kellett az is, amit Olaszországban Carlo [Ancelotti] malacának hívunk. Valami megmagyarázhatatlan, mintha mindig szerencséje lenne. De ha mindig az van, akkor nem lehet szerencse. Akárhogy is, nálam ő a legnagyobb edző.

Ki. Ancelotti ahová megy, címeket nyer. Mind az öt nagy bajnokságot megnyerte – senki más nem. Négyszer nyerte meg a Bajnokok Ligáját – senki ennyiszer. Két különböző klubbal, és valójában három különböző csapattal. Senki nem ér fel a címeihez. Márpedig egy edző dolga ez: címet nyerni.

Nyitókép: Fabio Capello, aki harminc éve változatlanul néz ki. A kép éppen 2014-ben készült.
Fotó: MTI/EPA/Erlend Aas