A Pax Americana vége: az USA nem a világ csendőre többé

A Pax Americana több évszázados történetében a II. világháború (majd a hidegháború) lezárásakor nyílt új fejezet. Az új világrend annyira megszilárdította az USA fegyveres, politikai és kiváltképpen gazdasági globális hatalmát, hogy akaratát könnyedén tudta „ráerőltetni” a „szabad” világra. A nemzetközi átrendeződés és a Pax Americana új korszaka nagyban annak is volt köszönhető, hogy a világégés két nagyhatalma, Németország és Japán tudatosan, több évtizeden keresztül visszahúzódó, pacifista külpolitikát képviselt, még a lehetőségét is elkerülve annak, hogy az egyébként is nyomasztó múlttal egy-egy félreérthető lépés miatt kezdjék el szembesíteni. 

Az Ukrajnában folyó háború első heteiben úgy tűnt, a két ország még inkább függőségi viszonyba kerül az Egyesült Államokkal. Az együttműködések erősítése, a szankciós politika közös alkalmazása azt sugallta, hogy az USA újra magára talál, és a csúfos afganisztáni fiaskó után a világ védelmezőjének vezérszerepében betonozza be a Pax Americana eszméjét. Csakhogy történt valami, ami alapjaiban változtathatja meg ezt a megközelítést: Németország és Japán felébredt Csipkerózsika-álmából, és amikor körülnézett, rájött, hogy semmi sem lehet olyan már, mint régen.

Ha ezen az úton haladnak tovább (márpedig nincs jele, hogy letérnének róla), akkor éppen az ellenkezője fog történni annak, amit az USA gondolt, és egyrészt gyökeresen fogja megváltoztatni a globális biztonsági és nagyhatalmi erőviszonyokat, másrészt rákényszeríti az Egyesült Államokat saját pozíciójának és szövetségi kapcsolatainak újradefiniálására – írja elemzésében a Foreign Affairs.

Ébredések

Nem telt el egy hét az orosz agresszió kezdete óta, amikor Olaf Scholtz kancellár egy beszédében gyakorlatilag a német külpolitika gyökeres megváltoztatását jelentette be. Az ország – amely egyébként világszínvonalú haditechnikai cégek otthona – a II. világháború befejezése óta kínosan ügyelt arra, hogy a militáns politikának még a látszatát is elkerülje. A német hadsereg finoman fogalmazva sem tartozott a világ legütőképesebbjei közé, a mindenkori kormány pedig ragaszkodott ahhoz az alapelvhez, hogy soha nem küld (még harmadik ország közvetítésével sem) fegyvereket konfliktuszónákba. Ukrajna megtámadása tulajdonképpen kikényszerítette a németekből ennek a politikának villámgyors felülvizsgálatát és alapoktól kezdődő újjáépítését. Scholtz 100 milliárd eurós haderőfejlesztési alapot jelentetett be, amit már az idei költségvetésből előteremtenek, nem beszélve arról, hogy Németország a GDP eddigi 1-1,4 százaléka helyett 2 százalékot fordít innentől a védelmi költségekre, ezzel pedig – a hosszú ellenkezés időszakát lezárva – mostantól a NATO-irányelveket követi. 

Bár a fegyverszállítások tabuja annyira erős, hogy a folyamat elég döcögősen és késlekedve indult el, végül győzött a nemzetközi és belföldi nyomás, így Németország – szakítva minden eddigi pacifista szemléletével – zöld utat adott a nehézfegyverek útnak indításának Ukrajnába. Az nyilvánvaló, hogy mindezek a lépések (kiegészülve az oroszoktól való energiafüggetlenedési szándékokkal)

Az új irány nemzetközi megítélése jó, más a helyzet a belföldi ellenzéki hangokkal, bár furcsa módon azok sem a változás tényét kritizálják, inkább azt, hogy miért ilyen későn kezdődött el. 

Japán hasonló, de bonyolultabb helyzetben van, mint Németország. Miközben történelmi tapasztalatai miatt is folyamatosan szemmel kell tartania Oroszországot, végignézte Kína gazdasági és katonai emelkedését (ha utóbbit tekintjük, a két ország védelmi költségvetésében ötszörös az előny Kína javára), így egyszerre kell taktikáznia egy jelenleg hanyatló és egy egyre izmosodó nagyhatalommal szemben. Japán – Németországgal ellentétben – nem most kezdi a fejlesztést. Védelmi kiadásait évről-évre emelte, a jelenlegi azonban még mindig csak a fele a GDP 2 százalékos arányának, amit megcéloztak. Az utóbbi évek kínai erősödése miatt egyre jobban közelített Washingtonhoz, a szövetségi rendszer újraértelmezésének legmarkánsabb példája éppen a nukleáris fegyverek területén érződik, ahol már Japán is részt vesz a nemzetközi konzultációkban és döntéselőkészítési mechanizmusokban. Ugyanakkor a japán kormányzó párt kiemelt hangsúlyt fektet arra, hogy a térségen belül is találjon biztonsági partnereket: új alapokra helyezi és erősíteni próbálja viszonyát többek között Ausztráliával, Indiával, a Fülöp-szigetekkel, Szingapúrral és Vietnámmal. 

