Már csak annyit kérnék: illő kézbe a világbajnoki trófeát!

Azt hiszem, sokan szoktunk le arról, hogy külföldi válogatottaknak odaadóan szurkoljunk. Élsportolók közt is ritka önhergelési képesség kellene hozzá, mióta megint lehet tapasztalatból tudni, milyen a magyarok meccsét, a saját meccsünket nézni nagy tornán.

A (bekívánkozó) kívülállónál azonban szórakoztatóbb nézőpont a bevonódás, most, hogy jön az évtizedek óta nem látott mértékben kiegyensúlyozott végjáték. Szempont-tippek hasonszőrűeknek – merthogy innentől minden meccset muszáj nézni, hatalmasnak ígérkeznek egytől-egyig.

Kinek a kezébe illik a világ legáhítottab tárgya?

Bár négy évente a világ jelentős napi adagokban fogadja be a »magasba emelni a trófeát« szókapcsolatot, a legritkábban az a gondolatkép jelenik meg, mint ami a valóság. Ennek a tárgynak a megérintését képzelte el ugyanis a legtöbb gyerekagy. Amikor felnőve belátjuk, hogy a saját kezünknek nem adatik meg, apró engedmények férnek már csak bele. Legfeljebb olyan messzire vagyunk hajlandó engedni mélybe ivódott gyerekkori álmaink öt kiló aranyát, hogy egy személytelen kéz emelgeti – amire rá is játszik a szobrász Silvio Gazzaniga a két arctalan emberrel. De hogy valaki más emelgesse?! Még mit nem.

Pedig valaki fogja. És Fabio Cannavaro 2006-os csókjáig kell visszamennünk az időben, hogy ez inkább kellemes, mint bántó kép legyen.

Idén akkor lenne legillőbb a záróképe a vébének, ha Brazília nyerné. A kapitány, Thiago Silva született vezér:

az abban az évben Bajnokok Ligáját nyerő Chelseanek. Középhátvédhez méltó tengerészmellkas, amin nyugton feküdhet fel akár öt világbajnoki csillag is – miért pont egy hatodikat ne bírna el? 

Ha nem a brazil válogatottéról lenne szó, azon hitetlenkednénk, mit keresett az ellenfél tizenhatosán a középhátvéd, így viszont alig tűnik fel, hogy ő adta a világbajnokságok egyik legszebb akciójának végén a tökéletes ütemű gólpasszt.

Kulisszavideókon pedig hibátlanul látszik a vezérmunkája és annak nehézségei. Kedvencem az ezerrétegű interakciója a másik nagy harcossal, Casemiróval, miután átszellemülten ismételgeti, „és küzdünk, és küzdünk, és küzdünk”.

A többiek? Hugo Llorisnál négy éve is kelletlenül láttuk a kupát, blaszfémikus lenne, ha ő vehetné első emberként kétszer a kezébe, amit Beckenbauer csak egyszer, Puskás és Cruyff pedig egyszer sem. Messinek mindenhol egy kolonc volt, hogy csapatkapitány, csak mert ő a legjobb focista a csapatban. Harry Kane nevét már a Puerto Ricónak lőtt mesterhármasával elért, négy évvel ezelőtti gólkirály címe is messze túlírta a focitörténelembe a képességeihez képest. A portugáloknál a kapitány Ronaldo vélhetőleg már csak csodacsere lesz a vébén. Modricéknak szurkolni pont olyan halvány utánérzése lenne 2018-nak, mint amilyen utánérzése voltak a horvátok akkor a 2016-os magyar EB-nek. Virgil Van Dijk daliás vezér, de hogy megint surinamei tollakkal ékeskedjen Hollandia, azt mégsem kéne támogatni. (A marokkóiak kapcsán elgondolkodtam Hollywood tudatiparának bűnein, hogy egy csapat arabot vajon miért önkéntelenül zsebmetszőkkel asszociálok. Hátha ezzel csak egyedül vagyok.)

Tél és a focidivat

Brazíliának szurkolni általában a fősodor. Ódzkodom tőle. Ám íme a téli világbajnokság előnye: nem kell törődni a divattal. Ha nincsenek óriáskivetítők, sörkertek és balatoni lángosozók, az ember csak sejtheti, milyen közhelyes elájulni attól a focitól, amivel Brazília idén méltó lett régi nagy híréhez.

Talán egyetlen más országból nézve sem olyan reménykeltő, mint Magyarországról, hogy a szövetségi kapitány Tite egy hazai bajnokságban végigedzősködött élet és az egy éves alkotói szabadsága alatt végiglátogatott európai csúcsklubok alapján képes volt kialakítani egy csapatjátékot, ami egyszerre modern és hatékony, mégis félreismerhetetlenül brazil. Hogy még a galambtánc-gólörömbe is bele lehet dumálni, csak hab az életöröm tortáján.

A brazilok meze is telitalálat idén. Szép a gallér, az egygombos nyakrész, a bújtatott jaguár-minta. A számozás neonzöld, ami csak merész lehet, ez a neonzöld árnyalat mégis pont működik; a betűtípus pedig úgy használja az AC/DC albumborítókból merített São Paulo-i pixação-stílust, ahogyan Jean-Michel Basquiat a művészetbe emelte a New York-i graffitiket. Anélkül is lehet örülni, ha egy kultúra használja a kreatív energiáit, hogy az ember otthon érezné magát benne.

Talán ez az utolsó lehetőség kipróbálni azt a magát tálcán kínáló élvezetet, hogy milyen a brazil focinak szurkolni. Négy év múlva már Magyarországnak remélnék.

Nyitókép: Thiago Silva lelkesít. Fotó: Nelson Almeida / AFP