Ha megmondod, mi történik, megmondom, mi a stratégia…
Bárki, aki jó pár évvel ezelőtt olvasta George Friedman „A következő 100 év” című könyvét, hitetlenkedhetett sok mindenen. Például, hogy Amerika a dzishádisták elleni háborúját egy új, Oroszországgal vívott hidegháborúra váltja fel, hogy Kína világhatalmi szerepe csökken, hogy Mexikó és Törökország fontos hatalommá lép elő a geopolitikai színtéren, és legfőképp, hogy Lengyelország (vele együtt remélhetőleg egész Közép-Európa) szerepe, ereje megsokszorozódik, míg Nyugat-Európa hanyatlásnak indul.
Persze a Stratfor alapítója mindezt azzal a hátsó gondolattal írta, hogy miképp őrizhető meg az USA hegemóniája az elkövetkező száz évre. Azzal nem igazán számolt, hogy a világ egyre jobban szétválik, „Westre és Restre”, és
próbálkoznának egy új valutarendszer és egy új, multipoláris világrend kiépítésével.
A fentebb felsorolt eseményekhez a Covid járvány, az azt követő ellátási zavarok, alkatrész- és nyersanyaghiány, az infláció és ráadásként az orosz-ukrán háború, majd arra válaszul adott szankciók mind táptalajt adtak. Okolhatjuk az ukrajnai hadi eseményeket, de ez csak egy nyitó színtér egy sokkal szélesebb dinamikában, amely a világot két egymással ellentétes gazdasági szövetségre osztja.
Az eddig bevált gazdasági modellt felforgató események kapcsán van, aki a megszokott narratívából indul ki, és van, aki újakat alkot. Európa esetében a vezető narratíva az, hogy az európai gazdaság túlzottan épített az olcsó orosz energiahordozókra, amikből drága termékeket tudott előállítani, amelyeket aztán Kína végtelen piacán helyezett el. Európa legnagyobb megoldandó problémája ma az energia, és kétségtelenül az egész konfliktust legfőképpen Európa szenvedi meg, és azon belül is főként a német ipar.
– állapította meg Hans-Werner Sinn. Idéz Németország egyik vezető gazdaságkutató intézetének tanulmányából, miszerint, ha az oroszországi gázszállítások megszűnnek, Németország egyszerűen nem lesz képes többé előállítani a 300 leggázigényesebb termékét, amely termékek az ipari gázfogyasztás közel 90 százalékát felhasználják, és a teljes németországi feldolgozóipari értékesítés mintegy 45 százalékát adják. Számos német vezető nagyvállalat, köztük a Volkswagen és a BASF is jelezte, hogy amennyiben nincs megfelelő alternatíva az orosz energia kiváltására, kénytelenek lesznek jobb esetben leállítani az új európai beruházásokat,
rosszabb esetben pedig teljesen elhagyni Európát.
A szél és a napenergia túlságosan kiszámíthatatlanok ahhoz, hogy a modern gazdaságok megbízhatóan működjenek. A szabályozható erőművek állományát kellene növelni, ami a szén- és atomerőműveket elutasító Németország számára a gázerőműveket jelentené. A gázból azonban már most is hiány van, és a jelenlegi kényszerhelyzet véget vetett a globális felmelegedés megfékezésére irányuló minden nemzetközi tervnek.
De nem csak Németországban, hanem egész Európában sincs jelenleg megfelelő energia alternatíva: a meglévő európai LNG-terminálok, illetve az egyéb olajkitermelő országokból érkező kőolajvezetékek és tankerhajók nem képesek pótolni a szankciók miatt kieső importmennyiséget, a kapacitásbővítés pedig évekig is el fog tartani. A Nemzetközi Energia Ügynökség számításai szerint az Európába irányuló orosz gázszállítás 2023-ra valószínűleg a 2022-es évi mennyiség kevesebb mint felére csökken, vagy akár teljesen le is állhat.
A kínai LNG-kereslet ezzel szemben a 2021-es szint közelébe emelkedhet, ahogy a gazdaság a Covid okozta leállások után helyreáll, ami a globális LNG-kínálat jövőre várható növekedésének több mint 85 százalékát felszívhatja, és korlátozhatja az Európa számára rendelkezésre álló mennyiséget.
Az energiahiányhoz pedig vegyük hozzá a kínai-amerikai kereskedelmi háborút, a környezeti katasztrófák veszélyét, a pusztító járványok fenyegetését, az egyszerre magas infláció és recesszió lehetőségét, a többszörösen tartós negatív kínálati sokkokat, amelyek egybeesnek a magas adósságrátákkal, a jegybankok dilemmáját az infláció elleni küzdelem és a recesszió réme között, hogy csak párat emeljünk ki Nouriel Roubini, a MegaThreats (Megafenyegetések) könyvéből.
A dollár erős, és mellette az Egyesült Államok antiinflációs törvénycsomagja az Európából való elköltözésre ösztönzi az európai vállalatokat. A világgazdaság intervencióssá és protekcionistává válik, Európa pedig furcsán ragaszkodik a szabadkereskedelemre vonatkozó szabályok betartásához.
A háború rávilágított Európa üzleti modelljének sebezhetőségére:
az ipari export és a külföldi befektetések vonzása volt az euró árfolyamát támogató fő tényező, a befektetések elvesztése viszont gazdaságilag gyengébbé teszi Európát.
