A pária államok olcsó kacatokkal gyűrik le a Nyugat drága fegyvercsodáit

Az okostelefon a példa rá, hogy a kereskedelemben megszokott folyamat, amikor az árutermelés fejlődésével a korábbi luxuscikk olyan hétköznapi termékké alakul, amit bárki olcsón megvásárolhat. Amikor először piacra került, luxuscikknek számított, mára akár 100 euró alatt is elérhető. Ez nemcsak a kereskedelmi árukra érvényes, hanem a hadi felszerelésre is.   

Az is megszokott folyamat, amikor egy drága termék elveszíti a kihasználhatóságát. Vegyünk példaként egy hadi felszerelést. A középkor csataterét a páncélos lovag uralta. A tizenötödik századi Angliában egy első osztályú páncélruha legalább 20 fontba került, ami egy egyszerű íjász 800 napi bérének felelt meg. Mindez azonban megváltozott, amikor megjelent a számszeríj és a szakállas puska. A páncélos lovagok eltűntek a csatatérről, és már csak a felvonulásokon, a lovagi tornákon parádéztak.   

Valami hasonlót tapasztalunk az ukrajnai háborúban, ahol a modern hadviselésnél látunk példát az elavulásra. Példa erre az orosz ZALA Lancet drón, amelyet fejlett tankok, például a német Leopard II-esek megsemmisítésére használnak. Az eredetileg katonai célokra kifejlesztett technológiák, például a GPS vagy a fejlett elektronikai optika, ma már olcsó fogyasztói termékké váltak azzal, hogy megfizethetők lettek.   

Ma egy Lancet drón körülbelül 35 ezer dollárba kerül, és a ZALA Aero Group bejelentette, hogy az idén többszörösére növeli a gyártását. Egy Leopard II-es harckocsi viszont körülbelül 11 millió, és évente körülbelül ötvenet gyártanak belőle.   

Persze az egyiket egy olcsó munkaerejű országban gyártják, a másikat pedig egy fejlett (drága) államban. Így ha a két ország relatív vásárlóerő-paritása (PPP) alapján korrigáljuk a két termék árát, akkor még drasztikusabb a különbség, hiszen egy németországi Leopard II-es előállítási költségéért az oroszok 683 Lancetet tudnak gyártani.   

Mivel elvileg egy drón is meg tud semmisíteni egy harckocsit, jogos a kérdés, hogy vajon a csatamezőn egy Leopard II-es megfelel-e közel hétszáz Lancet drónnak. Valószínűleg nem.  

Hasonló mintázatot mutat a gázai háború is. Október 7-én a Hamász egy időben ezerszámra indított Kasszám-rakétákat Izraelre. Ezek olcsón előállíthatók, a robbanóanyaguk cukorból és műtrágyából készült. Minden ilyen rakéta előállítása körülbelül 300–800 dollárba kerül.   

Az egyszerre érkező több ezer olcsó rakétát kellett volna kilőnie Izrael méltán hírhedt Vaskupola (Iron Dome) légvédelmi rendszerének, amelynél egyetlen ütegegyüttes 100 millió dollárba kerül, az általa kilőtt Tamir elfogók mindegyike pedig körülbelül 50 ezer.   

Úgy tűnik, hasonlóképpen sebezhetők az izraeli Merkava tankok a Hamász házi készítésű RPG-rendszerével, az al-Jasszinnal szemben. Nehéz meghatározni az utóbbi költségeit, de figyelembe véve, hogy az RPG–7 rakétákat körülbelül 300 dollárért lehet megvásárolni a feketepiacon, és tekintettel a Gázai övezet alacsony munkaerőköltségeire, valószínűleg 200 dollárba kerülhetnek.   

Itt felmerülhet a kérdés, hogy mennyivel hatékonyabb egy amerikai Javelin páncéltörő rakétarendszer, mint egy olcsó RPG. Kétségtelen, hogy minden épeszű katona, amikor egy harckocsival néz szembe, jobban szereti a Javelint, mint az RPG-t, de rakétánként 78 ezer dollárért minden Amerikában gyártott Javelin áráért a Hamász 390 al-Jasszint képes előállítani, vagy 784-et, PPP-vel kiigazítva.   

A különbség igazán látványos lett, amikor a jemeni húszi lázadóknak sikerült hatékony tengeri blokádot bevezetniük a Vörös-tengeren – méghozzá haditengerészet nélkül. A történelem során a tengerek ellenőrzésére – és így a kereskedelemre – csak a gazdag országoknak voltak meg a megfelelő eszközeik, amelyek a nemzeti jövedelmük jelentős részét ütőképes haditengerészet felépítésére fordíthatták. Ám a modern csatatér megváltoztatta ezt a dinamikát.  

A Vörös-tenger blokádjához elég volt egy iráni gyártású hajók elleni rakéta. A konkrét modelljéről kevés információ áll rendelkezésre, de kétségtelen, hogy lényegesen kevesebbe kerül, mint a nyugati haditengerészeti hajók által az ellenük való védekezésre használt légvédelmi rakéták.   

Amikor a blokádot életbe léptették, felszólították az amerikai haditengerészetet és szövetségeseit, hogy bombázzák a húszikat. Csak az a kérdés, hogy pontosan mit is bombázzanak. Feltehetően ezeket az új rakétákat és drónokat a húszik könnyen és bárhová elszállíthatják, bárhol felállíthatják és indíthatják – esetleg távolról is. Mire az amerikai haditengerészet megkapja a célpontot, lehet, hogy csak egy olcsó hordozórakétát, vagy a legjobb esetben egy üres teherautót talál majd.     

Mindez számos kérdést vet fel  

Bölcs dolog-e a teljes kiadások alapján összehasonlítani az egyes országok katonai erejét?   

Az empirikus bizonyítékok alapján az összkiadásokra hivatkozó katonai hatalomról szóló elemzéseket egyszerűen nem szabad többé komolyan venni.  

Jogos az a kérdés is, amely az amerikai hadiipari komplexumról szól. Vajon megfelel a célnak?   

A csúcstechnológiás, magas költségű modelljei alkalmasak egy modern harctérre?  

És az is fontos kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e a gyártáshoz hatalmas, nagyrészt integrált ellátási láncokra.   

Már csak azért, mert az újonnan árusított fegyverek előállításához használt technológia nagy része beszerezhető a kereskedelmi piacon. Az iráni 358-as rakétákhoz hasonló motort néhány száz dollárért vásárolhatunk az AliExpressen vagy a hobbidrónwebhelyeken keresztül.   

Az összes rendelkezésre álló bizonyíték arra utal, hogy ez az új hadi környezet komoly hazai előnyt biztosít a hadviselő feleknek. A haditengerészet régóta kedvelt, amikor a világ távoli régióiban szeretnének valamit elérni. De ha a hajókat ilyen könnyen és olcsón fenyegetik az újonnan árusított fegyverek, akkor jóval kevésbé hasznosak, mint korábban.  

(Forrás: National Interest)  

Címlapfotó: Shutterstock

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.