A Krím annektálásakor, 2014-ben Japán továbbra is igyekezett stabil kapcsolatokat fenntartani Moszkvával. Ennek részben Kína erősödése, másrészt az olcsó orosz energia vásárlási lehetőségének megtartása volt az oka. A mostani háború esetében azonban szakított pacifista politikájával. Egyfelől csatlakozott a nemzetközi szankciókhoz, másfelől anyagi és (nem halálos) katonai segítséget nyújtott és nyújt Ukrajnának. Japán idegessége a jelenlegi konfliktus kapcsán nem csak az európai konfliktus miatt érthető: a határozott kiállás egyértelmű üzenet Kína felé, hogy mivel járhat, ha eszébe jutna Tajvant megtámadva a csendes-óceáni térségben is háborút kirobbantani. 

Háborús terápia

Az, hogy a két ország ennyire következetes pacifista külpolitikát folytatott, alapvetően II. világháborús szerepüknek köszönhető. (Egyes vélemények szerint Németország azért is ódzkodott a nehézfegyverek Ukrajnába küldésétől, mert sokan a kormányból nagyon rossz emlékű üzenetnek tekintették volna, ha újra német tankok néznek farkasszemet az oroszokkal.) Némely történész szerint az orosz agresszió megítélése és az ellene hozott intézkedések segítenek mind Németországnak, mind Japánnak abban, hogy a kollektív bűntudatot végleg feldolgozhassák: egyre kevesebben élnek már azok közül, akik akár áldozatként, akár elkövetőként részt vettek a világégésben, az orosz agressziót pedig a Nyugat egyöntetűen elítélte, így

A fenyegetettség érzése mindkét országban erős. Németország közvélemény-kutatásai már a háború előtt arra világítottak rá, hogy a társadalom nagy része katonai fenyegetettséget érez Oroszország felől. Ugyanez igaz a japánokra is, akik teljes joggal tartanak attól, hogy az Ukrajnában zajló háború agresszív hatással lesz Kína Tajvannal szembeni politikájára. Márpedig ha Kína támadást indít Tajvan ellen, akkor Japán – már csak az ott állomásozó amerikai erők miatt is –  automatikusan hadviselő féllé válna.

Az USA, mint bizonytalansági tényező

Az, hogy ezek a félelmek ilyen szinten jelentek meg a két ország társadalmában, egyenes következménye annak is, hogy megingott bizalmuk az Amerikai Egyesült Államokkal szemben. Szintén egy friss közvélemény-kutatás adatai alapján Németországban egyre többen (a válaszadók 56 százaléka) gondolja úgy, hogy Kína tíz éven belül erősebb lesz, mint az Államok, 60 százalékban pedig úgy vélik, hogy az USA védelmező szerepére nem feltétlenül lehet számítani. A statisztikák Trump 2016-os elnökké választásakor kezdtek el bizalmatlansági tendenciát mutatni, de a Biden-éra alatt sem tért vissza a társadalmi optimizmus. Mindenesetre a németek nagy többsége véli úgy, hogy a NATO-ernyő mellett Németországnak ideje a saját védelmi képességeit a lehető legrövidebb időn belül úgy megizmosítani, hogy biztonsága ne függjön az USA jóindulatától.

Hasonlóképpen gondolkodnak a japánok is, akiknek nagy többsége helyesli a 2 százalékos GDP-s védelmi költségvetés elérését. Japán nem NATO-tag, így érezhető aggodalommal hallgatta, amikor az Egyesült Államok megmagyarázta – egyébként teljesen jogosan –, miért nem fog a NATO katonailag beavatkozni az ukrajnai eseményekbe, és hogy mi a különbség a Szervezet szempontjából egy szövetséges és egy nem szövetséges állam megtámadása esetén alkalmazható eszközök tekintetében. A japánokban ennek kapcsán ugyanis szintén teljesen jogosan bukkant fel a kérdés: mi történik akkor, ha Kína megtámadja Tajvant, mennyire fog beavatkozni az USA, ha az ukrán helyzetben a fizikai segítségnyújtás elmaradásának egyik indoka éppen az volt, hogy el kell kerülni egy nukleáris konfliktust?

Lassú, de biztos átrendeződés

A Pax Americana vége nem Japán és Németország öntudatra ébredésével kezdődik, de mindenképpen ez a leglátványosabb példája annak, hogyan fog átrendeződni az a világrend, amelynek egy részét az USA a saját elvei szerint irányította. Bár rövid távon úgy tűnik, hogy az egyes országok még inkább elköteleződnek az Államok külpolitikája, hatalmi törekvései mellett, és bővítik az eddigi szövetséges kereteket,

Két olyan országról beszélünk, amely több évtizeden keresztül elfüggönyözte egykori nagyhatalmi, domináns múltját, most pedig – mindenki megelégedésére – öntudatra ébredt, az ezzel járó magabiztosság pedig új utakra tereli védelmi- és külpolitikáját, csökkentve Washington gazdasági és katonai erejének befolyásolási képességét. 

