A Függetlenség, dekolonizálás, erőszak és háború Indonéziában című tanulmányban, amelyet állami támogatású történelmi és kulturális kutatóintézetek publikáltak, a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a holland állam korábbi, 1969-ben kifejtett álláspontja, miszerint a hadsereg részéről csupán túlkapások voltak a konfliktusban, immáron tarthatatlan.
A kutatók megállapították, hogy a háború alatt a holland fegyveres erők gyakran és strukturáltan szélsőséges erőszakot alkalmaztak: bántalmazás és kínzás, embertelen körülmények közötti fogva tartás, házak és falvak felgyújtása, javak és élelmiszerek ellopása és megsemmisítése, aránytalan légitámadások, valamint
gyakran önkényes tömeges letartóztatások és internálások formájában.
A kutatók szerint az indonéz lakosok elleni durva erőszak oka az volt, hogy Hollandia mindenáron le akarta győzni az 1945-ben függetlenségét kikiáltó Indonéz Köztársaságot, és ennek érdekében szinte bármire hajlandó volt. Hollandia maga akarta irányítani a dekolonizálási folyamatot, állapítják meg a szerzők, leszögezve, hogy az ország akkori vezetése azt gondolta, hogy jelenléte a térségben nélkülözhetetlen.
„Politikusok, katonák, közigazgatási dolgozók meg voltak győződve a holland felsőbbrendűségről,