A huszadik század figyelmeztet: a globalizáció a legkisebb rossz, az alternatívái katasztrofálisak

Kevés szó esik róla, de egy ilyen párhuzam azonosítható az I. világháborút megelőző globalizációs hullám csúcspontjának elérése és a napjainkban lejátszódó folyamatok között. 

A 20. század egyes eseményei sok esetben mutatnak hasonló mintázatot azzal, mint ami napjainkban tapasztalható a Covid-19 és az orosz-ukrán háború okozta két exogén sokkhatás következtében. Érdemes tehát visszatekinteni az időben, és néhány tanulságot levonni a múltbeli eseményekből.

A globalizációnak vannak káros mellékhatásai, de a deglobalizáció veszélyesebb

A globalizációs előnyöket taglaló tudományos művekkel könyvtárakat lehetne megtölteni, mégis, napjaink világgazdasági és világpolitikai eseményei inkább annak gyengeségeit erősítik fel. A probléma ezzel, hogy a történelem az elmúlt évszázadban már rávilágított arra, hogy a globalizáció mellékhatásainak nem megfelelő kezelése milyen súlyos következményeket vonhat maga után. Közvetett okokon keresztül ennek egy példáját erősíti maga az I. világháború, illetve az egy évtizeddel később kirobbanó 1929-33-as világgazdasági válság. Ez utóbbi esemény szintén rávilágított, hogy a globalizáció bár össztársadalmi szinten előnyös, gyakran nem foglalkozik a társadalmon belüli jövedelemelosztás kérdésével. 

A globalizáció mellékhatásai tehát súlyos katasztrófák bekövetkeztét eredményezték, ám azt is fontos kiemelni, hogy az első világégés következtében megtorpanó globalizációs folyamatok évtizedekre vetették vissza a gazdasági növekedési kilátásokat. Mindemellett pedig szintén gyakran hangoztatott érv, hogy a II. világháború kirobbanásában is fontos szerepet játszottak a dezintegrációs és deglobalizációs folyamatok, a nyilvánvaló nagyhatalmi átrendeződési törekvések mellett.

A második világégést követően az egyes országok a nemzeti feltételeik mentén igyekeztek tanulságokat levonni a háború megpróbáltatásaiból. Az általános megoldás az integrált világgazdaság volt, ahol az országok egymásra utaltsága egy szorosabb együttműködési keretrendszerben békés világgazdasági környezetet teremt meg.

A II. világháború utáni évtizedekben a globalizáció újabb hulláma indult el, melynek töréspontját a 2008-as krízis indukálta. A következő években pedig tovább fűtötte a Trump adminisztráció Kína-ellenes politikája, a növekvő protekcionizmus, maga a Brexit jelensége, mely folyamatoknak a Covid-19 válság egy újabb erőteljes löketet adott. Ezzel pedig már egyre inkább deglobalizációs folyamatokról beszélhetünk. A vírus, illetve az orosz-ukrán háborús feszültségek rámutattak arra, hogy az egyre szorosabb gazdasági összefonódások, a hosszú ellátási láncok, a különféle gyártási alapanyagoktól való nemzetközi függőségek okán mennyire sérülékenyek tudnak lenni az egyes nemzetgazdaságok. 

A globalizáció tehát ebben az értelmezésben hátrányként jelenik meg, mely nagyobb sebezhetőséggel, köztük az élelmiszer- és energiaellátás biztonságának megszűnésével kapcsolható össze. Mindezt felerősítik az utóbbi évtizedekben jelentkező mellékhatások, mint az egyre növekvő jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek, a fejlett országok középosztályának fokozatos lecsúszása. Eközben egyre jelentősebbé válik az egyes országok közötti bizalomvesztés, különösen azon országok kapcsán, ahol a vezetőség döntéshozatala kevésbé kiszámítható mintát követ (ld. Kína), vagy ahol korábban is lappangtak a geopolitikai feszültségek veszélyei. 

