Fejjel a falnak – a Djokovic-ügyről

Topor Csaba írása a Mandiner Sporton.

Égető kérdések merülnek fel ezzel kapcsolatban: 

Ez pontosan mit is jelent? Semmit. Technikai hibák tömkelege miatt a bíró nem dönthetett másként. 

Tehát Djokovic indulhat az Australian Openen? Nem, dehogyis. Ez technikai hiba volt, nyilván nem Djokovic felelőssége, hogy az ausztrál szervek egymás között sem tudtak megfelelően kommunikálni. Ettől függetlenül a tornán való indulás még erősen kérdéses, stő. 

Most akkor ki hibázott? Első körben mindenki, aki érintett. Craig Tiley versenyigazgató az egyik főbűnös, akinek kézben kellett volna tartania a procedúrát, ő volt kapcsolatban Djokovicékkal is. Emellett hibázott Victoria állam adminisztrációja is, amikor kiadta a különengedélyt, utána pedig visszakozott a kormányzat nyomására. 

Mi jön most? Fogalmunk sincs. Az ausztrál kormány nyilván beleáll az ügybe, hatalmas arcvesztés lesz ez valakinek. Egyre inkább úgy tűnik, Djokovic jóhiszeműen érkezett Melbourne-be, ettől függetlenül egyáltalán nem biztos, hogy indulhat (és érdemes neki) a tornán…

Újra és újra. A sajtó iszonyatos nyomás alatt tartja immár közel tíz éve – a 2011-es év, amikor szinte kitépte a stafétát Federer és Nadal kezéből, megnyert majd mindent, ami megnyerhető, megvert szinte mindenkit, aki megverhető; nos, attól a történelmi évtől kezdve Djokovics kényszerpályára került. 

A bűne egyszerű volt – elrontotta milliók, tízmilliók játékát. Belerondított a képbe, amit a sajtó állhatatos munkával csiszolt (nyalt) oly csillogóan fényesre. Azóta nincs megállás, fékevesztett hiénaként lihegnek a nyakán, várva a legapróbb hibát.  

A hibák pedig nem szűnnek jönni. Érkeznek menetrendszerűen. A szimbiózis kialakult, a sajtó hergeli a közönséget, uszítja a tenisz- és sportrajongókat, ők veszik a lapot (védelmükben azért megjegyzem, így van ez az élet minden más területén, polarizálni kifizetődő és marha olcsó trükk), Djokovic pedig görcsösen küzd valami ellen, amit, ha elengedne, talán mindenki jobban járna. 

Bárhogy próbál leszakadni a Nagy Hármas másik két tagjáról, csak rosszul tud kijönni belőle. A legjobb szándékú kezdeményezései is rosszul sülnek el, nem is beszélve a kapitális hibákról, amiket évről-évre elkövet. A sajtó szült egy páriát, egy közellenséget (emlékszünk McEnroe-ra, Connors-ra ugye), aki bármennyire is próbál ellenállni, nem tud kimászni a darálóból. 

És úgy tűnik, nem is nagyon akar. A Covid alatt megrendezett Adria Tour, mely során játékosok és a személyzet tucatjai fertőződtek meg a vírussal, a profi játékosok szervezete (PTPA), melyet az ATP- vel és az ITF-el szembeállva alapított meg, az oltásellenesség határát súroló posztok mind-mind olyan konc, amire nem lehetett nem lecsapni. Novak adja a muníciót. 

A tavalyi US Open döntőjében, amikor Djokovic élete legnagyobb lehetőségét bukta el (a Grand Slam, azaz a 4 nagy torna egy naptári évben történő megnyerése), megcsillant számára a remény, hogy a másfél évtizeden át áhított „feltétel nélküli” szeretet végre megtalálja. Elképesztő érzelmek szabadultak fel benne, rajongóiban és igen, azokban is, akik eddig nem kedvelték. 

