Ha nem a brazil válogatottéról lenne szó, azon hitetlenkednénk, mit keresett az ellenfél tizenhatosán a középhátvéd, így viszont alig tűnik fel, hogy ő adta a világbajnokságok egyik legszebb akciójának végén a tökéletes ütemű gólpasszt.
Kulisszavideókon pedig hibátlanul látszik a vezérmunkája és annak nehézségei. Kedvencem az ezerrétegű interakciója a másik nagy harcossal, Casemiróval, miután átszellemülten ismételgeti, „és küzdünk, és küzdünk, és küzdünk”.
A többiek? Hugo Llorisnál négy éve is kelletlenül láttuk a kupát, blaszfémikus lenne, ha ő vehetné első emberként kétszer a kezébe, amit Beckenbauer csak egyszer, Puskás és Cruyff pedig egyszer sem. Messinek mindenhol egy kolonc volt, hogy csapatkapitány, csak mert ő a legjobb focista a csapatban. Harry Kane nevét már a Puerto Ricónak lőtt mesterhármasával elért, négy évvel ezelőtti gólkirály címe is messze túlírta a focitörténelembe a képességeihez képest. A portugáloknál a kapitány Ronaldo vélhetőleg már csak csodacsere lesz a vébén. Modricéknak szurkolni pont olyan halvány utánérzése lenne 2018-nak, mint amilyen utánérzése voltak a horvátok akkor a 2016-os magyar EB-nek. Virgil Van Dijk daliás vezér, de hogy megint surinamei tollakkal ékeskedjen Hollandia, azt mégsem kéne támogatni. (A marokkóiak kapcsán elgondolkodtam Hollywood tudatiparának bűnein, hogy egy csapat arabot vajon miért önkéntelenül zsebmetszőkkel asszociálok. Hátha ezzel csak egyedül vagyok.)