Csökkenő GDP, rémálmok az európai motort jelentő iparban, recesszió. Németországban kezd minden összejönni ahhoz, hogy az egész EU-s gazdaságra ráijesszen.
A Makronóm Intézet elemzőjének írása.
Hogy milyen állapotban van és lesz a német gazdaság, az az egész Európai Unió számára kiemelten fontos kérdés. Minden, ami ott történik, előbb-utóbb szétgyűrűzik Európában is, egy esetleges dominóeffektus katasztrofális hatásait pedig nem tudná elkerülni egyetlen tagállam sem.
Minden tagállamnak, de a globális gazdaságnak is érdeke, hogy Németország talpra álljon, és ne legyen újra Európa beteg embere.
A kifejezés először a német újraegyesülés után, majd a kétezres évek elején ragadt rá Németországra, amikor a mostanihoz hasonlóan megroppant gazdasági lendülete, és lehetővé tette, hogy az örök harmadik Olaszország gazdasága éveken keresztül nagyobb ütemben nőjön az örök riválisénál.
A párhuzam Olaszországgal nem véletlen. Giorgia Meloni miniszterelnök elődeivel együtt folyamatosan küzd az Európa beteg embere titulus ellen, így érthető volt öröme, amikor világgá kürtölte:
az IMF előrejelzése szerint az olasz gazdaság idén nem csak Franciaországét, de Németországét is meg fogja előzni.
A győzelem íze még édesebb, ha hozzávesszük: utoljára ilyesmi 2002-2003-ban fordult elő, amikor Németország gazdasága a mostanihoz hasonló tüneteket produkált.
Most minden szem a Scholz-kormányra szegeződik, ám ami ott látható, az egyelőre nem ad okot az optimizmusra.
Az IMF júliusi jelentése szerint Németország GDP-je az idén már nem, valószínűsíthetően csak jövőre és 2025-ben állhat helyre. Az ország gazdasági teljesítménye az emelkedő energiaárak és a szigorodó pénzügyi feltételek hatására a második félévben visszaesésnek indulhat, a bruttó hazai termék növekedése pedig 1 százalék alá csökken. A Nemzetközi Valutaalap a napokban közölte: a G7-es országok közül egyedül Németországban érzékelhető a gazdaság zsugorodása, és bár a GDP-csökkenést „mindössze” 0,3 százalékra várják, az ipari termelés (elsősorban a feldolgozóiparé) hanyatlása éppen elég volt ahhoz, hogy Németországot recesszióba sodorja.
A legfrissebb adatok szerint a recessziós gödörből sikerült kimászni, de annak szélén meg is torpant a német gazdaság, mintha nem tudná eldönteni, hogy távolodjon attól, vagy inkább visszazuhanjon bele. Scholz kancellár legendás mosolyával bizakodva néz a jövőbe, ám ne felejtsük, az is ő volt, aki januárban egyértelműen kizárta, hogy Németország recesszióba kerülhet.
A jelenlegi probléma rengeteg összetevője közül a legfontosabb Németország energiaválsága és az árak robbanása. A szinte teljes egészében orosz energiahordozóktól függő ország kormánya a lehető legnagyobb hibát követte el, amikor
az egyébként is pattanásig feszült helyzetben bejelentette leválását az orosz energiakereskedelemről, és alternatív források híján tízszeres áron kezdett importálni a tengerentúlról
– előidézve ezzel azt az áremelkedést, amelybe még az örök túlélőnek hitt német ipar is beleroppant.
Erre jött rá az egyre nagyobb méreteket öltő (egyfelől demográfiai okokra, másfelől a régebben megszokott, stabil utánpótlást jelentő kelet-közép-európai szakképzett munkaerő áramlásának csökkenésére visszavezethető) szakemberhiány, a termelékenység visszaesésének egyre durvább leszálló ága, az elektromos járműpiaci verseny élmezőnyétől való látványos leszakadás, és természetesen a külföldi befektetések számának 2018 óta tartó folyamatos csökkenése. Mindezek és a GDP-adatok alapján számos közgazdász csupán átmenetinek tekinti a kilábalást, és az év második felében újabb recessziót jósolnak.
