Az Economist Charlemagne néven publikáló kolumnistája hosszasan értekezik arról, a sajátosságról, hogy míg Európa lakossága Írországtól Görögországig – ha megkérdezik – háromnegyed részben támogatja a szabad kereskedelmet, a többség egyúttal a protekcionizmust is inkább támogatja, mint ellenzi.
Charlemagne írásában sajnálkozik is az európai politikusokon, akiknek illene megérteniük a választók vélekedését a külvilágról. Az uniós polgárok több mint háromnegyede támogatja a szabad kereskedelmet. A globalizációt tízből hat európai üdvözli, annak ellenére, hogy a baloldaliak gyakran az amerikai összeesküvés jelzőjét aggatják rá. A logikus az volna, ha kevés rajongója lenne a protekcionizmusnak, hiszen az lényegében a szabad kereskedelem ellentéte, a globalizáció kisiklatója. Mégis, az EU-s polgár másképp gondolkodik.
A kolumnista szerint a közvélemény határozatlansága tükröződik az európai gazdasági megállapodásokhoz való hozzáállásban.
Az EU többnyire nyitott a kereskedelemre, és üdvözli a külföldi befektetéseket, ugyanakkor megmaradt benne a protekcionista ösztön,
amely az utóbbi időben egyre inkább teret nyer.
Az írás szerint Európa figyeli a külvilágot, ám nem biztos, hogy túlzottan támaszkodni is szeretne a külvilágra. A kontinens küszöbén zajló háború, a robbanó orosz gázvezetékek és a Kína és Amerika – Európa két legnagyobb kereskedelmi partnere – közötti végtelen gazdasági harcok felerősítették azok hangját, akik kissé feljebb húznák azt a bizonyos felvonóhidat az EU-s vár kapujában.
Emmanuel Macron, Franciaország elnöke évek óta a „stratégiai autonómia" gondolatát hangoztatja. A koncepció mindenre kiterjed, és magában foglalja azt az elképzelést, hogy Európa gazdasága nem függhet unión kívüli külföldiektől, különösen
az olyan kritikus inputok tekintetében, mint a félvezetők vagy az elektromos autók akkumulátorai.
Franciaország pénzügyminisztere manapság az „ipari szuverenitás” minisztere is, mezőgazdasági minisztere pedig az „élelmiszer-szuverenitásé”.
A szkeptikusok a francia gazdasági önrendelkezés törekvéseinek kapcsán a dirigizmus iránti vonzalom megerősödését látják. Az amerikai vagy kínai importtól való kisebb függőség utat kínálhat a francia cégek istápolásához, amely során talán „európai bajnokokká” válhatnak.
Ennek megközelítésnek régebben elég sok kritikusa volt ahhoz, hogy Párizs koncepciója ne érvényesülhessen. Nagy Britannia, Németország és az észak-európai kis országok (Hollandia, Írország és a skandinávok), akik gazdagodásában a külkereskedelemnek jelentős szerepe volt, inkább a nagyobb nyitottság irányába terelték az Európai Uniót.
Németország gazdaságpolitikájának liberális hagyományai alapján a világverő exportáló cégeire tekintett.
Az Unióban pedig Nagy-Britannia billentette a mérleg nyelvét a nyitott piacok felé,
és olyan szabályokat támogatott, amelyek megakadályozták, hogy Franciaország vagy más országok támogatásokat adjanak a kivételezett cégeknek.
Az Európai Bizottság brüsszeli részlegei, amelyek a kereskedelmi megállapodások megtárgyalásáért vagy éppen az állami támogatások kordában tartásáért feleltek, egy liberális mélyállamot alkottak, amely mindig készen állt a szabadpiac mantrájának érvényesítésére.
Most azonban a francia dirigizmus ellenzői egytől egyig az út szélére kerültek. Nagy-Britannia kilépett az EU-ból. Kína felemelkedése megrémítette Németországot, amelynek kis cégekből álló Mittelstandja rádöbbent, hogy a kínai cégek beszállítójából a kínaiak konkurensévé vált.
A hollandok, akik egykor lelkes szabadkereskedők voltak, most „nyílt, stratégiai autonómiáról” kezdtek beszélni, ami egészen úgy hangzik, mintha maga Emmanuel Macron mondaná, csak más akcentussal.
Donald Trump 2016-os megválasztása után kibontakozó kereskedelmi vita Európával még inkább rávilágított arra, hogy még az ősi szövetségesekre való támaszkodás is veszélyes. Ezt követően pedig a világjárvány bebizonyítani látszott azt, hogy Macron félelmei megalapozottak voltak. Európa rájött, hogy mennyire függ a kívülállóktól, hiszen az arcmaszkoktól a paracetamolig rengeteg mindent importálnia kellett.
Macron azt követeli, hogy
Korábban még a szabadkereskedelem szkeptikusai is csak négyszemközt mertek ilyesmiről beszélni, ma már hangosan kimondják.
A francia ihletésű jogorvoslati lehetőségek teret nyertek. Hogyan tudnának a szigorú szén-dioxid-kibocsátási célokhoz kötött európai cégek versenyezni a szabadon szennyező kínai cégekkel? Az EU most a szén-dioxid-határadó terveit állítja össze, amelyet a liberális kritikusok egykor a zöld protekcionizmus egyik formájaként ítéltek el.
