Az USA Indiát próbálja maga mellé állítani

Érthető ez a gondolatmenet, hiszen Ázsia másik feltörekvő hatalmaként India jelentős ellensúlyt jelenthet a kínai befolyással szemben. Ezért Washington nem is sajnálja az energiát, hogy keresse Újdelhi kegyeit. Joe Biden elnöknek számos ambiciózus terve van az USA pozíciójának megszilárdítására az Indo-csendes-óceáni térségben, India pedig döntő szerepet játszhat ezen elképzelések sikerében.

Ha a történelemből indulunk ki, akkor eddig a két ország kapcsolatát a kölcsönös bizalom hiánya és a nézetkülönbségek jellemezték. India külpolitikáját kiszámíthatatlannak tartják, az ország 1947-es megalapítása óta a külpolitikát eszközként használja, hogy kivetítse a világban betöltött státuszát. Az egyik pillanatban úgy tűnhet, hogy az indiai vezetők Washingtonhoz igazodnak, a másikban pedig mintha csak saját magukra volnának utalva, és néha még Amerika ellenségeivel is kacérkodnak. És igaz ez Narendra Modi jelenlegi miniszterelnökre is.  

A mai napig kísért a múlt 

Az amerikai–indiai kapcsolatok kezdettől fogva ingadoztak a barátság és az ellenségeskedés között. 1949 októberében Harry Truman elnök a különgépét küldte el, hogy találkozzon az akkor Londonban tartózkodó Jawaharlal Nehru indiai miniszterelnökkel. Washingtonba érkezésekor, 

Az USA-nak a növekvő amerikai–szovjet rivalizálás idején égető szüksége volt, Nehrura, a meggyőződéses demokratára, a fejlődő világ hősies alakjára.

Úgy tűnt, Nehru viszonozta ezt. A kongresszushoz intézett beszédében megjegyezte, hogy a két ország közös politikai értékei miatt az államaik közötti barátság és együttműködés magától értetődő. Hamarosan azonban nézeteltérések merültek fel. Az akkori amerikai külügyminiszter, Dean Acheson otthonában látta vendégül Nehrut, aki hajnali egyig sorolta, amit az amerikai  külügyminisztérium helyesen vagy helytelenül tett. Például Vietnam kommunista hatalomátvételére Nehru azt mondta, hogy az amerikaiak helytelenül merítenek korábbi keleti vagy európai tapasztalatokból. Nem értettek egyet abban sem, hogy el kell-e ismerni az alig néhány nappal korábban létrehozott kommunista rendszert Kínában. Acheson később úgy jellemezte Nehrut, mint az egyik legnehezebb embert, akit valaha megismert.

A két ország közötti fő különbség a világnézetekben volt. A hidegháború kezdetével az amerikaiak azt várták, hogy Nehru az ő oldalukra álljon, ő viszont eredendően veszélyesnek tartotta a világ felosztását egymással versengő blokkokra. A Columbia Egyetemen tartott beszédében 

Nehru álláspontjára kétségkívül hatott India brit gyarmati múltja, amiről azt tartotta, hogy 200 hosszú évig egy másik ország foglalta el India helyét a nemzetközi színtéren. A hidegháború idején ezért sem akarta elzálogosítani India szavakban és tettekben megnyilvánuló függetlenségét egy másik országnak. Nehru nem volt hajlandó behódolni Washingtonnak, elvhűsége az 1961-es el nem kötelezettek mozgalmának kiemelkedő alakjává tette. Indiát, mint a gyarmati uralom alól felemelkedő feltörekvő nemzetet, önállóan is befolyásos hatalomnak vizionálta. Ebben a tekintetben az USA egyszerre lett India partnere és potenciális versenytársa.

Az amerikai döntéshozók azonban erről másképpen gondolkodtak. A hidegháború előrehaladtával pedig az amerikai–indiai szakadék egyre mélyült. Washington a „vagy ez-vagy az” hozzáállást várta volna el tőlük. Végül az indiai hintapolitika arra késztette a tengerentúli döntéshozókat, hogy India ősi riválisát, Pakisztánt válasszák partnerüknek a szovjetek ellen.

Nehru szelleme több mint 70 évvel később még mindig kísérti az amerikai–indiai kapcsolatokat. A világ ismét két ellentétes táborra oszlik, persze ma e kettő középpontjában az USA és Kína áll. 

Ezúttal azonban Újdelhi érdekei némileg eltérnek. Az, hogy Modi Kínát fenyegetésként fogja fel India nemzetbiztonságára nézve, segítheti a Biden-kormányzat azon céljait, hogy többet foglalkozzanak Indiával, és így integrálják Indiát a Kínával való verseny nagy stratégiájába.

Az USA erősíti a partnerségeket Kína ellensúlyozására. India pedig nagyon óvatosan közelít ahhoz, hogy hivatalosan is részt vegyen-e az ilyen programokban, de tekintettel arra, hogy Kína egyre harciasabbá válik, 

Ez a vita váltotta ki 1962-ben a kínai–indiai háborút, és a térség a mai napig viharos.

India aggodalmát Kína Pakisztánnal való szoros kapcsolata is táplálja. India fő riválisa jelentős résztvevője Kína nemzetközi infrastruktúra-fejlesztési programjának, az Egy Övezet, Egy Út kezdeményezésnek. Ennek egyik fő projektje, a Kína–Pakisztán Gazdasági Folyosó, amely nagyon közel húzódik a Pakisztán által irányított Kasmíron (itt is határvitái vannak Indiának).

