Európa boldog embere: dagadtra keresi magát Norvégia a háborún

Az egyébként is a világ egyik legmódosabb országaként számon tartott Norvégia a szankciós politika elindítása és az energiaárak kilövése óta csúcsra járatta az energiahordozók exportjából származó bevételeit. Európa immár legnagyobb gázszolgáltatójaként olyan bevételre tesz szert, amelyről korábban álmodni sem mert. Becslések szerint a norvég állam alsó hangon 1200 milliárd norvég koronát (113 milliárd eurót) keresett 2022 végéig a kőolajexportból, idei nyereségnek pedig a 130 milliárd eurót célozták meg, amely a 2021-es bevétel ötszörösének felel meg. 

Az új norvég gazdaságpolitika sokaknál kiverte a biztosítékot. Korábban Scholz német kancellár és Macron francia elnök is megkérdőjelezte a partnerséget, rámutatva, hogy Oslo olyan haszonkulccsal adja el a parti vizeiből kitermelt energiahordozókat, ami méltánytalan egy – az európai államokkal egyébként kiváló viszonyt ápoló – baráti államtól.

Mások keményebben fogalmaztak, amikor szó szerint háborús nyerészkedéssel vádolták meg Norvégiát, amely szerintük mások szerencsétlenségén gazdagodik meg.

Túlfeszített húr

A legnagyobb kérdés persze az, hogy a norvég kormány mire költi ezt a temérdek pénzt. Vannak, akik morális oldalról közelítik meg a dolgot, azzal érvelve, hogy a háború által szerzett vagyont a háború áldozatainak megsegítésére kellene fordítani. Ezt javasolta Kalle Moene, az Oslói Egyetem közgazdász professzora is, aki szerint a tavalyi év 100 milliárdos többletnyereségéből egy új, nemzetközi szolidaritási alapot kellene létrehozni, amelyből Ukrajnát – és más, háború sújtotta országokat – lehetne segíteni. Moene vegytisztán etikai oldalról közelítette meg a témát, arról értekezve, hogy ha a pénzt nem ésszerűen és a háború által szinte kikövetelt módon segítő szándékkal használják fel, hanem saját gyarapodásukra, akkor Norvégia előbb-utóbb közutálat tárgya lesz, akit teljesen jogosan fognak nyrészkedéssel vádolni.

De sem Moene, sem a hasonlóan gondolkodó, alapvetően morálról filozofáló pénzügyi szakemberek nem hatották meg a norvég kormányt, amely „a gazdaság nem etikai alapon működik" elvét szem előtt tartva nemhogy új alapot nem hozott létre, de – általános megrökönyödést keltve – az idei költségvetés elfogadásakor bejelentette, hogy csökkenti eddigi segélykeretét, és a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1 százaléka helyett immár 0,75 százalékot hajlandó csupán globálisan humanitárius célokra áldozni. 

Jonas Gahr Støre miniszterelnök bejelentése akkora botrányt kavart, hogy még a hozzá közel állók is fejüket csóválták, rámutatva: gyalázatos intézkedés ez egy olyan nemzettől, amely egyébként mindig is a szolidaritás és a segítőkészség bástyájának tartotta magát. Az ellenlobbi annyira erős volt, hogy a kormányfő kénytelen volt bejelenteni: dolgoznak azon, hogy a segélyezési rendszerre költött összeg újra visszakússzon a GNI 1 százalékára.

Hol a pénz?

Első blikkre furcsának tűnhet, de a jelenlegi válságban nem látszik, hogy a norvég kormány a polgárok segítségére sietne. A villamosenergia-árak Norvégiában is kiugróan magasak – ez egyrészt a csapadékmentes nyárnak, ezzel a vízerőművek által termelt áram költségmegugrásának, másrészt a globális piac árnövekedésének a következménye. Az üzemanyag ára is feltűnően magas Norvégiában, ám az állam nem avatkozik közbe sem rezsicsökkentő, sem árstopos, sem semmilyen olyan programmal, amellyel az európai országok egyébként folyamatosan próbálkoznak a fogyasztók segítése céljából. Az ország tehát folyamatosan gazdagodik, de ebből a polgárok relatíve keveset profitálnak, miután

De akkor mire?

