Az orosz energiát a norvég váltotta fel, amivel az északi ország tavaly már 113 milliárd eurót kaszált. A háborús nyerészkedéssel vádolt oslói kormány azonban egyáltalán nem a válságkezelésre fordítja a pénzt, annál sokkal jobb ötlete van.
Az egyébként is a világ egyik legmódosabb országaként számon tartott Norvégia a szankciós politika elindítása és az energiaárak kilövése óta csúcsra járatta az energiahordozók exportjából származó bevételeit. Európa immár legnagyobb gázszolgáltatójaként olyan bevételre tesz szert, amelyről korábban álmodni sem mert. Becslések szerint a norvég állam alsó hangon 1200 milliárd norvég koronát (113 milliárd eurót) keresett 2022 végéig a kőolajexportból, idei nyereségnek pedig a 130 milliárd eurót célozták meg, amely a 2021-es bevétel ötszörösének felel meg.
Az új norvég gazdaságpolitika sokaknál kiverte a biztosítékot. Korábban Scholz német kancellár és Macron francia elnök is megkérdőjelezte a partnerséget, rámutatva, hogy Oslo olyan haszonkulccsal adja el a parti vizeiből kitermelt energiahordozókat, ami méltánytalan egy – az európai államokkal egyébként kiváló viszonyt ápoló – baráti államtól.
Mások keményebben fogalmaztak, amikor szó szerint háborús nyerészkedéssel vádolták meg Norvégiát, amely szerintük mások szerencsétlenségén gazdagodik meg.
A legnagyobb kérdés persze az, hogy a norvég kormány mire költi ezt a temérdek pénzt. Vannak, akik morális oldalról közelítik meg a dolgot, azzal érvelve, hogy a háború által szerzett vagyont a háború áldozatainak megsegítésére kellene fordítani. Ezt javasolta Kalle Moene, az Oslói Egyetem közgazdász professzora is, aki szerint a tavalyi év 100 milliárdos többletnyereségéből egy új, nemzetközi szolidaritási alapot kellene létrehozni, amelyből Ukrajnát – és más, háború sújtotta országokat – lehetne segíteni. Moene vegytisztán etikai oldalról közelítette meg a témát, arról értekezve, hogy ha a pénzt nem ésszerűen és a háború által szinte kikövetelt módon segítő szándékkal használják fel, hanem saját gyarapodásukra, akkor Norvégia előbb-utóbb közutálat tárgya lesz, akit teljesen jogosan fognak nyrészkedéssel vádolni.
De sem Moene, sem a hasonlóan gondolkodó, alapvetően morálról filozofáló pénzügyi szakemberek nem hatották meg a norvég kormányt, amely „a gazdaság nem etikai alapon működik" elvét szem előtt tartva nemhogy új alapot nem hozott létre, de – általános megrökönyödést keltve – az idei költségvetés elfogadásakor bejelentette, hogy csökkenti eddigi segélykeretét, és a bruttó nemzeti jövedelem (GNI) 1 százaléka helyett immár 0,75 százalékot hajlandó csupán globálisan humanitárius célokra áldozni.
Jonas Gahr Støre miniszterelnök bejelentése akkora botrányt kavart, hogy még a hozzá közel állók is fejüket csóválták, rámutatva: gyalázatos intézkedés ez egy olyan nemzettől, amely egyébként mindig is a szolidaritás és a segítőkészség bástyájának tartotta magát. Az ellenlobbi annyira erős volt, hogy a kormányfő kénytelen volt bejelenteni: dolgoznak azon, hogy a segélyezési rendszerre költött összeg újra visszakússzon a GNI 1 százalékára.
Első blikkre furcsának tűnhet, de a jelenlegi válságban nem látszik, hogy a norvég kormány a polgárok segítségére sietne. A villamosenergia-árak Norvégiában is kiugróan magasak – ez egyrészt a csapadékmentes nyárnak, ezzel a vízerőművek által termelt áram költségmegugrásának, másrészt a globális piac árnövekedésének a következménye. Az üzemanyag ára is feltűnően magas Norvégiában, ám az állam nem avatkozik közbe sem rezsicsökkentő, sem árstopos, sem semmilyen olyan programmal, amellyel az európai országok egyébként folyamatosan próbálkoznak a fogyasztók segítése céljából. Az ország tehát folyamatosan gazdagodik, de ebből a polgárok relatíve keveset profitálnak, miután
De akkor mire?
A válaszhoz vissza kell menni az időben a múlt századba, amikor Norvégia felfedezte partközeli vizeiben azt az olaj- és gázmennyiséget, amelyből ma is milliárdokat kaszál. Az akkori kormány alaposan megrágta a lehetőségeket, végül úgy döntött, hogy nem adja ki/el magáncégeknek a területeket és a kitermelést, hanem állami kézbe veszi a dolgot – és ahelyett, hogy a jelen társadalmát segítené például adócsökkentésekkel, nekiáll felépíteni a jövő jóléti államát.