A covid előtti GDP-pályához képest Európa rosszabbul teljesít, mint bármely más gazdasági blokk. A világ 100 legértékesebb cége közül csak 14 európai. Ezekre a kihívásokra mutat rá a McKinsey benchmarkja, amely az európai gépgyártó cégek öt jellemzőjét emelte ki: Az európai gépgyártó cégek teljesítménye elmarad észak-amerikai társaikétól. Az Európán belüli régiók eltérően teljesítenek. (A németek gyengébbek, mint a skandinávok.) Egyes vállalatok nagymértékben támaszkodnak bizonyos ügyfelekre, különösen az autóiparban. Az európai gépgyártó cégek növekvő munkaerő- és anyagköltségek mellett működnek. Az ellátási lánc kihívásai a készletszint növekedéséhez vezetnek.
Az európai termelékenység az 1990-es évek óta csökken,
ami figyelemre méltóan egybeesik az EU egységes piacának és a Stabilitási és Növekedési Paktum költségvetési szabályainak fejlődésével. Az EU és az USA közötti szakadék arra utal, hogy a technológiai és innovációs beruházások kisebb mértékben járulnak hozzá a növekedéshez.
A jelenlegi állás szerint sem az EU 160–180 milliárd eurós éves költségvetése, sem az InvestEU-hoz hasonló hitelezési kezdeményezések nem képesek olyan mértékű változást elérni, amelyre Európának szüksége van. A 2021-es helyreállítási és ellenállóképességi eszköz már nagyobb tűzerővel rendelkezik, ez azonban egy egyszeri eszköz. Vannak, akik egy új, 1 billió eurós finanszírozási mechanizmust javasolnak, a beruházások ösztönzésére és a gazdasági biztonság megerősítésére. Ez a sürgősségi alap gyors pénzügyi tűzerőt biztosítana a válságok idején, viszont egy közös uniós hitelfelvételt feltételezne, és a fiskális unió fogalma továbbra is ellentmondásos Európában. A fiskális föderalizmus története Amerikában tanulságos.
Az EU vezetői próbálják oldani az energiaválságot, és az orosz gázellátás leállítása után már a következő télre összpontosítanak. Az európai versenyképesség megtartása érdekében az EU 13,5 milliárd eurós finanszírozással járul hozzá a kutatáshoz és az innovációhoz a 2023–2024-es időszakban.
A régió rendkívüli függőséget mutat az orosz széntől, olajtól, gáztól és nukleáris üzemanyagtól.
A régió gazdasági szerkezete nagymértékben orientálódik a feldolgozóipar felé, ami átlagon felüli energiaintenzitást és nyersanyag-felhasználást jelent.
A konfliktus földrajzi közelsége a háború hatásait erősíti, legyen szó akár a menekültek nagyobb mértékű beáramlásáról és az ehhez kapcsolódó költségekről, akár az árfolyam-ingadozásról. Ezért a régiót a nyugat-európai társainál nagyobb mértékben fenyegeti a féktelen infláció veszélye.
Ugyanakkor a tektonikus változások gazdasági és politikai lehetőségeket is kínálnak a KKE-régió számára. Az ukrajnai háború a KKE-régiót globálisan a figyelem középpontjába helyezi. A periféria országai felértékelődtek azzal, hogy területükön megerősítették a NATO keleti szárnyát, kulcsszerepet vállaltak a menekültek befogadásában, és átjárást biztosítottak a katonai felszerelések vagy a humanitárius segélyek számára. Ráadásul a világ azt vizsgálja, hogyan reagálnak az oroszokra az egykori szocialista blokk országai. A régió újbóli reflektorfénybe kerülése a későbbiekben a tőke beáramlásának lehetséges megújulásához kapcsolódhat. Az elmúlt évtizedben a közép- és kelet-európai vállalkozások és gazdaságok számára az egyik legnagyobb akadályt az agyak és a készségek hiánya jelentette. A humán és pénzügyi tőke újbóli beáramlása elősegítheti a régió magasabb hozzáadott értékű, innovációra épülő gazdaságra való átállását.
A pozsonyi Globsec Közép-Kelet-Európa gazdasági lehetőségeit mérlegelő tanulmánya szerint „a tőkebeáramláshoz szükség lesz a régió politikai stabilitására, valamint a közép- és kelet-európai kormányok határozott és kinyilvánított hűségére a nyugati liberális demokrácia értékeihez, hogy erősödjön a befektetők bizalma".
Láthatóan a helyzetelemzések a nearshoring, friend-shoring felfutásának irányába mutatnak, de mindezek előrevetítik a deglobalizációt, a tömbösödést is. Egyesek szerint azt sem kellene elvetni, hogy Európa a sarkára áll, és megpróbál kihátrálni a mérgező atlanti házasságból. A periféria akár profitálhat valamiféle híd- vagy összekötőszerepből a tömbök között.
Magyar Péter a korábbi baloldali elit által használt kommunikációs stílusra állt át, vélhetően azt remélve, hogy ez majd kihúzza a pártot a gödörből. Ez azonban egy kétélű fegyver.
Egyértelműen fogalmazott a miniszterelnök-helyettes.
Áll a bál Franciaországban, még a külügyminiszter is üzent.
Miközben Franciaországban és Angliában már az európai háború emberáldozataira akarják felkészíteni a lakosságot, Magyarország továbbra is a béke pártján áll.
A mögöttünk hagyott év igazolta: a háborús retorika nem helyettesíti a gazdasági stabilitást.
Az amerikai külügyminisztérium vezető tanácsadója Európa és a nyugati civilizáció válságáról beszélt Budapesten.
Csak bízni lehet abban, hogy Európa megáll a felkészülés szintjén, és nem jut el Oroszországhoz hasonlóan a háborúig.
A választási bizottság döntése nem végleges, a bíróságon lehet fellebbezni ellene.
A vásárlásra ösztönző visszaszámlálások inkább egy meghosszabbított black fridayt idéznek, mintsem a lelki elmélyülés és a csend időszakát. A modern karácsony igazi kihívása talán az, hogy megtanuljunk választani. Gianni Annoni írása.
