Még tartott, amikor már el is felejtették a Kína-ellenes brüsszeli találkozót

Két évvel ezelőtt indította el a Global Gateway programot Brüsszel, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy alternatívát nyújtson a kínai Egy övezet, egy út (Belt and Road) globális infrastrukturális projektre. A 2013-ban létrejött kínai befektetési csomag eddig mintegy félezer beruházásban játszott fő szerepet világszerte, a költségvetése pedig közeledik az 1000 milliárd dollárhoz. A Belt and Road épp a napokban ünnepelte egy nagyszabású pekingi rendezvényen fennállásának huszadik évfordulóját, a brüsszeli eseményt így nem is időzíthették volna jobbkor – és nem is tehették volna ennél jelentéktelenebbé. 

 Az Európai Bizottság és az Európai Parlament igyekezett úgy tálalni a fórumot, mint egy új korszak kezdetét – igaz, már két éve folyamatosan ezt kommunikálja, látható eredmények nélkül. A Politicóra írt lelkendező cikkében David McAllister, az Európai Parlament külügyi bizottságának vezetője patetikusan úgy fogalmazott: „Ahogy a kínai Egy övezet, egy út szedi az áldozatait, az európai blokknak fel kell ismernie az idő jeleit, és bizonyítania szükséges az elkötelezettségét a méltányos, fenntartható és átlátható infrastrukturális alternatívák iránt”.  

Azt azonban még ő is elismerte, hogy a fő problémát jelenleg is a finanszírozás, illetve annak hiánya jelenti. Az európai magánvállalatok és maguk a tagállamok ugyanis egyáltalán nem olyan lelkesek, amikor például egy afrikai ország infrastrukturális fejlesztéseiről van szó, mint Ursula von der Leyen. Ha mégis, akkor valahogy megfeledkeznek az adott állam vállalkozásairól, és érdekközpontú beruházásban gondolkodnak. Vagyis a Global Gateway jelen pillanatban (és már két esztendeje folyamatosan) egy bizonytalan anyagi hátterű gyarmatosítási politikai próbálkozás.  

Gazdasági kezdeményezésből sovány geopolitikai eszközzé vált 

 A kínai óriásprojekttel szemben az uniós program „mindössze” 300 milliárdos költségvetéssel kalkulál 2021 és 2027 között. A pénzt a közös költségvetésből, a tagállamoktól és a magánszektorból szedné be, és főként a zöldátállás, valamint a digitalizáció területén kíván segítséget nyújtani a fejlődő országoknak úgy, hogy közben az uniós gazdaságok is profitálhassanak belőle, illetve az EU befolyása is erősödhessen. Az elmúlt két év eredményeit látva a hangsúly ma már inkább az utóbbira tolódott,  

A kétnapos rendezvény visszhangja meglehetősen halk volt. Tulajdonképpen senki nem foglalkozott vele, de ez érthető is: a találkozón néhány bágyadt bejelentésen és harcias kinyilatkoztatásokon kívül nem sok minden történt. Miután a GG saját magát is a kínai Belt and Roadhoz hasonlítja, már az mosolyfakasztó volt, amikor Ursula von der Leyen – Kína folyamatos szidásán túl – azzal dicsekedett, hogy a 2021-es indulás óta már 66 milliárd eurót különítettek el a különböző projektekre uniós költségvetésből.  

A bizottság szerint 3 milliárd euró értékben kötöttek megállapodásokat a globális dél Brüsszelbe utazó képviselőivel (nagyjából húszan voltak), ezek közül a Kongói Demokratikus Köztársasággal és Zambiával kötött megállapodásnak van reklámértéke. Az ottani infrastrukturális fejlesztések ugyanis lehetővé teszik a nyersanyagok és kritikus ásványok könnyebb eljuttatását az óceánhoz, így biztosítva a zökkenőmentes szállítást.  

Gyarmatosítás 2.0 

Josep Borrell annak ellenére is megragadt a klisékommunikáció szintjén, hogy arról beszélt: az EU-nak kevesebbet kell ígérnie és többet cselekednie. Az EU külügyi főképviselője szerint mindenképpen el kell kerülnie a globális délnek, hogy a gazdag országoknak tartja fenn a nyersanyagkészletét anélkül, hogy azok infrastrukturális fejlesztéseket hajtanának végre a helyi gazdaság fellendítése érdekében. Ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy az EU-nak is el kell kerülni az extraktivizmust (a gyarmatosítás vagy kizsákmányolás szót nem akarta használni), és úgy kell hozzáférnie a kritikus nyersanyagokhoz, hogy közben munkahelyteremtéssel, gazdasági beruházásokkal segíti a kitermelésnek helyet adó országokat. 

