Vance szenátor szerint az Egyesült Államoknak szövetségesekre van szüksége, nem pedig kliensállamokra, ezért éppen ideje, hogy Európa a saját lábára álljon, és ne az USA-t használja mankónak.
Néhány nappal azután, hogy a müncheni biztonsági fórumon keményen kiosztotta az európai vezetőket az EU védelmi gyengesége miatt, és közölte, hogy az Egyesült Államok nem lesz hajlandó a továbbiakban eljátszani az őrző-védő szerepét a kontinensen, J. D. Vance keményvonalas republikánus szenátor a Financial Times oldalán összegezte gondolatait a felborult globális biztonságpolitikáról.
A politikus, akit Trump egyik legesélyesebb alelnökjelöltjeként is emlegetnek, írásában ismét rámutatott: Európa túl sokáig szendergett az Egyesült Államok biztonsági takarója alatt, miután a hidegháború végével szisztematikusan leépítette a védelmi költségvetését, belekényelmesedve az USA által biztosított nyugalomba. Mivel az amerikai védelmi büdzsé megközelíti az évi 1000 milliárd dollárt, az Egyesült Államok gyakorlatilag önmaga biztosítja azt az összeget, amely az európai védelemhez szükséges – ez a pénz pedig Vance szerint nem más, mint az amerikaiakra kivetett pluszadó.
A szenátor úgy fogalmaz: az ukrajnai háború rávilágított egy régóta fennálló problémára. Európának nem lenne szüksége az amerikai gyámságra, hiszen a gazdasága okán képes lenne egyedül is rendezni a konfliktust, ám az EU-s országok az évtizedek alatt belekényelmesedtek az USA biztonsági garanciáiba, így eszükbe sem jutott a saját képességeik erősítése – ezt a biztonságot azonban a mai napig az amerikai adófizetők nyögik.
A finanszírozási problémák mögött – írja Vance – felbukkant egy másik katasztrofális gyengeség: a védelmi ipar működésképtelensége az Atlanti-óceán mindkét oldalán. A széttöredezett iparág csak korlátozott mennyiségben tudja előállítani a fegyverzetet, ez a tempó pedig messze nem elég egy ukrajnaihoz hasonló háború megnyeréséhez. Nem beszélve arról, hogy
Oroszország jelenleg több mint kétszer annyi tüzérségi lövedéket gyárt havonta, mint Európa és az Egyesült Államok együttvéve.
A védelmi kiadások és a védelmi készültség két különböző dolog – mutat rá Vance. Németország például lényegesen többet költ védelemre évente, mint Franciaország, a francia hadsereg mégis hat nagy képességű fegyveres dandárból áll, amely bármikor bevethető, míg a Bundeswehr alig tud összekaparni egyetlen harcképes dandárt.
„Minden európai nemzetnek fel kell tennie magának a kérdést: készen áll-e megvédeni magát? Az USA-nak pedig azt kell kérdeznie magától:
ha az európaiak nem is tudják megvédeni magukat, akkor valójában szövetségesek vagy kliensek?”
– írja a szenátor.
Vance szerint ez a kérdés sokkal súlyosabb annál, hogy „költségvetési trükközéssel” és csúcstalálkozók szervezésével el lehetne maszatolni: a probléma megoldása ugyanis kézzelfogható katonai és ipari kapacitást követel. Az európai vezetők óriásit tévednek akkor, amikor sajtószenzációvá degradálva a segélyezési rendszert azon vitáznak, hogy ki mennyit költ és mennyit költhetne valójában Ukrajnára. Ez a vita ugyanis éppen a lényeget fedi el: a háborút csak fegyverekkel és katonákkal lehet megnyerni.
Ami az elsőt illeti, a jelenlegi termelési ütem mellett akkor is évekbe fog telni a készletek pótlása, ha azonnal leállítanák az Ukrajnába küldött fegyverszállításokat – ahogyan azt meg is kellene tenni. A termelés visszaállítása azonban csak egy nagy volumenű iparosítási terv részeként lehetséges, amely magában foglalja a szakképzett munkaerő képzését és a termelési kapacitás újbóli kiépítését is. A katonákról szólva Vance az Economistban megjelent Zaluzsnij-interjúra utalt, amelyben az azóta kirúgott ukrán főparancsnok aggasztó emberhiányról beszél. Az ukrán hadseregben elképesztően magas, 43 év az átlagéletkor, amely jól jelzi a probléma súlyát.
Vance végül felteszi a kérdést: vajon azzal, hogy az Egyesült Államok minden biztonsági szemszögből védte és védi Európát, nem önmaga idézte-e elő, hogy az európai védelmi képesség gyakorlatilag elsorvadt az amerikai protektorátus alatt?
Az amerikaiak szövetségeseket akarnak Európában, nem pedig kliensállamokat. Nagylelkűségünk Ukrajnában a végéhez közeledik
– írja, rámutatva, hogy az európaiaknak nem a háború meghosszabbításán, hanem annak befejezésén kellene dolgozniuk, beleértve ebbe annak megfontolását is, hogy pontosan miként fognak együtt élni Oroszországgal, amikor a konfliktus véget ér.
Vance végül kitér a legfőbb háború melletti érvre is: „ha nem állítják meg Putyint Ukrajnában, akkor további országokat fog megtámadni”. Rendben – írja –, de akkor eljött az ideje, hogy Európa ezt a problémát sajátjaként kezelje, és a saját lábára álljon. „Ez nem azt jelenti, hogy egyedül marad, csak azt, hogy nem szabad továbbra is mankóként használnia Amerikát.”
Ezt is ajánljuk a témában
Egy évvel ezelőtt az ukrán győzelembe vetett vak hit és a lelkendezés uralta a világ legfontosabb biztonságpolitikai konferenciáját Münchenben. Idén már a kezdésre minden rossz összejött, aminek nem kellett volna. Ennek megfelelő volt a hangulat.
Fotó: Shutterstock
***
A nyomozók szerint a vádlott robbantásokat, gyújtogatásokat és késes akciókat készített elő európai és amerikai helyszíneken.
A Pentagon váratlan döntése komoly zavart okozott Lengyelországban.
Az amerikai belbiztonsági minisztérium szerint történelmi fordulat zajlott le a mexikói határnál
A szakértő szerint a távol-keleti ország most kedvezőbb pozícióból tárgyal, aminek a világgazdaág lehet a legnagyobb nyertese.
Zelenszkij szorult helyzetétől az európai gazdaság válságán át egészen a globális titkosszolgálati játszmákig vesszük górcső alá a világpolitika legforróbb pontjait.
A 70. Eurovíziós Dalfesztivál egyszerre szólt a zenéről és a politikai feszültségekről. Bulgária ünnepel, miközben Izrael szereplése mély válságba sodorta a versenyt.
Lesz mit elhárítani, ha az oroszok bevetik az új rakétájukat.
