Minden a közös hitelfelvétellel kezdődik és ott is végződik Mario Draghi jelentésében az európai versenyképesség feltámasztásáról. Az ötlet nem új, ahogyan annak elutasítása sem. Az EKB volt elnöke egy évig készült tervének az alapja egyetlen nap alatt bukott meg.
A szerző a Makronóm újságírója.
Szinte be sem fejezte Mario Draghi az európai versenyképesség felélesztésének tervét tartalmazó jelentésének ismertetését, Németország azonnal és csípőből reagált. A nagy ívű tanulmány – amelyen az Európai Központi Bank volt elnöke Ursula von der Leyen kérésére egy éven át dolgozott – ugyanis évi 800 milliárd eurót javasol belepumpálni az európai gazdaságba, hogy annak egyáltalán esélye legyen labdába rúgni az Egyesült Államok és Kína mellett. Draghi azzal érvelt, hogy az európai versenyképesség amortizációja már olyan szinten jár, amelyet csak azonnali és a lehető legdrasztikusabb megoldásokkal lehet kezelni, a tagállami konszenzust kereső halogatás pedig minden nappal egyre közelebb löki a sír széléhez az EU-s gazdaságot.
A kérdés, amelyre mindenki tudta a választ, egyértelmű volt: honnan rántson elő az unió ekkora összeget, miből forgassa bele a GDP-jének öt százalékát egy gazdaságmentési tervbe? Draghi semmi újat nem tudott ajánlani: mint az elmúlt évek minden gazdasági vagy védelmi javaslata, ez is a tagállamok közös hitelfelvételén alapul.
Az EKB exelnöke a versenyképesség finanszírozására pontosan azt a megoldást veti fel, amelyet minden brüsszeli „megmentő” csomagötlet tartalmazott eddig is, és pontosan azt, amelynek a fiskálisan keménykezű tagállamok újra és újra mereven ellenállnak.
Németország azonnali válasza természetesen egy határozott nem volt. Christian Lindner pénzügyminiszter a Draghi-beszéd után röviddel már be is jelentette, hogy a terv nem fogja megoldani az alapvető strukturális problémákat. „Rendkívül szkeptikus vagyok Draghi úr közös adósságról szóló ötletével kapcsolatban. Az ugyanis röviden összefoglalható: Németországnak még többet kell fizetnie másokért. Ez nem lehet a mesterterv” – fogalmazott, gyakorlatilag a jelentés nyilvánosságra kerülésének napján legyilkolva annak legfőbb kritériumát.
Az utóbbi évek drámai gazdasági visszaesése, a recesszió folyamatosan fenyegető képe azon tagállamok sorába lökte Németországot, amelyek egyre inkább a nemzeti gazdaságok fejlesztését látják üdvözítő megoldásnak az EU-s centralizáció erőltetése helyett. A politikai helyzet ráadásul a kvázi kormányzási válságba sodródott gazdasági nagyhatalom, Franciaország súlyának csökkenése mellett Németországban is óriási problémák elé állítja a kormányt. A Scholz-korszak kétségtelenül a végéhez közeledik, a kormánykoalíció három pártját gyakorlatilag minden regionális választáson agyonverik az ellenzéki pártok, a jövőre esedékes választások egyik központi kérdése pedig éppen az lett, hogy valóban jövőre lesznek-e, vagy a kormány eljut arra mélypontra, ahol már nem marad más lehetősége, csak a lemondás. Draghi terve szempontjából ez gyakorlatilag mindegy: a német ellenzéknek nincs olyan része, amely egyetértene a közös hitelfelvétel ötletével, sőt sokkal inkább protekcionistább és nemzetállamra épülő gazdaságpolitikában hisznek, mint a Scholz-kabinet összetákolt és hamarosan széteső kormánykoalíciója.
A tagadó választ erősen támogatja a német alkotmány adósságfékről szóló passzusa, amelyet a Scholz-kabinet forrásátcsoportosítással és különböző költségvetésen kívüli zsebek létrehozásával próbált meg kikerülni – egészen addig, amíg az Alkotmánybíróság rá nem csapott az asztalra, a kormány pedig dobhatta a kukába a költségvetési tervezetet, és kezdhette elölről az egészet, ezúttal stiklik nélkül. Ahogy a Bloomberg fogalmazott: ironikus módon a német gazdaságnak óriási szüksége lenne a Draghi-jelentésben megfogalmazott befektetési akciótervre, ám még az ipari szegmens egyes szereplői is lesújtóan nyilatkoznak a volt EKB-vezér ötleteléséről a közös hitelfelvétel emlegetése miatt.
Draghi (aki 2012-ben egybehangzó vélemények szerint EKB-elnökként megmentette az összeomlástól a teljes pánikban görcsölő euróövezetet, így kiérdemelte a Super Mario becenevet) megváltásként várt terve a bemutatás napján inkább csalódást okozott, semmint megkönnyebbülést. A problémákkal mindenki tisztában volt, az európai versenyképesség állapotának teljes lezüllése pedig egy jól látható folyamat eredménye, amely ellen több tagállam kézzel-lábbal tiltakozott, változtatásokat követelve az ipari és kereskedelmi területen egyaránt.
