A német pártok csatasorba álltak

A közelgő szövetségi választások előtt minden derék német párt sorra hirdeti, hogy ha a sors kegyes lesz hozzájuk és a hatalom közelébe emeli őket, az adópolitikát gyökerestül kiforgatják. Legyen szó akár a CDU nagy urairól, akár az SPD bölcs vezéreiről, netán a Zöldek állhatatos természetbarátjairól vagy az FDP szabadelvű mestereiről – mind az adó- és illetékcsökkentés édes ígéretével próbálja csábítani a népet. De vajon mi történik, ha a javaslatok találkoznak a valósággal? Ott bizony minden csodás terv darabokra hullik, és a nép csak álmélkodva nézi, hol maradt a sok szép ígéret.  

Márpedig ezek egytől egyig csodásak – mintha az új adórendszerrel már-már magát a paradicsomot hoznák el. És persze ahány párt, annyi eltérő gazdaságpolitikai elképzelés. Közben a választó, az áldott német nép csak áll és nézi, miként hullanak a fogadkozások, mint a záporeső a tavaszi határban. Mert ha van valami, amit megtanulhattak: a végén mindig az fizet, aki egyébként is alig bírja. 

A habitusuk szerint az egyes pártok a pocsék gazdasági helyzetre tekintettel könnyítenék azon cégek helyzetét, amelyektől várnák, hogy újra növekedési pályára tudják állítani a leharcolt német gazdaságot. Ezek oppozíciója viszont inkább az alacsony jövedelműeket venné szárnyai alá, persze cserébe jó alaposan megadóztatná a gazdagokat. Így hát  

Bármilyen különbözők is a tervek részletei, egyvalami közös bennük: nagy részükből a választások után hamarosan puszta papírfecni lesz. Hogy miért? Nos, ennek három egyszerű oka van:  

Ki fizeti a révészt? 

Egy dologban konszenzus mutatkozik a pártok között: a pocsék gazdasági helyzet miatt csökkenteni kell az adókat és illetékeket. „Most a széles körű tehermentesítés a cél” – hangoztatják nagy meggyőződéssel a konzervatív unió választási programjának tervezetében. Milyen szép is ez az ígéret: a nép válláról leveszik a terheket, a gazdaság meg szárnyra kap, mint az őszi szélben a papírsárkány. 

Az érvelés is csodás: fizetett adók és járulékok mellett magasabb bérek születnek, több munkahely képződik, és az egész gazdaság is újra erőre kap. És ennek édes végeredményeként magasabb adóbevételek jönnek létre, ami biztosítja a fellendülést, és végül mindenki elégedetten hátradőlhet. Legalábbis a választási ígéretek világában úgy képzelik, hogy egy kézlegyintéssel mindent meg lehet oldani. A remény megvan, hogy az adócsökkentések önmagukat finanszírozzák, bár ez korábban csak korlátozottan teljesült. Az viszont biztos, hogy rövid távon a segélyezés nagyon sok pénzébe kerül majd az államnak. 

A reális költségként elmondhatjuk, hogy a CDU-s program esetében Stefan Bach, a Német Gazdaságkutató Intézet (DIW) adószakértője 99 milliárd eurós éves adókieséssel számol, míg a munkáltatóbarát kölni gazdaságkutató intézet (IW) 89 milliárd körüli összeget feltételez. A program bizonnyal szép, bár vannak kétségek a végrehajtásával kapcsolatban. Törvényszerű, hogy mivel máshol nincs szó adóemelésekről, a megtakarításoknak kell napirendre kerülniük, mivel a mindenkori német kormányt szorítja az adósságfék, amelynek a különböző megítélése végül kormányválsághoz vezetett.