Az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi legnagyobb problémája nem Ukrajna, hanem Kína. Az ukrajnai háború inkább azért kiemelten fontos neki, mert együtt járhat Oroszország gazdasági kivéreztetésével, így a jövőben minden erejével a fő ellenfélre koncentrálhat. Láttunk már hasonló amerikai irányváltást: a Közel-Keleten, ahol egykor tűzzel-vassal érvényesíteni próbálta dominanciáját, az USA látványos visszahúzódását követően a térség országai legalább elkezdtek párbeszédre épülő kommunikációt kialakítani egymással. 

Hasonló szuverenitási rádöbbenés vár Európára is, főleg akkor, amikor mindenki számára világossá válik, hogy az USA dominanciájának elsődleges hátráltatója nem Oroszország, hanem Kína. Az európai külpolitikára sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egységes volt, mindezt azonban felülírta a Moszkva elleni összefogás soha nem látott mértéke.  Ez lesz az alapja a jövő építkezésének, amely az oly sokak által hiányolt közös védelmi képességek és elrettentő erő kifejlesztéséhez vezethet, és amellyel jelenleg csak az USA által vezetett NATO rendelkezik. Ne feledjük: a Trump által kikövetelt NATO-hozzájárulások,

A jövő valószínűsíthető iránya a mammutszövetségeken kívül létrejövő kisebb, rugalmasabb, akár csak néhány ország között létrejövő megállapodásokra épül, ahol a közös érdekek felülírják majd a vezéri szerepkör kérdését. 

Az USA ugyanakkor ázsiai politikájával saját gazdasági és katonai súlyát is csökkenteni fogja. A csendes-óceáni térségben Kína megállíthatatlanul izmosodik, emiatt a környező országok erősítik ugyan szövetségüket Amerikával, közben azonban újakat is keresnek. A kör bővül, immár nem egy USA-vezette, kétoldalú megállapodásokkal tarkított struktúráról beszélünk, hanem egy egyre terebélyesedő, több országot ÉS az Amerikai Egyesült Államokat is magában foglaló rendszerről, ahol a kisebb államok – gyarapodó számuk miatt is – egyre hangsúlyosabbá válnak. Ez egyenes út egy új ázsiai rend kialakulása felé, ahol

A változás törvényszerűen be fog következni. Az USA általában távol van a konfliktuszónáktól, így mindig arra összpontosít, ahol érdeke a beavatkozás. A biztonsági fenyegetést hordozó területekhez közelebb lévő országok ezt a luxust nem engedhetik meg maguknak: az európaiaknak a Nyugat-Balkánra és a Közel-Keletre kell sokkal egységesebben és összehangoltabban összpontosítaniuk, míg az ázsiai országoknak a növekvő kínai hegemónia ellen kell összefogniuk – az USA részvételével, de nem irányításával. 

Történelmi lecke nagyhatalmaknak

A Biden-kormányzat jelenleg jogosan hiszi azt, hogy a háború megerősíti a nyugati szövetséget, egyben komoly problémákat okoz Oroszországnak és Kínának. Utóbbi kapcsán narratívájában egyre élesebben von párhuzamot az orosz-ukrán konfliktus és a kínai-tajvani feszültség között. Mindeközben igyekszik éreztetni az európai országokkal, hogy ha továbbra is a támogatására számítanak, akkor elvárja, hogy a Kínával szembeni politikájukban hozzá igazodjanak. Ez utóbbi mentalitás az, ami már nem fog sokáig sikerrel működni. Németország és Japán példája mutatja, hogy

ahol az országok már maguk döntik el, hogy milyen biztonsági és védelempolitikai úton kívánnak a továbbiakban haladni, és hogy saját érdekeik egyeznek-e egy globális hatalmát megőrizni vágyó államéval.

Az Amerikai Egyesült Államok egyetlen dolgot tehet: megpróbál alkalmazkodni egy új struktúrához. Újradefiniálja a szövetséges szó jelentését, és igyekszik olyan kapcsolatokat kialakítani, ahol

Ez sok lemondással fog járni, nem beszélve a nemzeti büszkeséget ért sebekről, ám hosszú távon az USA is nyerni fog vele. Azzal ugyanis, ha az új alapokon nyugvó szövetséges rendszer – amelynek Amerika nem csak csereszolgáltatást elváró befizetője – működőképes lesz, sokkal könnyebben érvényesítheti majd a közös értékeken belül saját szempontjait is. Hogy ez a Pax Americana végét jelenti? Igen. Egyben egy teljesen új korszak kezdetét. Amerikán múlik, él-e a lehetőséggel.

Nyitókép: MTI/EPA/Jim Lo Scalzo