Csak „papíron” gazdag a fejlett Nyugat

Patnaik az írása elején felveti, hogy a legfejlettebb országok csoportja, a G7 (USA, az Egyesült Királyság, Németország, Franciaország, Olaszország, Japán és Kanada) bár a világ népességének mindössze 10 százalékát teszi ki, 2020-ra a globális nettó vagyon több mint felével, illetve a világ bruttó hazai termékének nagyjából kétötödével rendelkezett. 

azaz a világ országai között elsöprő aszimmetria van a „fejlettség” szintje és a természeti erőforrások birtoklása között.

A kőolaj és a földgáz

A szerző megvizsgálja a jelenlegi legfontosabb természeti erőforrásokat, amelynek a tartalékaira a vonatkozó becslések nagymértékben eltérnek, mint ahogy különbözők az országok közötti megoszlásukra vonatkozó becslések is. Egyes dolgok azonban egyértelműek, az Egyesült Államok Energiainformációs Hivatala (EIA) szerint 

Egyébiránt ez is főként Kanadának köszönhető, amely a világ olajtartalékainak közel 10 százalékát tudhatja magáénak. Igaz, ez a szám nem tartalmazza a palaolajat, amely felé az USA az utóbbi időben elmozdult, mivel még mindig nem ismertek a legtöbb ország palaolajkészletei. De még a palaolaj bevonása sem változtatna sokat azon, hogy a világ olajtartalékainak nagy része a legfejlettebb országok határain kívül található.

A földgázkészletek esetében, amennyiben a G7-országokra elkészített, 2020 végére vonatkozó EIA-becsléseket vesszük, és elosztjuk a világ 188 ezer milliárd köbméterre becsült teljes földgázkészletével, akkor azt találjuk, hogy a G7-országok részesedése a világ földgázkészleteiből alig több mint 8 százalékot tesz ki. A palagáz ismét kimarad ezekből a becslésekből, de a következtetés egyértelmű, hogy a világ földgázkészleteinek nagy része a legfejlettebb államokon kívül található.

Mégis, ezeknek az országoknak a kőolajtól és földgáztól való függősége hatalmas, miközben ezek az erőforrások a határaikon belül továbbra is rendkívül korlátozottan állnak rendelkezésre. Igaz, az utóbbi időben egyes államok igyekeznek eltávolodni ezektől az energiahordozóktól, Franciaország például egyre inkább az atomenergiára támaszkodik; és az éghajlatváltozással kapcsolatos félelmek némileg fel is gyorsították ezt a diverzifikációt.

A mezőgazdaság anomáliája

A mezőgazdasági termékek esetében a fejlett országok kapacitásainak földrajzi korlátai vannak. Prabhat Patnaik leírja, hogy a gyapotalapú textilipar volt az ipari forradalom előhírnöke Nagy-Britanniában, így az ipari kapitalizmusé is. Viszont ma Nagy-Britannia egyáltalán nem tud nyers gyapotot termeszteni, azt teljes egészében importálják. Ehhez hasonlóan a legtöbb kapitalista metropolisz, amely főként a világ mérsékelt égövi régióiban található, nem képes termeszteni növények egész sorát, vagy nem tudja azokat megfelelő mennyiségben, illetve egész évben termeszteni.

A trópusi és szubtrópusi régiók viszont képesek termeszteni ezeket a növényeket, és ellátni velük a metropoliszokat. 

A kapitalista metropoliszok ezért továbbra is nagymértékben függenek a trópusi és szubtrópusi régióktól, amelyek egész évben folyamatosan ellátják a városokat különféle növényekkel, az italoktól kezdve a rostokon át az élelmiszerekig. 

Igaz, hogy az utóbbi években a fejlett országok elkezdtek többletet termelni az élelmiszer-gabonából, de ez nem változtat a trópusi és szubtrópusi régióktól való súlyos függőségükön.

Az imperializmus gyarmatai és félgyarmatai

Kétségtelen, hogy a világ legfejlettebb országai a primer nyersanyagok egész sora – mind az ásványkincsek, mind a mezőgazdasági termékek – tekintetében túlnyomórészt a „külső” világtól függenek. Ezekhez az árucikkekhez folyamatosan és alacsony áron kell hozzájutniuk. Patnaik szerint a gyarmatosítás idején ezen áruk jelentős részét mindenféle fizetés nélkül, azaz ingyen kapták kívülről, a gyarmatokról és félgyarmatokról történő „feleslegelvonás” fizikai formájaként; de az ilyen ellátásra való igényük továbbra is elsődleges maradt, függetlenül attól, hogy vannak-e gyarmataik vagy sem.