Ez pedig nagyobb óvatosságot, s egyúttal az egyébként alacsony bekövetkezési valószínűséggel rendelkező események gyakoribb előfordulására való felkészültséget követeli meg. Senki sem számított az orosz-ukrán háború tényleges bekövetkeztére, mégis megtörtént. Az I. világháború is ugyanilyen sokkhatásként érte a nemzetközileg kiépített gazdasági hálózatok szereplőit.

Senkinek sem érdeke a kialakult, jól működő kereskedelmi és pénzügyi hálózatok, valamint a nemzetközi munkamegosztásból fakadó előnyök lerombolása. Az országok növekvő nyitottsága ugyanakkor nagyobb sérülékenységet és kitettséget is jelentett, köztük az élelmiszerellátás vagy a gyártási folyamatokhoz szükséges nyersanyagok területén, ahogy az ma is megfigyelhető. A háború haszonáldozati költsége tehát folyamatosan emelkedett, hasonlóan ahhoz, ahogy ma is óriási károkat okozott és okoz az országok koronavírus miatti bezárkózása, az orosz energiafüggőség vagy az ellátási láncok Ukrajnával való kapcsolódása. 

Akkoriban a nemzetközi törekvéseket erősen fűtötte, hogy a monopóliumok és kartellek, illetve a szűkebb elit réteg további gyarapodása a belső gazdaság gyengeségei miatt korlátokba ütközött. Az egyenlőtlenségek mértéke drámaian megnőtt, vagyis hiába rendelkezett a gazdagabb réteg egy jelentős megtakarítási többlettel, amelyet további beruházásokra tudott volna fordítani, a megfelelő fizetőképes kereslet hiányában a további bővülés korlátokba ütközött. 

A nemzetközi terjeszkedés pedig egyúttal a nemzetközi konfliktusok számát is növelte a megszerezhető területek arányának csökkenésével. Hatalmi átrendeződések formálódtak, melyben a korábbi nagyhatalmi egyensúly felbomlott. 

A különbség az akkori helyzet és a mostani között, hogy – talán a józan ész elveit követve, kijelenthetjük –, 

Arra azonban mindenképp rávilágítanak az események, hogy az irraciononális lépések egyáltalán nem lehetetlenek, vagyis a bizonytalanságok és előre nem látható kockázatok veszélye jelentősen megemelkedett.

Másik különbség, hogy akkoriban maga a globalizáció jelenségéből fakadó gyengeségek és mellékhatások voltak azok, amelyek a konfliktusok gyújtópontjaként szolgáltak. Ugyanez igaz az 1929-33-as gazdasági válságra is. Ma, az utóbbi években inkább a külső, exogén sokkhatások azok, amik a globalizáció jelentősebb megtorpanását eredményezték. Jelenleg két fontos exogén sokkhatás következményeivel állunk szemben. Ez amiatt is veszélyes, mert nem tudhatjuk, hogy idővel a tovagyűrűző hatások révén milyen mértékben sérülhetnek az eddig többnyire megfelelő ellenállóképességgel bíró pénzügyi és gazdasági struktúrák, ez pedig egy kedvezőtlen forgatókönyv bekövetkezte esetén további gazdasági, társadalmi, politikai feszültségeket eredményezhet, előre nem látható következményekkel. 

Közös pont továbbá a múltbeli és mai események között az egyenlőtlenségek mértékének drámai megemelkedése, illetve a fegyverkezési kiadások ugrásszerű bővülése.

Ennek hiányában a rendszer törékennyé válhat, kiszámíthatatlan következményeket hordozva magában.

