Megszólalt Zelenszkij jobbkeze: Ukrajna hallani sem akar a békéről, meg amúgy se elég erősek épp
Kijev szerint hiányzik az erő, és a nyugati támogatás a béketárgyalásokhoz.
Lesújtó kép bontakozik ki, ha a NATO európai részének felszereltségére, logisztikai struktúrájára és fegyverzetére pillantunk. Nehezen értelmezhető, amikor Brüsszel és a háborúpárti politikusok egy Oroszország elleni harcról beszélnek – ennek anyagi és eszközfeltételei ugyanis nyomokban sem láthatók.
Nyitóképen: Joe Biden amerikai elnök Volodimir Zelenszkij ukrán elnök beszédét hallgatja a NATO–Ukrajna Tanács washingtoni ülése után július 11-én. Biden újabb katonai támogatást jelentett be Ukrajnának 225 millió dollár értékben. Fotó: MTI / EPA / Will Oliver
Az, hogy az európai védelmi képességek finoman szólva is hagynak maguk után kívánnivalót, nem kérdés. Az ukrajnai háború a kontinens valamennyi államát rádöbbentette, hogy a NATO itteni elrettentő képessége gyakorlatilag az Egyesült Államok jelenlétével egyenlő – beleértve a szárazföldi csapatokat, a légvédelmet, a nukleáris ernyőt és a tengeri biztosítást. Az Európai Unió jelen pillanatban olyan gyalázatos állapotban van védelmi téren, ami nemcsak nevetségessé, de értelmezhetetlen felelőtlenséggé is teszi az apró balti államok vagy akár Lengyelország már-már háborús uszításba hajló retorikáját.
Németország alig tizedennyit költött védelemre 2024-ben, mint az Egyesült Államok”
A NATO-vezetők egy dologban egyetértenek, és ez a nyári washingtoni csúcstalálkozójukon is előkerült: sürgősen neki kell állni az európai képességek drasztikus növelésének. Ám ilyen központi terv nem létezhet, mivel a hadseregek fejlesztése a tagországok hatásköre és kizárólagos joga. A terv tehát arra korlátozódik, hogy meghatározzanak bizonyos védelmi minimumkövetelményeket, amelyeket minden tagállam kötelezőnek ismer el magára nézve. Hogy milyen eredménnyel, az majd eldől. Ha a GDP 2 százalékát kitevő védelmi kiadásra gondolunk, amelyet minden tagország elfogadott 2014-ben, ám a mai napig nem sikerült maradéktalanul kivitelezni – átlagban 1,75 százaléknál járnak –, nincs ok a derűlátásra. Amennyiben azt tekintjük, hogy az Oroszországgal szembeni, rettegtetésre épülő háborús narratíva immár dominálja a Brüsszel irányította európai közbeszédet, akkor valóban muszáj lesz villantani valamit: ha a recept megvan, az ételt is el kell készíteni belőle. Aztán csak reménykedni lehet, hogy amit főztek, nem kell megenni.
Tucatnyi katonai és civil védelmi tervező nyilatkozott arról, mik azok a minimális követelmények, és mennyibe kerülnek, amelyek teljesítésével az európai védelem helyzete némileg megnyugtatóbbá válik. Ezek a követelmények elméletileg kötelező érvényűvé válnának a tagállamok számára, ám – az említett 2 százalékos ráfordítás ügyéből kiindulva – egyelőre nincs sok ok optimizmusra.
