Ha Kína megtámadja Tajvant, a saját gazdaságát darálja le

A háború kitörése óta Kína feszülten figyeli az ukrajnai eseményeket, igyekezvén leszűrni a tanulságokat, és saját katonai képességeire vetítve kamatoztatni az orosz vagy az ukrán fél hibáit. (A napokban egy kínai tábornok éppen erre hivatkozással kezdte el sürgetni az új képességek kialakítását, mondván: a jelenlegi konfliktusban a hibrid hadviselés új formája jelent meg, amely magába olvasztja a pénzügyi, technológiai és kiberhadviselést.) 

Ennél feszültebben már csak a Nyugat figyeli Kínát, azt találgatva, hogy valóban fegyveres lépést fog-e tenni Tajvan felé. Egy támadásnak jelenleg talán valóban kevés az esélye (igaz, az elemzők az orosz agressziónak is minimálisat adtak tavaly február előtt), hiszen Kína nagyon is tisztában van vele, hogy mit kockáztatna egy invázióval, még abban az esetben is, ha a harmadik világháborút sikerülne is elkerülni. 

Számtalan írás és elemzés jelent meg arról, valószínűsíthetően miért nem vagy legalábbis nem a közeljövőben fogja Kína megtámadni Tajvant. Mindazonáltal Hszi Csin-ping elnök harcias retorikája és az a tény, hogy Peking a mosolya mellett elég sűrűn éles fogait is kivillantja a Nyugat felé, nem ad elegendő alapot a nyugalomra. A Financial Times napokban megjelent véleménycikke talán a legfontosabb dologra mutatott rá, amely miatt Kína mégis pórázon tartja saját magát: egy esetleges háború gazdasági következményeire. 

Recept szerint?

A Financial Times erősen egyszerűsítve – és bővebben nem foglalkozva az USA egyre agresszívebb kereskedelmi nyomásgyakorlásával – azt állítja, hogy Kína félreérti az Államok szándékait és túlreagálja a valós fenyegetést, amelyet Washington jelenthet a gazdaságára – mindeközben alábecsüli a veszélyét egy esetleges konfrontációnak. Pekingben természetesen újra és újra terítéken van az a vélemény, amely szerint

hogy aztán arra hivatkozva tudjon újra a szankciós politikához nyúlni, hatalmas ütéseket mérve a kínai gazdaságra. Az sem véletlen, hogy több pekingi elemző a mostani helyzetet a 2. világháborús szituációhoz hasonlítja, amikor az USA Japánt próbálta meg gazdaságilag kivéreztetni – ennek lett egyenes következménye Pearl Harbor és Tokió hadüzenete.
 
Másfelől: a cikk arra utal, hogy ha Kína békén hagyja Tajvant, az USA minden valószínűség szerint semmit nem fog tudni tenni gazdasági növekedése ellen, egyszerűen azért, mert Peking egyes területeken behozhatatlannak tűnő előnnyel rendelkezik. Az idén már Kína lesz a világ legnagyobb autóexportőre, az ellátási láncok egy kézben összpontosításával pedig akkora fórja van, amellyel évtizedeket vert a Nyugatra. (Bill Gates szerint az USA által kirótt technológiai exporttilalmak teljesen kontraproduktívak lesznek, hiszen gyakorlatilag csak arra kényszerítik rá Kínát, hogy még gyorsabban fejlessze a saját képességeit.) Mindemellett tény, hogy a nyugati cégeknek eszük ágában sincs függetlenedni Kínától: az üzlet túlságosan szépen virágzik ahhoz, hogy újra eljátsszanak egy Oroszország elleni szankciós előadást – ezt a lehetőséget gyakorlatilag mindenki szeretné elkerülni, amint az jól látható Brüsszel retorikájának lágyulásából és Macron elnök határozott elképzeléseiből.  

Kínának – írja az FT – semmi szüksége nincs rá, hogy amúgy is szilárd gazdasági hatalmát egy háborúval akarja geopolitikailag is megszilárdítani. Minden, amit az elmúlt évtizedekben tett, a nemzetközi terjeszkedés, a Belt and Road program beindítása, a kölcsönök folyósítása, a globális dél szimpátiája, együttműködési szándéka és nem utolsó sorban az, hogy 120 ország legnagyobb kereskedelmi partnere, eleve olyan befolyást biztosít neki, amelyet a jelenlegi körülmények között nem lehet kiiktatni a globális gazdaságból. 

Nincs háború, nincs gond

A Financial Times kissé csiszolatlan véleménye azonban egy ponton nagyon is a realitásokra támaszkodik. Kína egy Tajvan elleni támadással saját magát ütheti ki a nyerő pozícióból. Amennyiben megvalósulna egy ilyen forgatókönyv, és az USA beszáll a konfliktusba – magával rántva az általa vezérelt szövetségi rendszert, ahogyan teszi azt Ukrajna esetében is –, annak beláthatatlan következményei lesznek az egész világra nézve. És ez még abban az esetben is igaz lehet, ha Tajvan rekordidőn belül kapitulálna, az USA pedig nem folyna bele mélyebben a háborúba: a kínai globális mítosz ugyanis ugyanúgy füstté válna, mint egy világégés esetén.

Bármennyire is értelmezhető Hszi Csin-ping Tajvan-politikája, bármennyire is igyekeznek még a nyugati politikusok is óvatosan bánni az „Egy Kína elvvel”, Oroszország példája a kínai vezető számára a legnagyobb felkiáltójel lehet, amikor egy esetleges fegyveres megoldáson gondolkodik. A történetnek ugyanis messze nem akkor lesz vége, amikor a fegyverek már elhallgatnak: Putyin abban valóban elszámította magát, hogy nem kalkulált a Nyugat válaszlépéseivel. Ráadásul – írja az FT – Oroszország gazdasági fejlettsége már a háború elején messze alatta volt a kínaiénak, amely jelenleg is a második legnagyobb a világon. Kína előtt nyitva áll az ajtó, hogy gazdasági eszközökkel váljon szuperhatalommá. Egy Tajvan elleni támadással csak becsapná a saját orra előtt, és gondosan le is lakatolná azt.

Fotó: MTI/EPA/AFP pool/Bay Ismoyo