A tét nem kicsi. Djokovic vállaltan a „Minden Idők Legnagyobbja (MIL)” címre hajt, Federer, Nadal és ő is 20-20 Grand Slam trófeával állnak az Olümposz tetején, egyetlen siker választja el a szerb szupersztárt attól, hogy immár szinte minden paraméter alapján ő legyen a MIL. Ettől rettegnek Feder és Nadal rajongói és ebben bíznak Djokovic szurkolói. Harmincnégy évesen az idő már nem Novak barátja, ki tudja menyi ideje van végrehajtani a missziót?

Mielőtt végleg elmerülnék a szubjektivitás mocsarában, lássuk a tényeket (jelenlegi tudásunk szerint): 

• Djokovic a Covid alatt számtalan félreérthető vagy minimum oltásszkeptikus megjegyzést tesz és nem hajlandó megosztani a közvéleménnyel saját státuszát sem oltottságával kapcsolatban 
• Épen ezért indulása az idei Australian Open-en bizonytalanná válik, a folyamatosan változó megszorítások és rendelkezések mellett kérdéses, kér-e, s ha igen, megkapja-e a különengedélyt az indulásra 
• Djokovic decemberben elkapja a koronavírust, abból kigyógyul, ám, hogy beoltatta-e magát, azóta sem tudni  
• Az Australian Open főnöke, Craig Tiley (amúgy egy minden hájjal megkent, opportunista menedzser) némi izmozás után bejelenti, hogy Djokovic, „néhány” másik sportolóval egyetemben megkapta a különengedélyt, ezért indulhat a tornán 
• A dokumentumot egy független orvosi szakértői biztosság állítja ki Djokovic számára. A dokumentumot Victoria állam ezzel foglalkozó testülete is felülvizsgálja, majd jóváhagyja. 
• Djokovic repülőre száll és egy normális vízum kíséretében megérkezik Melbourne-be… 
• …ahol azonmód meg is állítják és különengedély ide, különengedély oda, néhány órányi vegzálás után elzárják, vízumát azonnali hatállyal bevonják 
• elszabadul a pokol: szimpátia- és ellentűntetések, politikusok üzengetése, rendőrségi nyomásgyakorlás,  
• Djokovic azonnal fellebbez, hivatkozva arra, hogy a különengedélyt az Ausztrál Tenisszövetség adta meg neki, így nem érti mi a gond 
• a hétfőn 10-órára kitűzött tárgyalás eredményeképpen Djokovic vízumát azonnali hatállyal visszaadják, költségeit az ausztrál kormány megtéríteni köteles 
• ….a történet azonban még nem ért véget. 

Az ügyészség vádirata 

És még mielőtt úgy tűnne, Djokovic áldozat, hát egy fenét. Rengeteget tett azért, hogy ez az ügy így eszkalálódjon. Íme öt ok, amiért Djokovic maga (is) felelős a történtekért: 

1. Kilencszeres AusOpen bajnokként, a világhíreket követve pontosan tudhatta, az ausztrálokat szinte minden más nemzetnél jobban megrángatta a Covid. Az évek óta tartó kegyetlen megszorítások közepette biztos lehetett benne, jól kijönni abból, hogy valaki oltásellenes, beoltatlan emberként akar az újabb korlátozások előtt álló országba kivételezettként bejutni, nos, abból jól kijönni nemigen lehet.
2. Djokovic a saját arroganciája áldozata. Elhitte, hogy különb, mint az átlagember, éberségét elaltatta egója, és úgy volt vele, hogy hírneve, státusza a szabályok fölé emeli.  
3. A botrányba fulladt Adria Tour után bőven volt ideje, lehetősége, hogy újraértelmezze a Covid-helyzetet. Tudta, mekkora a tét, tudta, mivel jár, ha veszélynek teszi ki magát és másokat. Beoltathatta volna magát, de úgy is dönthetett volna, hogy ha már hű az elveihez, nem indul az Australian Openen. 
4. Hanyag volt, nem járt utána elég alaposan annak, hogy valóban minden rendben van-e az engedélyekkel, szabályokkal. 
5. Nem kötött „pórázt” apjára, aki elszabadult hajóágyúként felszította az indulatokat először otthon Szerbiában, majd Ausztráliában is. A hatóságok sem lett volna ennyire könyörtelenek Djokoviccsal szemben, ha nem száll be az ügybe a papa, magával rántva a szerb politikát és közvéleményt. A lavina megindult, Novak pedig tudhatta volna, a nyilvánosság ezúttal nem (sem) a barátja.

