Hazai vizeken

Csisztu Zsuzsa interjúja a Mandiner hetilapban.

A nyolcvanesztendős hazai kajak-kenu a legsikeresebb magyar sportági műhelyek közül látványosan befogta, sőt meg is előzte a jóval hosszabb olimpiai múlttal bíró vívást vagy úszósportot az utóbbi évtizedekben. Minek köszönhető ez?
Magyarországon valóban rendkívül széles versenyzői bázisból válogathatunk, és egyes szakágak úgymond mindig kisegítik a többit. Idén először pedig szerencsére érvényesült az a szempont is, hogy versenyszámonként nem csak egy versenyző indulhatott az olimpián. Sokszor fájdalmas döntéseket kellett ugyanis meghozni egy-egy olimpia előtt, mert a válogatóversenyeinken második és harmadik helyen zárók is simán érmesek lehettek volna. Nos, idén először épp a férfi egyesek királyszámában, a kajak egyes ezer méteren Kopasz Bálint arany-, Varga Ádám pedig ezüstérmet szerzett, vagyis bebizonyosodott, hogy vannak versenyszámok, amelyeket tényleg uralnak a mieink.

Hatalmas találgatások mentek előtte, vajon melyikük nyerheti ezt a presztízsszámot, hiszen Hesz Mihály 1968-as diadala óta nem volt ebben a számban magyar aranyérmes. Ön kire tippelt?
Én azt mondtam, valamelyikük biztosan dobogós lesz, ám ennél több is sikerült, valójában a legtöbb, ami egy ilyen döntőből kihozható. Parádés volt Tótka Sándor kétszáz méteres sprintgyőzelme is, és meg kell mondanom, hogy az elő- és a középfutamban mutatott formája alapján még egy számban is esélyesnek találtuk Sanyit. Győzelme a tudatos felkészülés és az állhatatos edzésmunka óriási diadala volt. A női négyes aranya dédelgetett győzelem most már olimpiák óta, és Csipes Tamara a női egyéni favoritszámban, az ötszáz egyesben szerzett örömezüstje akkora energiát adott a többieknek is, hogy elképesztő akarattal rakták össze ezt a győzelmet a fehéroroszok, a lengyelek és a sokáig megállíthatatlannak látszó új-zélandi Lisa Carringtonék előtt. Két ezüstöt, egy bronzot és három aranyérmet szereztünk végül, összesen ötven olimpiai ponttal zártunk, ami nem csupán a legeredményesebb olimpiai sportággá érlelt minket Magyarországon, de itt is az éremtábla élén végeztünk.

Mégis az az ember érzése, hogy egészen más szájízzel jöttek haza a japán fővárosból, mint öt éve Brazíliából.
Ez így van, hiszen Rióból is három arannyal tértünk haza, de nem voltunk felhőtlenül boldogok, mert a férfikajak szakág rosszul teljesített. Ha azt nézzük, hogy egyetlen olimpiai ciklus alatt felnőtt egy teljesen új szemléletű férfigeneráció, amely hatalmas sikereket ért el, nincs okunk hosszú távon aggódni. Még akkor sem, ha bizonyos szakágak most érem nélkül maradtak. Mindig volt egyfajta hullámzása a szakágaknak: az 1995-ös világbajnokságon, ahol még Kolonics Gyuri is ott volt, öt aranyérmet hozott csak a kenu szakág, a női kajak viszont egyet sem. Az utóbbi években valóban lefelé ívelő formát mutatott a kenu, de azért egészséges várakozásaink itt is vannak.

Hogyan értékeli Csipes Tamarának, a magyar kajak-kenu delegáció legeredményesebb versenyzőjének, valamint Kozák Danutának a teljesítményét? Utóbbit a laikusok talán egyesben előrébb várták.
Először is: féltünk az új-zélandi csapattól, mert másfél éve nem láttuk, és Lisa Carringtonról tudtuk, hogy hatalmas egyéniség. A többi nagy nemzetet is jó formában találtuk Tokióban, talán csak a németek voltak ez alól kivételek. Kozák Danuta Rióban telhetetlen volt, tudtuk, ahol elindul, ott maximális esélye van a győzelemre a csapatával együtt. Azt hiszem, ötven évben egyszer fordulhat elő, hogy egyesben, párosban és négyesben is aranyesélyes lehet valaki. Kozák Danuta nagyságát mutatja, hogy az elszalasztott tokiói egyes után is oda tudta tenni magát a csapatért. És persze ki kell emeljem Csipes Ferenc munkáját is, aki nagyszerűen rakta össze a négyest Danával, Tamarával, Bodonyi Dórával és Kárász Annával. Ami pedig Csipes Tamarát illeti, meggyőződésem, hogy ott, abban az olimpiai ötszáz egyes döntőben valami átbillent; sikerült kitörnie Dana árnyékából.