Ezután a professzor a maga marxista meggyőződése szerint kifejti, hogy a létfontosságú javak egész sorának ilyen zökkenőmentes, alacsony (vagy nulla) áron való áramlását „kívülről” a metropoliszokba az imperializmus biztosítja, amelynek anno a gyarmati szakasz is a része volt. A harmadik világ országaiban – beleértve az olajtermelő államokat is – a metropolisznak engedelmeskedő rezsimek felállítása az egyik módja annak, hogy a metropolisz rákényszerítse az akaratát a harmadik világra. 

A harmadik világ „engedetlen” rezsimjeinek eltávolítására – a CIA által támogatott puccsoktól kezdve az ilyen rezsimek által működtetett országok elleni szankciók bevezetéséig – jó néhány eszköz létezik. Az imperializmussal szembeni növekvő ellenállás egyik mutatója, hogy az utóbbi időben egyre több országot vesznek célba szankciókkal. 

Patnaik szerint ebben rejlik az imperializmus Achilles-sarka. Ha a szankciókat csak egy vagy két ország ellen vetik ki, akkor hatékonyak lehetnek az imperializmus számára. De ha a retorziókkal sújtott államok száma növekszik, akkor az komoly veszélyt jelent az imperialista világrendre. A célországok összefoghatnak, hogy megmeneküljenek a szankciók őket egyénileg érintő káros hatásaitól. Sőt, más államok is, amelyek nem tartoznak sem a metropoliszhoz, sem a retorziókkal sújtott országok listájához, ösztönözve lesznek a szankciók megkerülésére, hogy elkerüljék a saját gazdaságukra gyakorolt káros következményeket. Hasonlóképpen, ha a retorziókkal sújtott ország nagy, és eléggé diverzifikált, akkor az ellene hozott szankciók jó eséllyel az imperializmus ellen fordulnak, ahogyan ez az utóbbi időben az Oroszország elleni intézkedésekkel történt.

Harc az orosz erőforrásokért

Patnaik szerint 

Valójában azonban a konfliktus közel egy évtizeddel ezelőtt kezdődött, amikor Viktor Janukovicsot, Ukrajna demokratikusan megválasztott elnökét egy neokonok által tervezett, CIA által támogatott akcióban megbuktatták. A jelenlegi helyzet mögött tehát egy sokkal alapvetőbb konfliktus húzódik meg a nyugati imperializmus és Oroszország között, amelynek hatalmas földgázkészletei vannak, amelyek a világ összes készletének egyötödét teszi ki, és az összes ország közül a legnagyobb; továbbá a világ olajkészleteinek mintegy 5 százalékát tudhatja magáénak.

Még azok a nemzetközi ügyekkel foglalkozó kommentátorok is, akik az ukrajnai háborút a nyugati imperializmus és Oroszország közötti konfliktuson belül helyezik el, ezt az összeütközést teljes egészében az egypólusúságról a többpólusúságra való áttérés kísérletének tekintik. A hatalmas orosz természeti erőforrások ellenőrzésére irányuló nyugati vágy alig szerepel az ilyen vitákban. Ennek a vágynak az erejét azonban nem szabad alábecsülni. A szerző szerint az imperializmusnak sikerült irányítania Borisz Jelcin egykori orosz elnököt, akit állítólag mindig CIA-sok vették körül. Putyinnal azonban, függetlenül az egyéb hibáitól, ez a nyugati uralom az orosz ügyek felett véget ért. Aligha meglepő, hogy az amerikai elnök a minap kibökte, hogy az ukrajnai háborúban az amerikaiak célja a rendszerváltás Oroszországban, vagyis – ahogyan a szerző nevezi – egy a kapitalista metropolisznak engedelmes rezsim beiktatása.

Imperializmus a szakadék szélén

De az, hogy egyszerre ennyi országra, köztük még egy olyan nagyra is, mint Oroszország, szankciókat vetnek ki, kezdi megviselni a nyugati imperializmust. Nemcsak a célországok lakosai szenvednek a retorziók hatásaitól, hanem maguk a szankciókat bevezető államok dolgozói is. A nehézségek, amelyekbe a földgázimport hiánya miatt kényszerültek, 

Ellentétben azzal, amire a szankciók bevezetésekor számítunk, nevezetesen a célország valutájának leértékelődésére és az ottani infláció felgyorsulására, a rubel valójában felértékelődött a dollárhoz képest, és a retorziókat bevezető országokat is sújtja a pénzromlás. Nem lehet kétséges, hogy az imperializmus jelenleg egy számára embert próbáló időkbe lépett.