Komoly a baj: veszélyben a nyugati jóléti modellek

Nyitókép: Shutterstock

Halaska Gábor és Santo Martin, a Makronóm Intézet elemzőinek írása

Kihívást jelent az OECD-országoknak, hogy az állami kiadások az utóbbi évtizedekben folyamatosan emelkedtek: 1960-ban még a bruttó hazai össztermék 30 százalékát tették ki, 2022-ben már több mint a 40 százalékát. A növekedés különösen a szociális ellátások, a nyugdíjak és az egészségügyi szolgáltatások területén volt jelentős, amelyek egyre nagyobb terhet rónak az országokra, és ez alól az Egyesült Államok sem kivétel. A folyamat hátterében elsősorban az idősebb lakosság arányának az emelkedése áll: 

Az idősödő lakosság ellátása, a nyugdíjak folyósítása és az egészségügyi szolgáltatások biztosítása jelentős forrásokat igényel, és sok országban a szociális kiadások emelkedésével párhuzamosan csökkennek a közszolgáltatásokra fordított erőforrások.

Megnyirbált szolgáltatások

Az OECD-országokban 1980 és 2022 között a szociális kiadások a GDP 14 százalékáról a 21 százalékára emelkedtek, s közben a közszolgáltatásokra fordított összegek stagnáltak. Bár a szociális ráfordítások emelkedése nem feltétlenül lenne probléma, a rohamosan növekvő kiadásokat nem kísérte az állami bevételek jelentős emelkedése. Az adók emelése logikus válasz lehet a kormányzati kiadások finanszírozására, a politikai vezetők azonban – érthető okokból – kerülik ezt a lépést, sőt gyakran csökkentik is a közterheket.

A jövedelemadók emelése különösen népszerűtlen, mivel közvetlen hatással van a választók pénzügyi helyzetére, továbbá visszafoghatja a munkaerőpiaci aktivitást. Így egyre több államban nő az elkölthető jövedelem, a hitelfelvétel pedig az egekbe szökik. Ezáltal egyes országok sokszor a közszolgáltatásokat kezdik megszorítani. Kanada egyes részein például olyan hosszú a bölcsődei várólista, ahány évet a gyerekek a bölcsődében töltenének, az Egyesült Királyságban idő előtt szabadon engednek elítélteket arra hivatkozva, hogy nincs elég börtön, Németországban pedig a távolsági vonatoknak kevesebb mint a kétharmada közlekedik pontosan.

Számos szakértő érvel amellett, hogy a nyugdíjkor­határnak a várható élettartammal együtt kellene emelkednie. Még ezzel együtt is nőhet azonban a nyugdíjasok aránya, egyszerűen azért, mert a fejlett világban az idősek sokan vannak. Ráadásul ha a politikusok az újraválasztásukra játszanak, nehezen tudják kordában tartani a jóléti kiadásokat, az egyre gyarapodó idős korosztály ugyanis hatalmas szavazóbázist jelent, nem jó üzlet visszafogni a juttatásaikat. Tehát előbb-utóbb mindenképpen emelni kell a kormányzat bevételeit a kiadások fedezésére. A hagyományos bevételnövelő intézkedések hiánya miatt a kormányok egyre gyakrabban nyúlnak olyan alternatív forrásokhoz, mint a bírságok, különféle díjak és büntető­adók, ez azonban nem elengendő.

Hosszú távon ez nem megoldás, így valódi bevételnövekedés nélkül a politikusoknak két lehetőségük van: vagy növelik az államháztartási hiányt (2023-ban a fejlett országok összesített deficitje a GDP 5,6 százalékát tette ki), vagy az erőforrásokat csoportosítják át, többnyire a közszolgáltatások rovására. A legtöbb kormány a két opcióval egyidejűleg él. Miközben a közszolgáltatásokra fordított kiadások a GDP 22 százalékát teszik ki – akárcsak 1992-ben –, a szektor részesedése a foglalkoztatottságból csökkent, ami jelentős hatással van az állami intézmények és a bürokrácia működésére. Egy újabb példa: az építési engedélyek várakozási ideje az USA-ban 1990 óta megduplázódott, az Egyesült Királyságban a munkaügyi bíróságok várólistái rekordhosszúak, Ausztráliában pedig az útlevélkérelmek feldolgozási ideje az utóbbi öt évben a legfeljebb három hétről legalább hat hétre emelkedett. A fejlett államok emellett egyre inkább elkerülik a „jövőbe fektető” nagy, hosszú távú, drága projekteket, helyettük inkább rövid távú, egyszerű intézkedésekre koncentrálnak. Ezt jól mutatja, hogy az OECD-országok állami kutatási és fejlesztési kiadásai ma már a teljes k+f-kiadásoknak csak kevesebb mint a 10 százalékát teszik ki.

A skandináv minta

Az újraelosztás és a szabadpiac boldogan létezhet egymás mellett, ha a rendszer elkerüli a potenciális munkavállalók „jóléti csapdába ejtését”, és ha hatékony, vagyis munkavállalási és vállalkozási kedvet kímélő megoldásokat alkalmaz, vagy éppen élénkíti a beruházást és a fogyasztást, ami a forgalmi típusú adók növelését segíti. Számos nyugati kormány azonban figyelmen kívül hagyja a vállalkozói kedvet befolyásoló intézkedéseket.

