A német gazdasági miniszter jött, látott és pirruszi győzelmet aratott, a kazánbotrány azonban rengeteget ártott a megítélésének.
Ki hitte volna, hogy a regnálása óta egyébként is recsegő-ropogó német jelzőlámpa-kormánykoalíció legnagyobb felzúdulást okozó töréstesztje nem az ukrajnai háború megítélése, nem a fegyverszállítás, nem az energiaválság, még csak nem is a költségvetési politika kapkodó kuszasága, hanem egy zöld törvényjavaslat lesz, amely a fosszilis energiát használó kazánok cseréjéről szól.
A javaslatot a nem titkoltan kancellári ambíciókat dédelgető Robert Habeck gazdasági miniszter dolgozta ki: annak értelmében 2024 januárjától, ha valaki fosszilis alapon működő kazáncserére adná a fejét, már nem teheti meg: a kifutó berendezéseket csak és kizárólag olyan fűtési elemekre lehetne cserélni, amelyek minimum 65 százalékban megújuló energiát használnak. A hőszivattyús megoldás kivitelezése azonban háztartásonként 20-30 ezer eurós kiadással jár, erre pedig a zöld elkötelezettségükről híres németek is idegesek lettek.
Habeck eleinte nem foglalkozott a kritikákkal, a tiltakozás és a botrány hullámai azonban egy idő után túl nagyok lettek. A gazdasági miniszter népszerűsége mindössze néhány hét alatt semmivé vált, olyannyira, hogy egy közvélemény-kutatás szerint a német választók 50 százaléka szerint az lenne a legjobb megoldás, ha lemondana. Pártja, a Zöldek sem úszta meg, támogatottsága a tavaly nyári 23 százalékról 14 százalékra esett vissza. Sőt: legfőbb mumusa, az AfD párt, amely egyébként határozottan ellenzi a Habeck-féle erőltetett klímapolitikát, 18 százalékos népszerűségi mutatót tudott produkálni, letaszítva ezzel a miniszter pártját a Németország harmadik legerősebb politikai erejét jelentő dobogóról.
A kormány érezte, hogy óriási a gond, ám az egymással folyamatosan marakodó koalíciós partnerek nem az összezárást, hanem szokásukhoz híven az egymásra mutogatást választották. A Lindner pénzügyminiszter fémjelezte Szabad Demokraták látványosan kifaroltak Habeck mögül, beállva a terv ellenzői közé, elítélve a miniszter meggondolatlanságát és azt, hogy nem veszi figyelembe az átlagpolgárok hétköznapi problémáit. Habeck természetesen azonnal viszonozta a tüzet, saját kollégáját szószegőnek nevezve, miközben kétségbeesetten próbálta menteni a menthetőt. A kormány eleinte a kazáncsere-program állami támogatási rendszerét próbálta bővíteni, akkora összegeket ígérve a tervhez, amelynek hallatán Lindner is idegesen összerezzent, ám
a németek legnagyobb problémája az lett, hogy a kabinet az ő kontójukra igyekszik diktatórikus eszközökkel véghezvinni a klímapolitikáját, és olyan döntéseket akar legyömöszölni a torkukon, amelyekről előtte meg sem kérdezte a legfőbb érintetteket, a fogyasztókat.
Az a lehetőség, hogy a törvényjavaslat már az előkészítési szakaszban elvérzik, és el sem jut a szavazásig, érthető módon hatalmas csapást mért volna Habeck amúgy is romokban heverő tekintélyére. A szégyent fokozta, hogy a minisztert saját koalíciós partnerei alázták meg – igaz, ez nem szokatlan jelenség a Scholz által irányított, egységet hirdető, valójában egymásba harapó kormánypártok háza táján.
A kormányválságot végül a héten egy kompromisszumos, ám Habeck számára így is kellemetlen javaslat oldotta meg. A törvény végrehajtása csak és kizárólag az újonnan épülő házakra vonatkozik, a január 1-je előtt épült lakásokra nem. Az utóbbiak esetében a határidőt egyrészt kitolták 2028-ra, amikor az önkormányzatoknak egyébként is be kell mutatni klímasemleges fűtéskorszerűsítési programjukat, másrészt a megoldások körét is szélesítik, hogy ne csak a méregdrága hőszivattyús megoldás nyújthasson alternatívát.
A Scholz kancellár és Lindner pénzügyminiszter nyomására létrejött megállapodás után
mondván, azok egyrészt illeszkednek az általa szorgalmazott megoldásba, másrészt több időt hagy a polgároknak a megoldás kivitelezésére. Maga a kancellár pedig elmondta azt az unalomig ismert mondatot, amelynél többször valószínűleg semmit nem ejtett ki a száján, amióta ő vezeti Németországot: „Voltak súrlódások a koalíciós pártok között, de úgy vélem, sikerült a problémákat megoldani”.
Bár a zöldátállás és a nettó zéró klímapolitika összkoalíciós program Németországban, tény, hogy a lebonyolításban a Zöldek vállalják a főszerepet. Habeck feszített, kompromisszumot nem tűrő és helyenként valóban erőszakosnak tűnő tempója azonban – amely országszerte felháborodást vált ki – óvatosságra kényszeríti a másik két kormánypártot, amelyek egyszerre kerülnek kínos és kényelmes helyzetbe: Habeck problémája az ő gondjuk is, másfelől hirtelen irányváltással a Zöldek nyakába tudják varrni az összes felelősséget, így egy-egy népszerűtlen intézkedésnek nem ők, hanem a gazdasági miniszter és pártja isszák meg a levét – amit a népszerűségi mutatók fényesen igazolnak.
Fotó: MTI/EPA/Hannibal Hanschke
Az, hogy a Telex következetesen nem akarta leírni portálunk nevét, azzal függhet össze, hogy – a többi kormánypárti portállal egyetemben – már korábban sem számolt be Magyar Péter azon szándékáról, hogy államosítaná lapunkat és meghatározná, mi jelenhet meg nálunk.
Az író, újságíró szerint Magyar Péter szavaira az egész újságíró szakmának oldaltól függetlenül, közösen kellene azt mondania, hogy elég volt. Eddig azonban úgy tűnik, a kormánypártivá lett hírportáloknál nem osztják ezt a véleményt.
Mélyülő politikai árkok, eltűnő közös nevező, egyre kevesebb valódi párbeszéd. A közélet állapota ma már nem politikai, hanem társadalmi kérdés.
Magyar Péter az állami kézbe kerülő Mandiner kormányellenőrzését helyezte kilátásba. A miniszterelnök a törvényhozásban nyílt törvénysértés szándékát jelentette be.
„Mi lenne itt, ha ezt a mondatot Orbán Viktor mondta volna?” – teszi fel a publicista a költői kérdést.
Magyar Péter kommunista módra államosítana egy hírportált, aminek törvényellenesen határozná meg a tartalmát, amiből az következik, hogy a közmédia sem lesz olyan független, mint amilyennek ígéri. Szilvay Gergely írása.
A színész-aktivista nem bírta az iramot.
