Szétszakadt a munkapiac Nyugaton, szinte csak a magyarok tudtak leszakadó tömeg helyett középosztályt építeni

Itthon csökkent a legnagyobbat az alacsony fizetésű állások aránya

Magyarországon csökkent a leginkább az alacsonyan fizető állások aránya,

egy évtized alatt, derül ki az OECD korábbi adataiból.

Itt tényleg hatalmas csökkenés látható nemzetközi összevetésben, miközben az országok többségében a közepes végzettségű állásokban is az alacsony bérű állások aránya nőtt. 

Magyarországon nőtt a második legnagyobb mértékben az OECD országok között a közepes fizetést nyújtó munkahelyek aránya, a közepes végzettségűek körében.

A közepes készségeket megkövetelő állásokat nálunk sikerült megőrizni, másoknak sokkal kevésbé. Egyedi jellemző, hogy sikerült csökkenteni az alacsony készségű állások arányát is Magyarországon. Ez az OECD országok közül csak a cseheknek sikerült.

Magyarország és Csehország tehát szembement a nemzetközi trenddel és úgy őrizte meg közepes készségű állásait és növelte a magas készséget igénylő állások arányát, hogy közben csökkentette az alacsony készségű állások arányát. Ez egy nagyon kedvező szerkezeti változást eredményezett, ahol többen végeznek a korábbinál magasabb hozzáadott értékű munkát, de úgy, hogy közben nem szakad szét a társadalom.

Így elmondható, hogy

amiről az ellenzéki portálok, elemzések és politikusok általában téves információkat közölnek. 

Az oktatás és a szabad piac sem megoldás: aktívan kell beavatkozni az iparba

Dani Rodrik tanulmánya megjegyzi: az oktatásra, képzésre, progresszív adózásra és társadalombiztosításra fókuszáló eszközök nem hatékonyak, azok nem segítenek a munkapiaci polarizáció megelőzésében. Ezek egyébként épp azok az eszközök, amelyeket a baloldal rendszeresen felemelni igyekszik, amikor oktatásról és a gazdagok megadóztatásáról beszél. 

Rodrik szerint ugyanis

a társadalmi középosztályunk számára.

Rodrik úgy látja, stratégiai szinten

ami érthető is, hiszen bármit képezhetünk és oktathatunk, ha egyszerűen a cégek nem hoznak létre ehhez illeszkedő munkahelyeket. 

Ha le kívánunk számolni a baloldali közgazdasági naivitással, akkor érdemes pragmatikus iparpolitika keretében beavatkozni, mégpedig az alábbi eszközökkel.

Rodrik szerint biztosan szükség van:

– a munkáltatókhoz kapcsolódó aktív munkaerő-piaci politikákra; 
– a jó munkahelyek létrehozását közvetlenül célzó ipari és regionális politikákra; 
– olyan innovációs politikákra, amelyek ösztönzik a munkaerőbarát technológiák elterjedését; 
– olyan nemzetközi gazdaságpolitikákra, amelyek elősegítik a magas nemzeti munkaügyi/szociális normák fenntartását. 

Úgy tűnik, a nemzetközi közgazdászok közössége mindinkább rájön, hogy a szabadpiaci politikák helyett határozott, pragmatikus, célzott iparpolitikára van szükség, amely keretében igenis tudatosan és aktívan kell támogatni a hazai ipart. Ezt immár abban a szellemiségben és céllal érdemes tenni, hogy

egy szűk, értelmiségi elitcsoportra és az alacsony bérű, alacsony fizetésű, lehetőségektől eleső csoportra, amit egyesek prekariátusnak is neveznek.