A legnagyobb kihívást az energiaárak csökkentése és az energiabiztonság megteremtése okozza. Az orosz energiáról való leválás és az észszerűség keretein belül megfizethető alternatív források felkutatása csupán a probléma egyik szeletét képezi. A másikat Németország kormánya saját maga állította elő, amikor éppen ezt a katasztrofális időszakot választotta az atomkorszak lezárására, és az erőltetett átállásra a megújuló energiák területén.
A kormány talán legnagyobb baklövése saját ragaszkodása volt a belső égésű motorokhoz: a merev elutasítás, az elektromos autógyártás elhanyagolása, a technológiai lemaradás azt eredményezte, hogy Kína és az amerikai riválisok, elsősorban a Tesla messze megelőzte Németországot az autópiacon, amely – amennyiben a német gyártók nem rázzák meg magukat és nem hajlandóak pragmatikusabban gondolkodni – akár dezindusztrializációhoz is vezethet.
A gazdasági hanyatlás és a Scholz-kormány időnként teljesen kiszámíthatatlan, ad hoc jellegű intézkedései, látványos tanácstalansága törvényszerűen a népszerűségi mutatók drasztikus visszaesését eredményezte. A gazdasági miniszter, Robert Habeck megítélése arra a szintre süllyedt, ahol már a választók 50 százaléka véli úgy, jobb lenne, ha lemondana. A kormánykoalíció szilárd oszlopának vélt Zöldek támogatottsága a tavaly nyári 23 százalékról a múlt hónapra 14 százalékra esett vissza – és azóta is csökken. Eközben a trónkövetelő Alternatíva Németországért (AfD) párt a legfrissebb, július végi mérések szerint 22 százalékon áll, a kormány tehát pontosan érzékelheti problémamegoldó képességének megítélését.
A legerősebb ellentét a kormányon belül éppen Habeck és a pénzügyminiszter, Christian Lindner között feszül. A puskaporos hordó mellett az a bizonyos szikra Habeck hírhedtté vált kazáncsere programtervezete volt, amely egyáltalán nem vette figyelembe a német háztartások büdzséjét (a gázkazánok kötelező lecserélése hőszivattyús rendszerre 20-30 ezer eurós kiadást jelent), és amelynek kapcsán egyszerre több dolog vált világossá: egyrészt a német társadalom tűrőképességének határa, másrészt a kormánykoalíción belül egyre mérgesebbé váló viszony, harmadrészt a kormányzó pártok egyéni gazdaságpolitikájának üvöltő szembenállása.
Habeck a kincstári optimizmus bajnokának számított, ám az utóbbi hetekben már ő sem próbálja meg tagadni, hogy nagy a baj.
Az ipari zöldátállás miatt öt kemény esztendőt jósolt Németországnak, amely nehéz terheket fog róni az adófizetőkre.
Ez nem túl biztató előjel, ha a jelenlegi állapotot vesszük kiindulópontnak. Az sem, hogy a német iparvállalatok közül egyre többen gondolkodnak el a kapacitások áttelepítésről egy másik országba. Elsősorban természetesen az Egyesült Államokba, ahol nem csak az energiaárak vonzóbbak, de az adókedvezmények és az olcsó nyersanyag is rendkívül ösztönzőleg hatnak.
Habeck – miközben óv a legendás „német szorongástól” – nem titkolja, hogy a 2030-ig tervezett átállás rengeteg olyan költségbe kerül majd, amely nincs jelen sem a költségvetésben, sem a vállalati büdzsékben.
Az ipari átálláshoz, az energiaárak csökkentéséhez, a külföldről érkező beruházások felpörgetéséhez és a globális kereskedelmi visszakapaszkodáshoz, egyszóval a német ipar megmentéséhez újabb és újabb állami támogatások megszavazását javasolja
– ezzel egy időben pedig megpróbálja felkészíteni a német polgárokat az „ez bizony fájni fog” időszakra.