A védelem nevében 

A történet azonban nem ilyen egyszerű. A védelemnek is számos nyomós és bizony, akár elfogadhatónak is nevezhető érve van, lássunk öt okot, ami miatt Djokovic nem, vagy kevésbé felelős a történtekért. 

1. Mivel december közepén átesett a Covid-on, a különengedély kritériumlistáján pedig ez tételként szerepelt, joggal gondolhatta, hogy semmi probléma nincs azzal, ha erre hivatkozva kér játékengedélyt. 
2. A különengedély nem manipulálható, azt emellett a kőkemény szabályokat bevezető Victoria állam is jóváhagyta.
3. A versenyigazgató Craig Tiley maga intézte a procedúrát, folyamatosan kapcsolatban volt Djokoviccsal, így számos alkalma lett volna értesíteni, hogy változás állt be a körülményekben .
4. Djokovic, mint minden multimilliomos sportoló, a sporttal kell foglalkozzon. Minden másra, mint például erre az ügyre is van egy hadseregnyi ember, szakértő, akinek ezt intéznie kellett volna. Egyetlen élsportoló sem maga intézi az ilyen ügyeket. 
5. A teniszezőnek semmi köze ahhoz, hogy az ausztrál Tenisszövetség, az Australian Open vezetősége, Victoria állam adminisztrációja és az Ausztrál Belügyminisztérium nem egyeztet egymással. A történet a feje fölött folyik, erre neki ráhatása nincs és nem is volt. 

Az igazság persze, mint mindig, valahol középtájt lehet. Djokovic, mint oly sokan ebben a vészterhes időszakban döntött és választott. Sokan elítélik emiatt, sokan a pártjára állnak. A világ is egy merő káosz, eligazodni abban, hogy egyik országban miért lehet azt, amit a másikban nem, hogy mikor, hol éppen milyen szigorításokat vezetnek be, nos, ez most tényleg kemény helyzet, embert próbáló.  

miközben ott lebegett a feje fölött Damoklész kardja. Djokovic kimondottan intelligens, szociálisan is nagyon érzékeny személyiség, kizárt, hogy ha tudja, mibe keveredik, bevállalja. Jóhiszeműségét illetően kétségeim sincsenek. 

Azonban nem normális időket élünk, a békeidők logikája most nem érvényesül. Háborúban állunk egy láthatatlan ellenséggel szemben, aki hétről-hétre újraírja a játékszabályokat. Ehhez alkalmazkodni kell – országoknak, kormányoknak, egyéneknek egyaránt. Van, aki felvállalja a rizikót (ahogyan Djokovic is tette), ebben pedig benne van a bukás lehetősége is. 

De az ár, amit most Djokovic-csak meg akarnak fizettetni, az (szerény véleményem szerint) messze nem áll arányban az ügy valós súlyával.

Azok pedig, akik első felindulásban nekiestek, most valószínűleg kezüket tördelve imádkoznak, hogy végül mégis az derüljön ki, hogy mindenről Djokovic tehet, nehogy magyarázkodni kelljen. A meccs egyelőre nem ért véget.

Nyitókép: Novak Djokovic a tavalyi Australian Openen, ahol megszerezte a rekordot jelentő kilencedik bajnoki címét. Fotó: William West / AFP