A NATO-vezetők egy dologban egyetértenek: sürgősen neki kell állni az európai képességek drasztikus növelésének”
A szakértők a legégetőbb problémaként a légvédelem gyengeségét, azaz a nagy hatótávolságú rakéták aggasztóan alacsony számát, valamint a hadseregek létszámát, a lőszer, különösen a NATO-szabvány tüzérségi lövedék hiányát, a logisztikai képességek katasztrofális állapotát és a harctéri digitális kommunikáció nevetséges helyzetét azonosították. A problémák precíz belövése után a megoldásukon kellene munkálkodni, ám a folyamatot igencsak le fogja lassítani a konszenzus hiánya – már a háború egységes megítélésében is látszanak törésvonalak a tagállamok között –, valamint az egyes országok anyagi lehetőségei közti különbség. Nem sokat nyom a latban például az összképet tekintve, hogy Tallinnban megszavazzák-e a 3 százalékos GDP-kiadást a védelemre, az már sokkal inkább, hogy Németország tudja-e tartani két év múlva is a 2 százalékot, vagy az alkotmányos adósságfékre hivatkozva befejezi haderőfejlesztését, mielőtt az érdemben elkezdődhetett volna.
Ha létezik ösztönző erő a fejlesztések megkezdéséhez, akkor azt Donald Trumpnak hívják. Amerikai elnökként az emlékezetes 2018-as brüsszeli csúcson úgy csapott szét az európai szövetségesek között a 2 százalékos szint elmaradása miatt, hogy kő kövön nem maradt. Trump már most, lehetséges elnöksége előtt hónapokkal megüzente a NATO lapító tagjainak: álláspontja nem változott, aki nem teljesíti a kötelességét, az ne várja, hogy „majd úgyis jönnek az amerikaiak”, mert csak abban az esetben mennek, ha az EU nem nézi tovább fejőstehénnek Washingtont.
A NATO júniusban közzétett adatai szerint az Egyesült Államok 967,7 milliárd dollárt költ védelemre 2024-ben, a második legnagyobb költséget vállaló
Németország alig tizedennyit: 97,7 milliárd dollárnyi összeget. A NATO teljes katonai kiadásait 2024-ben 1474,4 milliárd dollárra becsülik. És igen, ebből a szempontból természetesen erősen jelzésértékű, hogy Trump éppen azt a J. D. Vance szenátort nevezte meg alelnökjelöltjének, aki a legtöbb kritikát fogalmazta meg az európai szövetségesek hanyagsága és nemtörődömsége kapcsán.
Jól mondta Radek Sikorski lengyel külügyminiszter: az EU-nak fel kell készülnie a változásokra az amerikai kapcsolatokban, mivel nincs más választása. A védelmi erősítés teljesen független attól, ki lesz az Egyesült Államok elnöke januárban. John Healey brit védelmi miniszter is kimondta végre a NATO-csúcs előtt: csak a vak nem látja, hogy az Egyesült Államok figyelmét a Kína-probléma fogja lekötni, az ukrajnai háború védelmi következményeire így Európának önállóan kell felkészülnie.
Erre segít rá a folyamatos riogatás és háborús narratíva. Boris Pistorius német védelmi miniszter szerint Oroszország öt éven belül megtámadhatja a NATO-t, ám egyes tagállamok szerint – a legapróbb, saját légierővel sem rendelkező Észtország a leghangosabb – ez sokkal hamarabb következhet be, így a GDP 2 százalékát kitevő ráfordítás már nem is elegendő, a jövő évi NATO-csúcs asztalán már ott kell hevernie a 2,5, de inkább 3 százalékos tervezetnek is. Jelenleg a NATO huszonhárom tagállama teljesíti a 2 százalékos szintet – köztük Magyarország –, a többi fogcsikorgatva próbál a közelébe jutni, vagy éppen a vállát vonogatja, mint Kanada, amely 2030-ra még mindig csak 1,7 százaléknál jár majd. És ott van a legnagyobb probléma: a költségvetési megszorítást és átrendezést meg kell valahogyan magyarázni a sok helyen egyébként is megélhetési válsággal küszködő szavazóknak, és valahogy elhitetni velük, hogy szükség van a pénzüket Moszkvát elérni képes rakéták vásárlására fordítani, mert az oroszok már a spájzban vannak.