Ehhez képest Draghi jelentése sem az elképzeléseit, sem azok kivitelezését tekintve nem sokban különbözik a Brüsszelben időről időre felbukkanó gazdasági mentőpakktervezetektől. A versenyszabályok lazításának ötlete vagy a kereskedelmi stratégia újragondolását célzó idea (értsd: elmozdulás a kemény protekcionizmus felé, ebben legalább felzárkózva az Egyesült Államok mellé) éppúgy nem az olasz mester sajátja, ahogyan a legnagyobb banánhéj, a közös hitelfelvétel sem. Bár őrült beszéd, természetesen van benne rendszer, a mindenre adandó, unalomig ismert adósságfelhalmozásos válasz azonban Ursula von der Leyen csapatán kívül nem sok tagállamot fog meggyőzni már arról, hogy ez az egyedüli üdvözítő megoldás a gazdasági visszarobbanásra.
Draghi az egységes energiapolitika hiányát kéri számon, és nem mulasztja el megemlíteni, hogy a Green Dealhez – amely az 2050-es klímasemlegességet tűzte ki célul – az EU csupán a mérföldköveket jelölte ki, a hozzájuk vezető úttal már nem nagyon foglalkozott. Tervében utal az olyan súlyos problémákra is, mint a bürokrácia, amely mára már egész iparágakat köt gúzsba. Találó a Telegraph véleménycikkének megállapítása:
az EU az eredetileg versenyképességi csodafegyvernek szánt egységes piacot egy szabályozási szörnyeteggé változtatta, amely a bürokratikus rendszerével mindennél jobban gátolja az innovációt és a vállalkozások fejlődését.
A Green Deal megvalósítását Brüsszel úgy képzelte el, hogy szabályok ezreit ontja magából, amit minden gazdasági szereplőnek be kell tartani. Meghökkentő adat: 2019 és 2024 között az Európai Bizottság több mint 70 törvényjavaslatot nyújtott be a Green Deal keretében. És ez még nem tartalmazza a több száz másodlagos műszaki jogszabályt vagy az üzleti életet érintő egyéb kezdeményezéseket, mint például az adatokra, a digitális technológiákra és a pénzügyekre vonatkozó új előírásokat. A negatív hatás az EU mintegy 24 millió kis- és középvállalkozásainál csapódott le: a 2022-ben bejelentett Green Deal-törvények több mint 2,3 milliárd eurós pluszköltséget jelent a vállalkozások számára.
Draghi utal a bürokratikus veszélyre, de figyelmen kívül hagyja az alapproblémát, ami nem más, mint a hatalom brüsszeli centralizációja. Az immár teljes összetételében politikai alapon működő Európai Bizottság hierarchikus modellje csupán a tiltó és kötelező érvényű szabályrendszerek kidolgozásával foglalkozik, azok negatív hatásaival és költségeivel már egyáltalán nem. Ennek ellenére Draghi ugyanúgy a brüsszeli hatalom még nagyobb centralizálását tartja helyesnek, mint maga Ursula von der Leyen, és éppen ezzel követte el a legnagyobb hibát: bár pontosan tisztában van vele, hogy a közös hitelfelvétel kivitelezhetetlen lesz, makacsul ragaszkodik ő is a brüsszeli „ez a megoldás mindenre” elvhez. Tanulmánya ebből a szempontból valóban az első oldalon és az első napon megbukott.
A jelentés ugyanarra a felülről vezérelt gazdaságpolitikai elvre épít, amely valójában már hosszú évek óta működésképtelen. Egyetlen mozgatórugója az az évi 800 milliárd euró, amelyhez értelemszerűen éppen a legnagyobb európai gazdaságok nem tudnak vagy nem akarnak hozzájárulni. Pontosan azt az ötletet írta le, amely újra és újra elvérzett már az európai színpadon, miközben az uniós gazdaság fénysebességgel távolodik attól, amit versenyképesnek lehet nevezni.
A Draghi-tanulmány inkább egy némi ideológiával meglocsolt elméleti útmutató, csemege, amelyen az elemzők elrágódnak a következő hasonló tervig, de nem megmentési terv. Néhány részötlete valamilyen formában életképes marad, az alapproblémára azonban ugyanazt a választ adja, mint az elődei. Talán igaza van, ám gyakorlati kivitelezhetőség és a szerzője által kárhoztatott egységes tagállami konszenzus hiányában nem más, mint tragikus kordokumentum, amely valójában az Európai Unió mint gazdasági közösség széthullását prognosztizálja. Elfogyott a varázsgomba.
Kapcsolódó:
***
Fotó: Mario Draghi, az Európai Központi Bank korábbi elnöke és Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke ismerteti az európai versenyképességről készült jelentést Brüsszelben 2024. szeptember 9-én
MTI/EPA/Olivier Hoslet
További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.
Óvatosnak kell lennünk a migráció vélt gazdasági haszna és Lagarde optimista kijelentései kapcsán, és továbbra is érdemes alaposan meggondolni, kiket és milyen célból engedünk be az uniós határokon.
Sebestyén Géza beszédes ábrákon mutatja be, mi történt az elmúlt évtizedekben az államadóssággal.
A német eladósodási offenzíva – ha tetszik, a Sondervermögen hadművelet – rögtön három fronton indul meg. Kohán Mátyás írása.
Egyre többen szeretnének munkáshitelhez jutni.
Mostanra nyilvánvaló lett, hogy ahhoz, hogy Európa visszanyerje erejét, Európát meg kell változtatni.
Brüsszel buborékba zárta magát, a pragmatikus gondolkodást száműzte, Európa pedig egy ideológiai alapú politika csapdájában találta magát, ahol az Európai Bizottság egyszemélyes parancsnoksága diktál.
Ha az újságírókat fizikai erőszak éri, az nem csupán egyéni sérelem, hanem a sajtószabadság és a demokratikus nyilvánosság elleni támadás is.
„Kiváltságosnak érzem magam, hogy itt, ezzel a csapattal élhetem meg.”