A válaszhoz vissza kell menni az időben a múlt századba, amikor Norvégia felfedezte partközeli vizeiben azt az olaj- és gázmennyiséget, amelyből ma is milliárdokat kaszál. Az akkori kormány alaposan megrágta a lehetőségeket, végül úgy döntött, hogy nem adja ki/el magáncégeknek a területeket és a kitermelést, hanem állami kézbe veszi a dolgot – és ahelyett, hogy a jelen társadalmát segítené például adócsökkentésekkel, nekiáll felépíteni a jövő jóléti államát. 

Így hozták létre a kilencvenes években a világ egyik legnagyobb önálló pénzügyi takarékmodelljét, az állami nyugdíjalapot, amelybe gyakorlatilag minden, az energiahordozók eladásából származó nyereséget azóta is betesznek. Egy 2001-es költségvetési törvény hatályba lépése óta az alap éves hozamának mindössze 3 (korábban 4) százalékát forgatják vissza az állami költségvetésbe, egyébként az utolsó koronáig befektetik részvényekbe, ingatlanokba, különböző kötvényekbe, tovább hizlalva az összeget (negyedéves hozamok kapcsán is sok-sok tízmilliárd dollárról beszélünk). A különzseb tartalma annyira komoly, hogy a norvég nyugdíjalapnak globálisan több mint 9000 vállalatban van részesedése, a részvénypiacban pedig mintegy 1,5 százalékkal van jelen. Az alap teljes vagyonát tavaly mintegy 1300 milliárd dollárra becsülték, az éves növekedés pedig az idén – köszönhetően a háborúnak, a szankciós politikának és az energiaválságnak – minden rekordot megdöntött. 

Az alap révén Norvégia elkerülte az „erőforrás átok” néven ismert jelenséget, amikor egy ország a fosszilis energiahordozókra próbálja meg felépíteni gazdaságát, rövid távon lendítve azon, hosszú távon azonban akár társadalmi és ipari összeomlást okozva vele. A kitermelést az egymást váltó kormányok ideiglenesnek és nem örökkévalónak tekintik, ezért igyekeztek a problémák rövid távú finanszírozását szervesen leválasztani a jövőről, amelyre a jelenben „spórolnak”.

Az említett rövid távú kiadások persze még akkor is óriási összegek, ha az alapnak csupán apró töredékét takarják. A kifejezetten nem adó- és rezsicsökkentési célokra fordított összegekből a világ egyik legjobban működő oktatási rendszerét (beleértve a mindenki számára ingyenes egyetemi oktatást), valamint a szociális háló erősítését (például a 47 hét fizetett szülői szabadságot), a közintézmények építését és folyamatos megújítását, vagyis a gondoskodó államot finanszírozzák úgy, hogy azzal párhuzamosan betonszilárdan biztosítják Norvégia működését a jövőben – ami máris elkezdődött.

Nyerő taktikán ne változtass!

Amit most az európai országok kérnek, az Norvégia saját értelmezésében nem más, mint hogy szakítsanak eddigi politikájukkal, és kezdjenek el úgy játszani a világ egyik legműködőképesebb szuverén alapjának a pénzével, hogy azzal a saját jövőjük helyett a jelen konfliktusaiba fektetnek be. Nem annyira meglepő, hogy erről Oslo hallani sem akar, és sem baráti energiaár-kedvezmények adogatásával, sem saját költségvetési politikájának megváltoztatásával nem kíván szakítani az évtizedek óta tökéletesen működő modellel, sőt elég ideges lesz, ha ilyesmit követelnek tőle. Ahogyan a norvég energiaminiszter egyik államtitkára, Bjelland Eriksen megfogalmazta: Oslo nincs ellene az árcsökkentő megoldásoknak, de csak abban az esetben, ha az nem a saját kárára történik. Ebbe a hozzáállásba nehéz belekötni lényegi szinten olyan országoknak, amelyek egyébként pontosan ugyanezt teszik, csak más eszközökkel. 

A belpolitikai csatározások és a külföldről érkező nyomás ellenére a norvég kormány elég szilárdan kitart a nyereség alapba csoportosítása mellett. Az átlag norvégok többségének pedig egyáltalán nincs kialakult álláspontja az ügyben. Ugyanis az extraprofitot, amit az állam bezsebel, ők egyáltalán nem érzik a mindennapokban. A haszon, amit Norvégia bezsebel a háborúból, egészen máshová épül be, sokkal maradandóbban és biztonságosabban, mintha szétosztanák a polgárok között. Ez pedig zseniális húzás abban az országban, amely egyébként sem az alacsony életszínvonaláról híres.

Nyitókép: MTI/EPA/NTB SCANPIX/Carina Johansen