Persze más pártok tervei is kérdéseket vetnek fel. A Zöldek vezető jelöltje, Robert Habeck támogatná a milliárdosadót. Ennek bevételét iskolák felújítására és az oktatók honorálására költené. Hogy egy ilyen illeték évente nem hozna többet hatmilliárd eurónál, az már nagy gond, mert a KfW fejlesztési bank tanulmánya szerint a közelmúltban a német iskolák beruházási elmaradását csaknem 55 milliárd euróra taksálták.  

Az adócsökkentés azonban, mint tudjuk, nemcsak áldás, hanem fejfájás is, hiszen bevételkieséssel jár. Különösen sürgető kérdés ez a konzervatív unió számára, amely az ellenoldal gyanakvó tekintetétől kísérve próbál kibújni a részletek alól. Hogy miért nem beszélnek konkrétan arról, hogy miből pótolnák a kiesett összegeket? Nos, erre is megvan az elegáns magyarázat a választási programjukban: „Közvetlenül az új ciklus kezdetén becsületes kasszastopot tartunk, és minden kiadást ellenőrzünk”. 

Szép és nemes terv – papíron legalábbis. A választó pedig addig is találgathat, hogy vajon mit is jelenthet az a „becsületes kasszastop”. Talán újabb megszorításokat? Vagy éppen az eddigi támogatások farigcsálását? Egy biztos: a politika nagy rejtélyeit sokszor csak akkor értjük meg, amikor már késő. Addig pedig marad a várakozás és a remény, hogy az „alapos vizsgálatok” ürügyén nem a kisember zsebében turkálnak majd. 

A „kasszastop” varázsszava, amelyet Merz úr és mások már a legutóbbi Bundestag-választás idején is lelkesen hangoztattak, most is előkerült mint mindent megoldó gyógyír. Csakhogy ez a kifejezés gyakran félrevezető. Főleg, amikor a valódi helyzet ma is feketén-fehéren ott áll a Szövetségi Számvevőszék éves jelentésében. Abban márpedig nem kevesebbet olvashatunk, mint hogy „a szövetségi pénzügyek súlyos helyzete rendkívüli kihívások elé állítja az új kormányt”. Vagyis az ország kasszája már ma is „kongófélben” van, és  

Persze a politika már csak ilyen, és ennek mesterei tudják, hogy a szép szavak fontosabbak a rideg számoknál. Hiszen az ígéreteket sokkal könnyebb elhinni, mint a költségvetés számait átböngészni.  

2. Korlátozott hatású enyhítés 

Olaf Scholz kancellár különleges adóötlettel igyekszik elnyerni a nép szívét és persze a szavazatait is. Ő és az SPD azt ígéri, hogy az alapvető élelmiszerekre vonatkozó kedvezményes áfakulcsot a jelenlegi hét százalékról ötre csökkentik. Hogy miért? Hát persze hogy azért, hogy könnyítsenek azok helyzetén, akik a szupermarket polcainál érzik a legjobban az infláció nyomását. Ez egy szép, emberbarát gesztus, mondhatnánk, hiszen a nép szívéhez az asztalán, mondhatni a gyomrán keresztül vezet az út. Hogy ne maradjanak le, a konzervatív unió is előállt egy áfacsökkentési tervvel. Igaz, ők nem az otthoni főzést preferálnák, hanem az éttermek és vendéglők kapnának könnyítést. 

Az áfacsökkentés megvalósítása könnyen kivitelezhető – legalábbis papíron. Persze ez még nem jelenti azt, hogy hatékony is lesz. Korábban is láttuk már példát arra, hogy a kereskedők az ilyen csökkentéseket gyakran a saját zsebükbe söpörték, ahelyett, hogy a vásárlók pénztárcáját kímélték volna. 

Az éttermekre vonatkozó áfacsökkentés is szépen hangzik, de ez csak azoknak hoz könnyebbséget, akik egyáltalán megengedhetik maguknak, hogy étterembe járjanak. A köznép, amely az infláció szorításában már a boltban is számolgatja az eurócentjeit, aligha fogja a vendéglátóhelyeken élvezni az adókedvezmény áldásait. 