Így hozták létre a kilencvenes években a világ egyik legnagyobb önálló pénzügyi takarékmodelljét, az állami nyugdíjalapot, amelybe gyakorlatilag minden, az energiahordozók eladásából származó nyereséget azóta is betesznek. Egy 2001-es költségvetési törvény hatályba lépése óta az alap éves hozamának mindössze 3 (korábban 4) százalékát forgatják vissza az állami költségvetésbe, egyébként az utolsó koronáig befektetik részvényekbe, ingatlanokba, különböző kötvényekbe, tovább hizlalva az összeget (negyedéves hozamok kapcsán is sok-sok tízmilliárd dollárról beszélünk). A különzseb tartalma annyira komoly, hogy a norvég nyugdíjalapnak globálisan több mint 9000 vállalatban van részesedése, a részvénypiacban pedig mintegy 1,5 százalékkal van jelen. Az alap teljes vagyonát tavaly mintegy 1300 milliárd dollárra becsülték, az éves növekedés pedig az idén – köszönhetően a háborúnak, a szankciós politikának és az energiaválságnak – minden rekordot megdöntött.
Az alap révén Norvégia elkerülte az „erőforrás átok” néven ismert jelenséget, amikor egy ország a fosszilis energiahordozókra próbálja meg felépíteni gazdaságát, rövid távon lendítve azon, hosszú távon azonban akár társadalmi és ipari összeomlást okozva vele. A kitermelést az egymást váltó kormányok ideiglenesnek és nem örökkévalónak tekintik, ezért igyekeztek a problémák rövid távú finanszírozását szervesen leválasztani a jövőről, amelyre a jelenben „spórolnak”.
Az említett rövid távú kiadások persze még akkor is óriási összegek, ha az alapnak csupán apró töredékét takarják. A kifejezetten nem adó- és rezsicsökkentési célokra fordított összegekből a világ egyik legjobban működő oktatási rendszerét (beleértve a mindenki számára ingyenes egyetemi oktatást), valamint a szociális háló erősítését (például a 47 hét fizetett szülői szabadságot), a közintézmények építését és folyamatos megújítását, vagyis a gondoskodó államot finanszírozzák úgy, hogy azzal párhuzamosan betonszilárdan biztosítják Norvégia működését a jövőben – ami máris elkezdődött.
Amit most az európai országok kérnek, az Norvégia saját értelmezésében nem más, mint hogy szakítsanak eddigi politikájukkal, és kezdjenek el úgy játszani a világ egyik legműködőképesebb szuverén alapjának a pénzével, hogy azzal a saját jövőjük helyett a jelen konfliktusaiba fektetnek be. Nem annyira meglepő, hogy erről Oslo hallani sem akar, és sem baráti energiaár-kedvezmények adogatásával, sem saját költségvetési politikájának megváltoztatásával nem kíván szakítani az évtizedek óta tökéletesen működő modellel, sőt elég ideges lesz, ha ilyesmit követelnek tőle. Ahogyan a norvég energiaminiszter egyik államtitkára, Bjelland Eriksen megfogalmazta: Oslo nincs ellene az árcsökkentő megoldásoknak, de csak abban az esetben, ha az nem a saját kárára történik. Ebbe a hozzáállásba nehéz belekötni lényegi szinten olyan országoknak, amelyek egyébként pontosan ugyanezt teszik, csak más eszközökkel.
A belpolitikai csatározások és a külföldről érkező nyomás ellenére a norvég kormány elég szilárdan kitart a nyereség alapba csoportosítása mellett. Az átlag norvégok többségének pedig egyáltalán nincs kialakult álláspontja az ügyben. Ugyanis az extraprofitot, amit az állam bezsebel, ők egyáltalán nem érzik a mindennapokban. A haszon, amit Norvégia bezsebel a háborúból, egészen máshová épül be, sokkal maradandóbban és biztonságosabban, mintha szétosztanák a polgárok között. Ez pedig zseniális húzás abban az országban, amely egyébként sem az alacsony életszínvonaláról híres.
Nyitókép: MTI/EPA/NTB SCANPIX/Carina Johansen
Jövő hét szerdán Brüsszelben kerülhet sor a találkozóra Mark Rutte NATO-főtitkár és Volodimir Zelenszkij ukrán elnök között, amely a békefenntartó erők Ukrajnába küldésének lehetőségeiről fog szólni.
Átnevezték az orosz költőkről elnevezett utcákat az ukrán fővárosban.
Egy 10 milliós ország vezetője közvetítő szerepet játszik Amerika és Oroszország között, békemissziója hozzájárul az ukrajnai helyzet rendezéséhez: ez kulcsállami szerep.
A szakértőjük szerint félnek tőlük Klujber Katrinék.
Az ukrán hadsereg dezertőrei amnesztiát kapnak, ha újra jelentkeznek harcolni a seregbe.
A nyugati hatalmakat fenyegetik Putyinék.
A civil szervezet úgy véli nem igaz, hogy az EU tagállami hatásköröket kíván elvonni Magyarországtól, és ezzel korlátozni kívánja a kormány mozgásterét.
Rodrigo Ballester szerint most dől el, hogy az EU olyan klub lett-e, ahol előírás a liberalizmus, és többé senki sem lehet konzervatív.