Felejtsük el az állami támogatások korlátozását – most egy francia biztos, Thierry Breton égisze alatt
a mikrochipek és az autóakkumulátorok kapnak egy csomó európai pénzt.
A külföldi cégek uniós beruházásait egyre inkább átvilágítják, hogy a veszélyes vállalatokat távol tartsák Európától.
Bár a protekcionizmus és a szabad kereskedelem hívei között az inga általában ide-oda lendül, az ukrajnai háború miatt azonban szertefoszlott az a remény, hogy visszalendülhet a nyitott piacok irányába. Az energiaválság, akárcsak az azt megelőző világjárvány megmutatja,
az állam szerepe nyugaton is megerősödött. Ezt alátámasztja az is, hogy ismét áramlanak az iparnak nyújtott támogatások.
Németországnak csalódnia kellett abban a hitvallásában, miszerint az autokráciákkal folytatott kereskedelem idővel azokat jó liberálisokká változtatja. Egyre többen teszik fel a kérdést: vajon
az ipari export terén a Kínától való német függés egy napon nem bizonyulhat-e ugyanolyan ostobaságnak, mint az Oroszországtól való függés volt a gázimportban?
Joe Biden csak részben szüntette meg Trump vámjait, és ugyanolyan lendülettel (ha kicsit kevesebb hangerővel is) szorgalmazza a „Vásárolj amerikait” programot, mint elődje. A populistákat felvonultató kormányok, Olaszországban vagy Svédországban, inkább a francia stílusú államkapitalizmust kedvelik.
Az egészségesnek tűnő feszültség a szabadkereskedők és ellenfeleik között a végén még a végletekig fajulhat. Miután Amerika a nemrégiben elfogadott „inflációcsökkentő törvényét” teletűzdelete olyan zöld támogatásokkal, amelyek csak a hazai gyártású termékekre vonatkoztak, az EU csendes tiltakozásba kezdett.
Margrethe Vestager, az Európai Bizottság egyik megmaradt liberális bástyája szerint, ha az európai cégek részt vehetnének az amerikai szén-dioxid-mentesítési erőfeszítésekben, az még hatékonyabbá tenné az intézkedéseket. És ezzel elkerülhetnénk az újabb kereskedelmi háborút.
Macron, mint írtuk, ugyancsak más irányt választott. Korábban még a szabadkereskedelem szkeptikusai is csak négyszemközt mormoltak ilyeneket. Most már hangosan kimondják.
Az Economist elemzéséhez a Makronóm Intézet szakértője, Lóránt Károly mérnök és közgazdász annyit fűzött hozzá, hogy az
emberek ambivalens véleményén nincs mit csodálkozni, hiszen szeretnek olcsón vásárolni (globalizáció), de nem szeretnék elveszíteni az állásukat (protekcionizmus).
Ugyanez a dilemma igaz az országokra és a vállalkozókra is. Amíg a globalizáció jó haszonnal kecsegtető piacokat nyújt, addig teljes mellszélességgel támogatják, ám ha feltűnnek a veszélyes versenytársak, akkor azonnal rendőrért (az államért) kiáltanak.
Szerinte magyar közgazdászként
elő kellene venni a gazdaságtörténeti tankönyveket, és átismételni, hogy nyitott piacokkal még egyetlen ország sem tudott felzárkózni.
Most, hogy a külső egyensúly romlása újból nagyarányú eladósodással fenyeget, nekünk, magyaroknak is végig kell gondolni, hogy az állam mit tehet, hogy az eladósodásra való hajlam százéves problémáját valahogy megoldja.
Mivel e tekintetben az uniós tagság nem előny, hanem hatalmas hátrány, igazi innovációra van szükség ahhoz, hogy a szükséges, és a brüsszeli hatóságok által még eltűrt eszközöket megtaláljuk.
„Az, hogy nem lőnek tarkón, az a posztmodern diktatúra itt Európában, de attól ez még diktatúra” – jelentette ki a KlikkTV műsorában az egykori televíziós.
Így egyesül egy kettéhasadt ország – de mi jó sülhet ki abból, ahol a Habsburg és a Strauss nevek egyszerre forognak? Mutatjuk!
Mráz Ágoston Sámuel a Magyar Nemzet Rapid Extra című műsorában rámutatott, hogy a koppenhágai csúcson fejtették ki először, hogy miért áll annyi uniós állam Ukrajna mellett.
Egyértelmű üzenetet kapott Tseber Roland.
Pityinger László, ismertebb nevén Dopeman volt az eheti Reakció vendége Kacsoh Dániel műsorában.
Egy tizenöt drónból álló kötelék után most már aztán tényleg vizsgálatot indítanak.
A Hamász beleegyezett, hogy szabadon engedi az összes, még fogságban lévő izraeli túszt. Trump azonnal reagált.
A szlovák kormányfő beszédében méltatta hazánkat, amikor úgy fogalmazott: le a kalappal Magyarország előtt, ahogy segített Európának a migránshelyzet kezelésében.