A támogatásokat ugyanis csak újabb hitelekből lehetne fedezni, ezt az ütőkártyát azonban Németország már többször is kijátszotta az elmúlt években: elég csak a költségvetésen kívülinek álcázott rezsicsökkentő program 200 milliárd eurós keretére, vagy a hirtelen támadt militáns fordulat, a Zeitenwende 100 milliárdos összegére gondolni.
Az energiaigényes vállalatok energiaárának felső határára tett javaslata ugyanúgy állami támogatást igényelne, ahogyan a már említett kazáncsere program is – ebben az esetben utólag kellett volna megkavarni a költségvetést, Habeck ugyanis nem számított rá, hogy ekkora botrány fog kitörni javaslatának megtétele után.
A folyamatos támogatási kérelmek annyira kiverték a biztosítékot a koalíciós partner szociáldemokratáknál és szabaddemokratáknál, elsősorban Christian Lindner pénzügyminiszternél, hogy Habeck energiatámogatási javaslatainak egy része el sem jutott a törvényhozás szintjére.
Scholz eddig sem szimpatizált Habeck terveivel, így határozottan Lindnert támogatja a szigorú költségvetés terén, amely (Németország alkotmányos rendelkezéseinek megfelelően) elutasítja a kivitelezéshez szükséges óriáshitelek felvevését.
Habeck válasza az elutasításokra világos és riasztó volt. Mint mondta: Németországnak most azt kell eldöntenie, hogy megszegi-e saját, adósságra vonatkozó szabályait, vagy kockáztatja ipari bázisának elvesztését. A miniszter ennél is egyszerűbben fogalmazott egy interjúban: „Kölcsönkérünk vagy már nincs is iparunk".
Amiben Habecknek teljesen igaza van, az az, hogy Németországnak nincsen vesztegetni való ideje.
Ha a külföldi befektetések száma továbbra is ilyen mértékben zuhan, ha a német vállalatok folytatják a költözködést a tengeren túlra, akkor az egyébként is rendkívül súlyos helyzetben lévő német ipar valóban tragikus következményekkel nézhet szembe.
Németország pedig úgy lesz újra Európa beteg embere, hogy közben mindenkit megfertőz, aki csak a közelében van.
Web: makronom.eu
Fotó: Robert Habeck német gazdasági miniszter és Olaf Scholz német kancellár, MTI/EPA/Filip Singer
A KSH friss adatai szerint a költségvetési kiadások az első félévben mindössze 3,5 százalékkal nőttek, elmaradva a bevételek bővülési ütemétől. A kormányzati takarékosság fenntartása esetén, ha a gazdasági növekedés 1,8 százalék közelében alakul, akkor a 4,5 százalékos költségvetési hiánycél tartható – véli a Makronóm Intézet elemzője.
Putyin hosszútávú háborúra rendezkedik be.
Új gazdaságpolitikát hirdetett Orbán Viktor miniszterelnök: a szétszakadó világ kihívásaira a gazdasági semlegesség a jó válasz.
A nyugati kultúrából eltűnt a polgári bátorság. Az egyéni jogok és jólét hajszolása felülírta a közösségi érdeket, s bár a szellem emberei hivatalosan szabadok, valójában az uralkodó hóbort foglyai. Nem én mondom, nem most. Szolzsenyicin mondta negyvenhat évvel ezelőtt.
Az Európai Unió már nem tudja felvenni a versenyt a globális nagyágyúkkal, vagyis az Egyesült Államokkal és Kínával.
Az Orbán-kormány kifejezetten szeret nevet adni annak, amit éppen csinál. Volt már a talpraállás, az országvédelem, a családok, a munkából élők költségvetése.
Két évvel a borzalmak után újra előtörhetnek az emlékek a magyar kapusból.
„Kicsit várni kellett rá, de csak összejött” – emlékezett vissza a volt városvezető.