A NATO nem közöl konkrét összegeket vagy hiányszámokat a fejlesztendő területek kapcsán, az elemzőktől azonban megtudhatjuk, mire kellene fordítani a pénzt és a humán erőforrást. Szerintük egy esetleges orosz támadás esetén még 30-35 dandárra lenne szükség, ami plusz 105–350 ezer katonát jelent. Németországnak például – amely amúgy is katasztrofális helyzetben van a toborzás területén – 20-30 ezer katonát kellene felszerelnie, és alaposan össze kellene kapnia magát a fegyverzetet tekintve is. A légvédelem kulcsfontosságának példáját Ukrajna szolgáltatja, s Berlinnek meg kellene négyszereznie a kapacitását ahhoz, hogy megnyugtató választ adjon az egyelőre fiktív orosz rakétákra. A hidegháború alatt harminchat Patriot rendszer állt szolgálatban, nem beszélve a rövidebb hatótávolságú rakétákról, mára ez a szám kilencre csökkent, igaz, ez annak is a következménye, hogy Olaf Scholz kancellár hármat elegánsan átadott Kijevnek. A kapkodás már elindult: a védelmi tárca gyorsan rendelt négy újabb rendszert 1,35 milliárd euróért, ám az még mindig édeskevés lesz egy több tagállam által vizionált világháború esetén.
A probléma természetesen a költségeknél jelentkezik: bár a védelmi miniszter próbálta a lehető legtöbbet kisajtolni a büdzséből, a legendás adósságfékre hivatkozva a kormány végül minden extra kiadást kurtított. Németország tehát ott kezdett spórolni, ahol tudott, ez esetben Ukrajnán, a felére csökkentve a katonai segélyét, bízva abban, hogy a befagyasztott orosz állami vagyon kamataiból a G7 megoldja a kieső finanszírozást.
Fellegek tornyosulnak a NATO-logisztika egén is. A szervezet tisztviselői évek óta sürgetik a botrányosan gyenge infrastrukturális feltételek gatyába rázását, olyan alapvető dolgok megoldását, mint az utánpótlási útvonalak pontos megtervezése, az élelem és az üzemanyag szállítása az esetlegesen kelet felé nyomuló csapatok számára vagy épp a háborús sebesültek ellátásának és kórházba juttatásának megtervezése. Vagy ott van az az elemi hiányosság, hogy az európai hidak egy része egyszerűen nem bírná el a 70 tonnás harckocsik folyamatos áramlását. Az, hogy már tervezési szinten is ilyen problémák ütötték fel a fejüket, sok mindenre enged következtetni, csak arra nem, hogy a NATO készen állna egy egész kontinenst beborító háborúra.
Az elemzők a vasúti szállítás katasztrofális állapotára is rámutattak: a vasútvonalaknak nincs elegendő kapacitásuk, a helyzetet pedig súlyosbítja, hogy az egykori szovjet tagköztársaságokban más a vasúti sínek nyomtávolsága, így a fegyverzet és a személyi állomány utaztatását csak úgy lehetne megoldani, hogy a határon mindent és mindenkit leszednek a vonatokról, majd átrakják őket egy másik szerelvényre.
Mindezek eredményeképpen eszkaláció esetén a csapatmozgatást egyáltalán nem lehetne gyorsan és hatékonyan megoldani. A hidegháborúban a kettéosztott Németország belső határánál nézett farkasszemet a több tízezernyi NATO- és szovjet vagy keletnémet katona. A front most keletebbre tolódna, mire azonban a csapatokat odatelepítenék, nagyjából hatvan nap telne el, beleszámítva azt az időt is, amíg a politikai döntés megszületik egy háború megindításához.
„Európának készen kell állnia arra, hogy gyorsan és eredményesen szállítson harcképes csapatokat a lehetséges frontvonalig, gyorsan reagálva elrettentő demonstrációként az orosz csapatmozgásokra. Arra is készen kell állnia, hogy a helyszínre érve szükség esetén azonnal harcba bocsátkozzon” – mondta az egyik logisztikai tervező. Látva a hiányosságok listáját, a NATO európai szárnya nagyon távol áll az elmélet gyakorlatba ültetésétől.
Ezen pedig jelen pillanatban az sem segít, hogy itt vannak az amerikaiak. Ameddig még itt vannak.