Más adóknál is fennáll annak a veszélye, hogy a kedvezmény nem jut el mindenkihez, vagy csak egy szűk csoport részesül belőle. Vegyük példának a Szolidaritási Pótlékot, vagy ahogy a német népnyelvben ismerik: a „Soli”-t. Az unió és az FDP most is azzal a régi, jól ismert jelszóval indul a választási küzdelembe, hogy ezt a közterhet teljes egészében meg kell szüntetni. Ez ugyan szépen hangzik, de van egy bökkenő: ezt az adót ma már szinte kizárólag a legjobban keresők fizetik. Így aztán a Soli eltörlésének a hasznából – mint azt a gazdasági szakértő, Bach kiszámolta – 93 százalékban a leggazdagabb tíz százalék részesülne. Vagyis amíg köznép azt várná, hogy a tehermentesítés az ő mindennapi gondjait enyhítse, valójában az ígért könnyítések szépen lassan felkúsznak a társadalmi ranglétrán, egészen a csúcsig. 

3. A patthelyzet örökre fenyeget 

Bármilyen szépen is cseng egy-egy javaslat, a gyakorlatban az új kormánynak még meg kellene egyeznie róla. Ez azonban a jelenleg legvalószínűbb habarékkoalíciók mellett bizony nehéznek ígérkezik, hiszen annyi különböző szándék és érdek keveredik.  

Ha valóban összeállna a Nagy Koalíció, könnyen előfordulhat, hogy az CDU és az SPD az adópolitikai elképzeléseikkel kölcsönösen újra megbénítják egymást. Pedig a pártok látszólag egyetértenek abban, hogy az adófizetőknek könnyíteni kellene, és megváltoztatni a jövedelemadó tarifáit. Csakhogy a részletekben már nagyobb az eltérés. Az SPD szokásához híven azt mondja: rendben, legyen tehermentesítés, de ennek az árát fizessék meg a gazdagok. A terveik – amiket az IW gazdaságkutató intézet 30 milliárd eurós költségűre becsül – a tehetős rétegre rótt magasabb adókon alapulnak. Többek között visszahoznák a vagyonadót, azaz újra bevezetnék a 100 millió euró feletti vagyontárgyak adóját.

A CDU persze erről hallani sem akar, hiszen náluk a gazdagok védelme szinte már hagyománynak számít. Így aztán az egész ügy a Merkel-évek jól ismert forgatókönyvét idézheti: se emelés, se csökkentés – azaz minden marad a régiben. Így aztán a polgár megint csak nézheti, ahogy a nagy ígéretek elkopnak, és újfent arra ébred, hogy semmivel sem lett könnyebb az élete.  

Még egy fekete–zöld szövetségben sem biztos, hogy néhány kívánság gyorsan megoldódna. Netán a Zöldek hajlandók lennének-e teljesíteni az unió azon kívánságát, hogy a polgárok terheinek csökkentése érdekében emeljék a munkába járók kilométerpótlékát? Aligha. Hiszen ők már a mostani helyzetben is környezetkárosító támogatásnak bélyegezték azt, és nem biztos, hogy ezen az állásponton változtatnának. Így aztán egy fekete–zöld koalíció, amit sokan a „remény és haladás” szövetségének álmodnának, könnyen válhat a „csendes küzdelem” koalíciójává. 

Persze mindig születhetnek csodák. Végül mégis létrejöhetnek azok a kompromisszumok, amelyeket majd az érintettek az ország rossz helyzetével indokolnak. Egyfajta főpróba erre már a választások előtt lezajlhat a Szövetségi Tanácsban, ahol a CDU-nak kellene rábólintania azokra az adókönnyítésekre, amelyekről az Ampel- (vagyis az ún. jelzőlámpa-) koalíció a múlt héten sok szóváltással már megállapodott.

(Forrás: Spiegel) 

Kapcsolódó:

Címlapfotó: Makronóm

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.