Borrell éppen azokat a gondolatokat fogalmazta meg, amelyeket Kína már réges-régen gyakorlatba ültetett. Amikor a nyugatiak nem értik, mit szeretnek az afrikai országok a „kizsákmányoló, antidemokratikus, minden szabályra fittyet hányó” Kínán, a válasz egyszerűen az, hogy Kína volt az egyetlen, amely lehetőséget ajánlott a feltörni igyekvő államoknak. 1990-től a kínai diplomaták, vállalkozók, pénzügyi vezetők egymásnak adták a kilincset az afrikai kormányoknál, óriási beruházások és infrastrukturális lehetőségek terveinek százaival, amelyekhez ráadásul kész és átgondolt, nyugati mintájú feltételektől mentes finanszírozási ajánlatot is csatoltak. Az afrikai kormányok a Nyugat végletekig leegyszerűsített és lesajnáló közeledése helyett (amelyben a tőkét eddig szinte mindig és kizárólag a Világbank vagy a Nemzetközi Valutaalap hitelei jelentették) hirtelen egy új típusú befektetési rendszerrel találták szembe magukat, és hiába intették sokan őket a kínai hitelezés csapdájának esetleges veszélyeire, a lehetőség így is sokkal vonzóbb volt számukra, mint az addig megszokott adósságba süllyedés. 

Hogy mennyire őszinte az Európai Bizottság megközelítése, azt jól példázza, hogy az létrehozta ugyan az Európa 60 legnagyobb vállalatából álló Global Gateway Business Advisory Group tanácsadói csoportot, amely kifejezetten Von der Leyent látja el befektetési tippekkel, ám arról már megfeledkezett, hogy a tervezési folyamatokba a globális dél képviselőit is bevonja. Vagyis: míg Európában egy szűk lobbi- és érdekcsoport kezébe tették 300 milliárd euró sorsát, addig a potenciális befektetési helyszínek semmilyen formában nincsenek beavatva a döntési részletekbe.  

Ez pedig – bármennyire is kommunikálja Von der Leyen és Borrell az ellenkezőjét – egyfajta gyarmatosító technika, csak most van egy szép neve is: Global Gateway. 

Kína egész jól szórakozik 

Peking elnéző mosollyal figyelte az eseményeket. Kína arra következetesen rámutatott: a Global Gateway koncepcióját állítólag azért hozták létre, hogy hozzájáruljon a globális fejlődéshez, a hangsúly azonban inkább a geopolitikai ambíciókon, semmint a fejlesztési célokon van. 

A nyilatkozó szakértők úgy fogalmaztak: Von der Leyen „túlságosan is” hajlamos az Egyesült Államok álláspontját és érdekeit képviselni nemzetközi ügyekben, a Global Gateway ebből a szempontból egy tisztán Kína ellen irányuló kezdeményezés, stratégiai próbálkozás, amely Európa rettegését testesíti meg attól, hogy elveszíti befolyását a globális ügyekben. 

Magát az EU-s projektet annak költségvetési zűrzavara és a befektetendő összegek időarányossági szempontból „nevetséges” volta miatt nem nagyon veszik komolyan. Ahogyan egy másik külügyi szakértő rámutatott: „Szupranacionális szervezetként az EU aligha tudja úgy koordinálni globálisan a pénzeszközöket az infrastruktúra-fejlesztés előmozdítására, mint Kína. Ez az EU problémája. Belső politikai kihívások nehezítik a működését, így alapból nehéz nagy összegeket mozgósítani külső befektetésekre. Mivel nem állami szereplő, még csak össze sem hasonlítható az Egyesült Államokkal”. 

A hivatalos kínai kommunikáció a Global Gatewayjel kapcsolatban ugyanakkor egészen szórakoztató. Vang Ji külügyminiszter a Belt and Road konferenciát záró sajtótájékoztatón kijelentette, hogy a Belt and Roadot és a Global Gatewayt akár össze is lehetne hangolni, hogy „kiaknázzák az együttes lehetőségeket, együttműködést alakítsanak ki, és így segítsék a fejlődő országok infrastruktúrájának gyors fejlesztését”.  

Nem tudni, ezen ki nevetett nagyobbat: Hszi Csin-ping vagy Ursula von der Leyen 60 vezérigazgatóból álló befektetési csapata.  

Fotó: Josep Borrell, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője és Vang Ji kínai külügyminiszter a Pekingben tartott sajtótájékoztatójuk végén, 2023. október 13-án. 

MTI/EPA/Andres Martinez Casares 

További cikkeinket, elemzéseinket megtalálják a makronom.hu oldalon.