Az utóbbi néhány évtizedben szó szerint berobbantak Kína Afrikával ápolt gazdasági kapcsolatai, Peking befolyásszerzése pedig lassan már az európai közvélemény ingerküszöbét is átüti. A kínai terjeszkedés azonban nem a semmiből jött: az afrikaiakkal való üzletelés mestertervét még Mao Ce-tung dolgozta ki, aztán minden KKP-párttitkár a saját szájíze szerint csavart rajta egyet. A Kína-Afrika kapcsolatrendszer értékelése nehéz feladat: egyszerre vannak jelen mindenki számára előnyös projektek, és tisztán a kínaiak érdekei mentén született megállapodások. Cikkünkben bemutatjuk, milyen sajátosságokkal bír Kína afrikai „szafarija”, s górcső alá vesszük az ezekben rejlő előnyöket és hátrányokat. Tarrósy István Afrika-szakértővel, MTA Bolyai-ösztöndíjas kutatóval elemeztük a helyzetet.
2021. április 13-a nagy nap volt a kameruniak életében: a COVID-19 által egyik leginkább sújtott afrikai ország ezen a napon indíthatta el oltási kampányát annak a 200 ezer Sinopharm vakcinának köszönhetően, melyet Kína adományozott neki. Peking az utóbbi időben igazán felpörgette az afrikai vakcinadiplomáciáját. A legfrissebb adatok szerint már majdnem hétmillió dózisnyi oltást adományozott afrikai országoknak, s további 55 millió dózist vásároltak is tőle. Ugyan az afrikai vakcináció a kínai segítség ellenére is nehezen halad (és eleinte döcögve is indult), a vakcinadiplomácia mégis jó példája annak, hogyan próbál a Hszi Csin-ping vezette ország egyre mélyebb befolyást kiépíteni Afrikában. Ez persze csak az utolsó, aprócska láncszeme egy lassan hetven éve íródó történetnek, mely során Kína mindinkább szorosabbra fűzte a kapcsolatát az afrikaiakkal, ezzel diplomáciai támogatást, exportpiacot és stratégiailag fontos nyersanyagokat is szerezve magának.
Kína afrikai jelenléte akkor válik azonban igazán szembetűnővé, ha a kapcsolatrendszer főbb sarokszámaira tekintünk.
2015-ben a kétoldalú kereskedelem mértéke meghaladta a 200 milliárd dollárt, majd rövid visszaesést követően 2019-ben már ismét hasonló magasságokban járt az export és import összesített értéke. Kína a közvetlen külföldi befektetések terén is lehagyta már az USA-t: 2012 óta tartósan magasabb a kínai FDI, mint az amerikai. Kína továbbá a kontinens legnagyobb egyéni hitelezője is: a China-Africa Research Initiative adatai szerint 2000 óta 1141 hitelszerződés keretében mintegy 153 milliárd dollárt adott kölcsön Peking az afrikai államoknak, s mindössze 5 olyan ország van a kontinensen, mely nem vett fel kínai hitelt. Az pedig már csak hab a tortán, hogy szakértői becslések szerint napjainkban már milliós nagyságrendben élnek kínai bevándorló él Afrikában, s a kínai cégek száma is rohamosan növekszik.
Maoig, és még annál is tovább kell visszamenni, ha meg akarjuk érteni a kapcsolatrendszert
Ha Kína afrikai kapcsolatait akarjuk bemutatni, akkor a gyökereket egészen a Kínai Népköztársaság megszületésének és a hidegháború elmérgesedésének idején kell keresnünk. A Mao Ce-tung vezetésével létrejött kommunista óriásállamot kezdetben diplomáciai elszigeteltség jellemezte, egyedül a Szovjetunióval volt az ideológia közössége miatt többé-kevésbé baráti a viszony, de azt a kapcsolatot is számos konfliktus nehezítette. Bár akkoriban az amerikaiak egyik legnagyobb félelme az volt, hogy Kína a szovjetekkel szövetkezve megállíthatatlan ellenpólusa lesz az Egyesült Államoknak, ez végül nem következett be.
Peking ehelyett egy harmadikutas megoldást választott, s meghirdette a „tömbönkívüliség” politikáját, mely később a „harmadik világ” doktrínájává módosult.
Mindennek első, és talán leglényegesebb állomása volt a bandungi konferencia, melyet 1955-ben rendeztek meg az indonéz városban. A konferencián összesen 29 – többségében nemrég függetlenedett – ázsiai és afrikai ország vett részt, melyek együttesen a világ akkori népességének több mint felét tették ki. Az egyeztetés egy tízpontos közös nyilatkozattal zárult – ezt ma már csak bandungi elvekként emlegetik, s lényegében ezek ágyaztak meg a későbbi el nem kötelezett országok mozgalmának, tágabb értelemben a Dél–Dél-együttműködésnek, és nem mellesleg a szorosra fonódó kínai–afrikai kapcsolatoknak is.
A bandungi konferencia után először óvatosan, majd pedig egyre nagyobb sebességre kapcsolva indította be Kína az afrikai motorokat. Pippa Morgan és Ju Cseng kutatása alapján a kínai terjeszkedés három fő fázisra osztható. Az első néhány évben Kína gyakorlatilag egy hagyományos segélyezési programot valósított meg Afrikában. Ez 1970-ig főleg a szocialista államberendezkedésű országok mezőgazdasági megsegítését jelentette – például mintagazdaságok létesítése által –, de ezt követően kiszélesedett a segélyezett országok köre, és az egészségügyi missziók is előtérbe kerültek – ennek hátteréről itt olvashat bővebben.
