A Budapest Honvéd „legnagyobb királyáról” köztudott, hogy hívő ember. Őszintén mesél a hit fontosságáról, és hogy Jézus Krisztus és a futball szeretete minden nehézségen keresztül átsegítette őt. Nagyinterjú.
Önről köztudott, hogy hívő ember. Mit jelent ön számára a kereszténység legnagyobb ünnepe, Jézus feltámadása és a húsvét?
Ha egy szóval foglalnám össze: a szeretetet. Ez vonatkozik a Jóistenre, a családra, a társadalomra és a futballra is. Hiszen csak egy olyan közösséggel lehet jó eredményeket elérni, amelynek tagjai képesek egymásért harcolni. Ehhez elengedhetetlen a szeretet, a hit és a remény, valamint az egymás iránti tisztelet. S még egy nagyon fontos dolog: az embernek a hivatását is szeretnie kell!
Játékosként mennyire segítette, erősítette a hit?
Hihetetlen módon, hiszen muszáj volt kialakítanom magamnak egy olyan belső világot, amely oly’ erős, hogy képes legyek akár a falakat is ledönteni! No, és persze, sokat számított, hogy a családomnak köszönhetően már gyermekkoromban is hívőként éltem az életem, ministráltam. A hitnek köszönhetően fogadtam el, hogy szegények voltunk, előfordult, hogy egyik napról a másikra éltünk, és bizony, sűrűn éhesek is maradtunk. De a sport, és ezen belül a futball minden nehézségen átsegített. Ami nagyon fontos: sosem felejtettem el mindennap megkérni a Jóistent, hogy segítsen minket a legnehezebb körülmények között is.
Hívő emberként nyilván könnyebb volt elviselni és kezelni a származásából fakadó nehézségeket, a rasszista megnyilvánulásokat?
Abszolút! Hiszen amikor engem bántottak, mindig az jutott eszembe, hogy Jézus Krisztust is megalázták, elárulták, leköpték.
Előfordult, hogy engem is – nem egyszer, nem kétszer – bántottak, megaláztak, de úgy voltam vele: Istenben való hitem segítségével úgy is eljön a magasztalás ideje. Engem, a gádorosi szegénysorból származó cigánygyereket a kispesti közönség emelt föl,
és a Jóistennek köszönhetően mindig olyan mestereim voltak, Both Józseftől kezdve Verebes Józsefen és Bicskei Bertalanon át Mezey Györgyön és Egervári Sándorig, akik mindig önzetlenül segítették a pályafutásomat, az aktuális csapatba történő beilleszkedésemet.
Edzői miként fogadták el, hogy mindig hangsúlyozta: „számomra Isten az első, minden további csak ő utána következik az életemben!”?
Mindegyik edzőm meghagyta a lelki szabadságomat, és tiszteletben tartotta, hogy keresztény hívő vagyok. Szerencsére a futball – pláne, a mai világban, ahol rengeteg légiós játszik a különböző bajnokságokban - felekezettől független, sohasem éreztem, hogy bármilyen formában kirekesztett lennék. Amikor például Izraelben játszottam, senki nem szólt meg minket, magyarokat, ha a mérkőzések előtt keresztet vetettünk.
Örülök, hogy szóba hozta Izraelt. Hívő emberként sorsszerű volt, hogy hét évet is futballozhatott e szent helyen?
Egyértelműen!
Emlékszem, amikor Betlehembe és Jeruzsálembe, Jézus Krisztus szülőhelyére és sírjához vagy éppen Gecsemáné kertjébe magánemberként kirándultam, a különböző tévés társaságok is elkísértek. Bárhol játszottam a világban, teljesen természetes volt számomra, hogy felvállalom a hitemet,
hiszen tudom, hogy Isten mire tanít minket, és hogy annál nagyobb szeretet nem létezik, hogy fiát, Jézus Krisztust feláldozta miattunk.
Edzőként mennyire tartja fontosnak, hogy a tanítványai templomba járjanak, és hívő emberek legyenek?
Ezt nem lehet senkire ráerőszakolni, de nagyon jó dolognak tartom, ha valaki igaz hívő ember. Meggyőződésem, hogy a hit a futballpályán is a segítségünkre van, másképp reagálunk bizonyos dolgokra. Fiatal, rutintalan játékosként bennem is volt néha frusztráció az ellenféllel, a játékvezetővel szemben, hiszen a pályán, egy-egy konfliktushelyzetben nem mindig Jézus ugrik be elsőként, de ha egy idő után lehiggad az ember, a lelki békéjét is könnyebb megtalálnia. S akik Isten-hívők, pontosan tudják, mennyire fontos a közösség ereje.
Tudom, hogy amikor több korosztályos válogatott szövetségi edzőjeként dolgozott, többször is előfordult, hogy a játékosait templomba is elvitte…
Abszolút nem kényszerítettem egyetlen játékost sem, hogy rendszeresen templomba járjanak.
Csak arra kértem őket, hogy ha ők is úgy gondolják és szeretnék, akár külön is elvonulhatnak, és imádkozhatnak a közösségért, a csapatért, a családjukért, a betegekért és - saját magukért.
Jelzésértékű: amikor az 1995-96-os korosztállyal Rómában, a Szent Péter téren voltunk, el kezdett esni az eső, ezt én akkor egyfajta áldásként éltem meg. Pláne, hogy amíg benn voltunk a templomban, elállt, majd amikor kijöttünk, újra rázendített az ég. Ezzel a korosztállyal szerepeltünk egyébként a hazai rendezésű Eb-n és jutottunk ki a világbajnokságra.
Miként tapasztalja? A mai játékosok – akár a Honvédnál – mennyire fogékonyak a hitre? Mennyire tud segíteni abban, hogy erősítsék a kapcsolatukat Istennel?
Nagyon sokan példát vesznek a külföldi klasszisoktól, hiszen például Lionel Messi felvállalja hitét, és Cristiano Ronaldo is minden mérkőzés előtt hosszasan imádkozik. A mai játékosok ezt abszolút tudják értékelni, és be is építik a mindennapjaikba, nem véletlen, hogy sokan a kezdő sípszó előtt sokan keresztet vetnek. A magyar futballisták előtt pedig Gera Zoli lehet a legjobb példa, hogy a hit és a kiemelkedő tehetség – amelyet Istentől kaptunk – tökéletesen megfér, és meg is kell férjen egymás mellett!
Nyitókép Pisont István (középen) a Boldog Ceferino Lovagrend sportnagyköveteként a mátraverebély-szentkúti római katolikus templomban Fotó: MTI/Komka Péter
Van ennél lejjebb? A 2017-ben még az élvonalban aranyérmet nyerő Budapest Honvéd megalázó vereség után kiesett a Magyar Kupából, majd az NB II utolsó helyére csúszott vissza – Kovács Kálmán teljesen besokallt...
Máris megvan az NB I egyik kiesője?
A szögletzászló mellől talált a kapuba a Győrben vendégeskedő Nyíregyháza.
Zuhan a harmadosztály felé a patinás klub csapata, amely megint megégett hazai pályán.
Van azonban még lemaradása a magyar labdarúgásnak!
Világszenzáció készülődik a magyar fővárosban.
Arra hivatkoztak, hogy a magzat nem tekinthető élőlénynek, így az abortusz nem minősíthető halálozási oknak.