Ugyanakkor a deglobalizációs folyamatok sem kell, hogy szükségszerűen eszkalálódó konfliktushoz vezessenek. Számolni kell azonban olyan lehetséges következményekkel, mint a fejlődő, feltörekvő országok felzárkózási lehetőségeinek megtorpanása. A fejlett országokban rövid távon a gyártási költségek emelkednek, további inflációs hatásokat előidézve. Emellett pedig idővel regionális együttműködések, erőközpontok alakulhatnak ki, felváltva a globalizációs törekvéseket.

Átrendeződő hatalmi viszonyok

A II. világháború a nagyhatalmi átrendeződések törekvése mentén valósult meg, vagyis a háború függő változója a hatalom volt. Hasonlóan, Ukrajna Oroszország által történő lerohanásának egy fő motivációja szintén az erőviszonyok visszaállítása, vagyis hatalom és birodalom építése. 

Kiemelhető ugyanakkor a hatalmi viszonyok egy másik dimenziója is, melynek alapját a globális pénzügyi és kereskedelmi hálózatok adják. A nemzetközi pénzügyi rendszer ellenőrzésének joga, ahogy az látható a nyugat Oroszország elleni szankciói kapcsán, fontos fegyvertényként szolgál, és egyúttal a hatalmi pozíciókat is nagymértékben meghatározza. Annak ellenére is, hogy 

A dollár hosszú távú dominanciája ennélfogva egyre többször megkérdőjelezhető, habár egyelőre kétséges, hogy a legesélyesebb kihívói, köztük a kínai jüan át tudná-e venni az uralmat. 

Ennél a pontnál pedig egy újabb, részleges analógiát vélhetünk felfedezni a II. világháborút követő nemzetközi pénzügyi rendszerben történő drasztikus átalakulások nyomán. Ennek alapját ismételten az utóbbi évek két exogén sokkhatása adja.

Az I. világháborút követően a font sterling világgazdasági súlya fokozatosan csökkent, melyet aztán a II. világháborút követően a USA dollár felváltott. Az I. világháború Amerikát kevésbé érintette, az amerikai gyárak, üzemek, a vidéki területek többnyire sértetlenek maradtak. A gazdaság kiemelkedően teljesített, fellendülés kezdett el kibontakozni az 1920-as években. 

Ezzel egyidőben Európában a legtöbb ország nem tudott azonnal talpra állni. Az USA gazdasági méretét tekintve már a 19. század végén megelőzte Nagy Britanniát, és már az I. világháború előtt ő lett a vezető kereskedelmi hatalom. A háború után a világ legnagyobb hitelezőjévé vált, felváltva ezzel Nagy Britannia korábbi pozícióját, aki a világ legnagyobb hitelezőjéből a legnagyobb adósává vált. Ennek ellenére a font maradt a domináns nemzetközi valuta a háború közötti években is, illetve rövid ideig a II. világháború után is.

A Covid-19 válság első évében Kína volt azon kevés országok egyike, aki a sokkhatás ellenére pozitív növekedést tudott produkálni. Míg az ország 2,3 százalékos növekedést produkált, addig az USA 3,5 százalékos visszaesést. A 2021-es adatok (Kína: 8,1 százalék; USA: 5,7 százalék) szintén azt igazolják, hogy Kína hamarabb talpra tudott állni; hasonlóan, ahogy az I. világháborúban az USA jóval kevésbé sérült, mint az európai országok. 

Az adatokat szemlélve látható, hogy az USA már rég nem a világ legnagyobb hitelezője; míg a nettó nemzetközi befektetési pozíciók alapján Kína nettó hitelezőként van jelen a világpiacon.

Mindazonáltal Kína egyelőre a gazdasági méretét tekintve nem előzte meg az USA-t, habár egyes előrejelzések szerint ez akár már 2026-ra is megtörténhet. Fontos ugyanakkor, hogy az egy főre eső mutatókban Kína lemaradása továbbra is jelentős. Emellett az adósságra építkező gazdasági növekedési struktúra, az ingatlanszektor gyengeségei és más szerkezeti problémák egyelőre számos kérdőjelet hagynak maguk után.