Az Egyesült Királyság baloldali kormánya várhatóan növeli a megtakarításokra és a beruházásokra kivetett adókat, ami valószínűleg árt a növekedésnek. Kanada megemelte a tőkenyereségre kivetett közterheket, Franciaország pedig a hírek szerint újabb adók kivetését fontolgatja a vállalkozásokra. Az USA-ban, ahol a GDP 7,3 százalékát kitevő éves hiányt gondatlanul fenntartják, az elnökjelöltek tagadják, hogy szükség lenne adóemelésre vagy a közterhek hatékonyabbá tételére. Donald Trump a túlórák, Kamala Harris pedig – Trump ötletét meglovagolva – a borravaló adómentességét ígéri. (Idehaza nyáron, éppen az Orbán–Trump-találkozót követően merült fel a borravaló adómentessége, ahogyan a miniszterelnök elárulta, illetve a szervizdíj maximálásá­nak terve is idekapcsolódik – lásd keretes írásunkat.) 

Számos közgazdász szerint a legjobb lenne a föld- vagy ingatlanadó, de ezt a megközelítést a választók ugyancsak elvetik. Az adóemelés kényszerének és a támogató közhangulat megtartásának az arany középútját az áfaemelés jelentheti. Az áfa ugyanis kevésbé torzítja a munkavállalási és vállalkozási ösztönzőket, és inkább a fogyasztási döntésekre van hatással. Emellett növeli az adóbevételeket is anélkül, hogy jelentősen rontaná a gazdasági bővülést. 

mivel a forgalmi adók nem közvetlenül érintik a jövedelmet, helyette a vásárlások révén terhelik az adófizetőket, és nem is annyira adónak, inkább az ár részének tekintik. Így az áfaemelés politikai kockázata is kisebb, ami vonzóvá teszi ezt a megoldást a kormányok számára.

A skandináv államok szociális biztonsági hálója és kitűnő közszolgáltatásai világszerte ismertek. Magas kiadásaikat magas adókkal fedezik: 2021-ben a GDP-arányos adóhányad Dániában 46,9, Norvégiában 42,2, Svédországban pedig 42,6 százalék volt. Az USA-ban 26,6 százalék ez a mutató.

Az észak-európai országok sikeresen kombinálják a magas állami kiadásokat a versenyképes piaci környezettel, ami lehetővé teszi a szociális juttatások és a közszolgáltatások magas színvonalú fenntartását; 25 százalékos áfakulcsaik nagyban hozzájárulnak a szociális rendszerek finanszírozásához. A skandináv modell jól mutatja, hogy a fogyasztást terhelő adókra épülő rendszer hogyan lehet hosszú távon fenntartható és gazdaságilag hatékony. 2021-ben Dánia a GDP 9,6, Norvégia a 8,2, Svédország pedig a 9,2 százalékát gyűjtötte be hozzáadott­érték-adóból. Összevetésként az USA-ban csak állami és helyi forgalmi adók vannak, az átlagos adókulcs pedig 7 százalék. Ezzel az Egyesült Államok csupán a GDP 2 százalékát szerzi meg bevételként fogyasztáshoz kapcsolódó közterhekből.

Sokak szerint a skandináv országok magas közterhei az ott élők bizalomteljes és nagylelkű kultúrájának köszönhetők, és amennyiben ez igaz, a modelljüket csak korlátozottan lehet átültetni máshová. Az áfaemelést viszont így is egyre több országban kezdik el alkalmazni. Az Egyesült Királyság 2011-ben kevés nyilvános ellenállással szembesült, amikor 17,5-ről 20 százalékra emelte az áfát. Magyarországon is már hosszú évek óta magas az áfakulcs, és ez az adónem jelenti az állam egyik legfőbb bevételi forrását. Tavaly az államháztartási bevétel 20 százalékát tette ki, a korábbi években a 30 százalékot megközelítő érték is jellemző volt.

Óvatosan az adóemelésekkel

A jövőben tehát az áfa valószínűleg egyre nagyobb szerepet játszik a kormányzati kiadások finanszírozásában, különösen azokban a fejlett vagy gyorsan felzárkózó országokban, ahol a szociális kiadások folyamatosan növekednek. Ezen adónem emelése lehetőséget nyújt a kormányzatoknak arra, hogy stabilan finanszírozzák a közszolgáltatásokat és a szociális juttatásokat, miközben minimalizálják a gazdasági növekedésre gyakorolt kedvezőtlen hatásokat. Fontos azonban szem előtt tartani, hogy az adó túlzott emelése negatív következményekkel járhat. A magas áfa például növelheti a feketegazdaság terjedését és az adócsalás mértékét, ami akár el is viheti az adóemeléssel elért nyereséget.

Az áfaemeléssel tehát óvatosan kell bánni, annál inkább is, mert a növelése viszonylag könnyen megvalósítható, a csökkentése viszont jóval nehezebb feladat. Még egy 1-2 százalékpontos emelés is jelentős bevételnövekedést eredményezhet, amelynek a csökkentés általi kiesését erős politikai ellenállás nélkül nehéz pótolni. Az áfa nem tökéletes, de kevés más adó képes a népesség elöregedésével együtt a közszolgáltatásokat is fenntartani és a hatalmasra nőtt közkiadásokat finanszírozni anélkül, hogy a szabad vállalkozást és a munkavállalói kedvet megfojtaná.