Ennek következtében Peking és Újdelhi viszonya megromlott, nagyjából ugyanolyan rossz lett, mint India és Amerika között. Az amerikai kormány még csak tárgyalt a TikTok kínai közösségimédia-platform betiltásáról, amikor az indiaiak már 2020-ban megtették azt.

Minél fenyegetőbbnek érzékeli Pekinget India, annál forróbbá válhat az amerikai–indiai kapcsolat. Erre utal, hogy India részt vesz a QUAD-ban, egy olyan biztonsági partnerségben, amely az Egyesült Államokat és annak szilárd szövetségeseit, Ausztráliát és Japánt is magában foglalja. Kezdetben az indiai vezetők szkeptikusan álltak a kvartetthez, attól tartva, hogy azt a NATO új, ázsiai változatának tekinthetik. Úgy tűnik, Modi teljes mértékben elkötelezte magát a mechanizmus mellett. Biden csúcstalálkozói szintre emelte a kvartett üléseit, azaz Modinak rendszeresen tárgyalnia kell Amerika legfontosabb szövetségeseinek vezetőivel a régióban.

Ez az együttműködés még tovább mélyülhet. Tavaly az Egyesült Államok és India közös hadgyakorlatot tartott az indiai Észak-Akhand államban, nem messze a vitatott kínai–indiai határtól. Az idén májusban India is csatlakozott a 14 tagú Biden-féle Indo-csendes-óceáni gazdasági kerethez. (Igaz, pár hónap múlva kilépett a partnerség kereskedelmi részéből.) 

Az indiai gyárakból érkező Apple telefonok számának növekedése jelezheti a mindkét fél számára kedvező elmozdulást.

Az amerikai véleményvezérek azt hangoztatják, hogy az indiaiak is kezdenek rájönni, hogy talán ez a partnerség az Egyesült Államokkal segíti India nemzeti érdekeinek előmozdítását, és hogy az USA nem az a fajta hegemón hatalom, amely arra kényszerít, hogy feladja a szuverenitását az együttműködés érdekében.

Washingtonnak viszont szembe kell néznie azzal, hogy az indiai vezetés, mint mindig, független gondolkodású, és vonakodik attól, hogy hivatalos szövetségeket kössön más országokkal. Modi, akárcsak Nehru, nem fog oldalt választani. Újdelhi ezért továbbra is erősíteni fogja a kapcsolatokat, részt vesz a fórumokon, és olyan döntéseket hoz majd, amelyek felzaklatják az amerikai döntéshozókat. Májusban Modi Biden oldalán állt a tokiói kvartett csúcstalálkozón; négy hónappal később az üzbegisztáni Szamarkandban tűnt fel Vlagyimir Putyin orosz, Ibrahim Raisi iráni elnök és Hszi Csin-ping kínai vezető mellett, ahol részt vett a Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO), az általában Nyugat-ellenesnek tartott közép-ázsiai országok csoportjának ülésén. 

Leginkább az orosz–ukrán háborúról különböznek Modi nézetei az amerikaiakétól. Bár az indiai elnök a szeptemberi szamarkandi találkozón bírálta a fegyveres konfliktust, figyelmen kívül hagyta a washingtoni nyomást és nem fogadta el a keményebb politikát. Modi is csatlakozott Kínához, amely tartózkodott a Moszkvát elítélő ENSZ-szavazáson.

Újdelhi ebben az esetben is megmutatta, hogy India nemzeti érdekeit helyezi előtérbe, és nem érdekli, mit gondol az USA. Modi nem akarja elidegeníteni Oroszországot, amely továbbra is fontos katonai és gazdasági partnere lesz Indiának, amely nagy mennyiségű olajat szállít neki nagyon alacsony áron.

Bár az USA és India egyaránt fenyegetésnek tekinti, Újdelhi és Washington politikája nem teljesen következetes Kínával kapcsolatban sem. Például, bár mindkét fél aggódik amiatt, hogy Kína és Oroszország szorosabbra fűzi a kapcsolatait, nem értenek egyet abban, miképp kezeljék ezt a kihívást. Az újdelhi politikai döntéshozók úgy tekinthetik a Moszkvával való kapcsolatok fenntartását mint eszközt a kínai–orosz kapcsolatok befolyásolására.

Schuman arra is felhívja a figyelmet, hogy Acheson idejében az ilyen félrelépések leronthatták volna az egész amerikai–indiai kapcsolatot, de a Biden-csapat pragmatikusabbá vált. Az USA hajlandó közös nevezőt keresni Indiával, és továbbra is a két ország közötti együttműködés erősítésére törekszik. Persze Újdelhi is érzékel némi rugalmasságot az USA részéről.

Washington belekényszerül abba, hogy eseti alapon tárgyalják meg az ügyeket, aminek vannak hátrányai is. 

Ez elég kényelmetlen engedmény egy olyan elnök számára, aki saját megfogalmazása szerint harcban áll a tekintélyelvűség ellen, és aki „az értékek alapján cselekszik”.

India rávilágít arra, milyen kihívásokkal kell szembenéznie az USA-nak a mai integrált világban. Például, hogy a régi hidegháború „mi és ők” viszonya nem alkalmazható a mai összetett, többpólusú rendre. Valójában Nehru el nem köteleződés filozófiája továbbra is uralja a nemzetközi diplomáciát.

Washington számára a mai világ valószínűleg sokkal keményebb lesz, ami jóval nagyobb rugalmasságot igényel. Amerikának meg kell tanulnia, hogyan érheti el külpolitikai céljait a formális szövetségek nélkül. Márpedig a közelgő amerikai–kínai konfrontációval szemben Washingtonnak a lehető legtöbb barátot kell találnia, bármilyen eszközzel.