A nyolcvanas években Kína megváltoztatta hozzáállását, és kísérletezésbe fogott: olyan gazdasági kapcsolatok kiépítésére törekedett az afrikaiakkal, melyek nemcsak a segélyezetteknek, hanem a segélyezőknek is előnyösek. Ennek érdekében Kína új szektorokban próbálta ki magát, és megjelentek az egyre inkább piaci alapú finanszírozási formák, mint az államilag finanszírozott közvetlen külföldi befektetések, valamint a vegyesvállalatok. Ezek kezdetben csak kismértékben voltak jelen, de olyan sikeresnek bizonyultak, hogy az 1990-es évek második felére már jelentős szerep jutott nekik. Emellett ekkor jelentek meg az első kedvezményes és piaci árazású kínai hitelek Afrikában, s szintén ekkortájt kaptak erőre az infrastrukturális beruházások.
Mindez egy annyira sajátos módja a hagyományos segélyezés és a piaci alapú megoldások keverésének, hogy a kutatók joggal nevezik ezt egyszerűen csak a „kínai modellnek”.
Ez a modell pedig nemsokára akkora karriert futott be, hogy egy egész intézmény létesült köré: ez lett a 2000-ben életre hívott Kína–Afrika Együttműködési Fórum (FOCAC). Ez már nemcsak a gazdasági kapcsolatok egyeztetésének színtereként üzemel, hanem gyakorlatilag itt fogalmazódnak meg a teljes Kína–Afrika kapcsolatrendszer stratégiai irányai a magasszintű diplomáciai találkozókon.
„A FOCAC Kína Afrika-politikájának egyik legfontosabb eszköze”
– mondta el lapunknak Tarrósy István. A szervezet csúcstalálkozóit – melyeken maga a kínai elnök is részt vesz – háromévente rendezik meg. A találkozókat egyszer egy afrikai fővárosban, egyszer pedig Kínában tartják, „ezzel is demonstrálva, hogy nem Pekingből akarják megmondani az afrikaiaknak az okosságot”. Emellett a hároméves perióduson belül gyakran tartanak alacsonyabb szintű egyeztetéseket is – sőt, a kínai külügyminiszter első útja minden évben Afrikába vezet –, így kis túlzással élve a FOCAC igazi forródrótként szolgál Kína és Afrika között.
„Nem kommünikék soráról, hanem pragmatikus szerződéskötésekről és folyamatos kapcsolattartásról van szó”
– tette hozzá Tarrósy. A szervezetnek (az aprócska Eswatini – korábbi nevén Szváziföld – kivételével, mely továbbra is Tajvant, s nem a Kínai Népköztársaságot ismeri el) minden afrikai ország tagja.
A FOCAC következő csúcstalálkozóját idén ősszel rendezik meg Dakarban, Szenegál fővárosában. „Előzetesen három fő területet jelöltek meg az idei találkozó együttműködési területeiként: ezek a COVID-kooperáció, Afrika gazdasági újraéledése és Kína hozzájárulása ehhez, valamint az afrikai fejlesztések hosszú távon hatni képes, markáns átalakítása” – mondta Tarrósy.
Kína már a történelemértelmezéssel is gyengíteni próbálja a Nyugatot
Habár Kína afrikai térnyerésének kezdete szimbolikusan – ahogy fentebb részletesen írtuk – leginkább a bandungi konferenciához köthető, Bjørnar Sverdrup-Thygeson kutatása szerint a pekingi diplomaták előszeretettel hangsúlyozzák a kapcsolatrendszer ennél régebbre visszanyúló (nem túl mély) gyökereit. Ilyen történelmi epizód például Cseng Ho kínai admirális 15. századi felfedezőútja, mely során többek közt Kelet-Afrika partjaihoz is eljutott. Ezt manapság Kína azzal a körítéssel szokta tálalni az afrikai országokban, hogy amíg ekkortájt az európai hódítók agresszívan, gyarmatosító szándékkal léptek fel, addig a kínai tengerészek semmit nem ártottak a helyieknek. Emellett Peking azt is szereti kiemelni, hogy Afrikával voltaképp közös múltjuk van, hiszen mind Kínát, mind az afrikaiakat megpróbálták elnyomni a nyugati gyarmatosítók – ezzel a narratívával leginkább a gyakori neokolonizációs vádakra szoktak visszavágni. A kutató szerint ezek a történelmi narratívák egy alternatív értelmezési keretrendszert adnak az afrikaiaknak az eddigi nyugati történelemszemlélettel szemben, valamint legitimálják és elősegítik a Kína számára előnyös intézkedések meghozatalát.
Kína sajátos mixet dolgozott ki a gazdasági befolyásszerzése
Ahogy fentebb írtuk, az Afrikával kiépített gazdasági kapcsolatok „kínai modell”-je számos egyedi jellemzővel bír, és ezek együttesen alkotják azt a sajátos mixet, amivel Kína meghódította a fekete kontinenst. A továbbiakban ezen gazdasági módszerekből mutatunk be néhányat, melyek a sarokköveit képezik a kapcsolatrendszernek.
Ahogy a 2000-es évek első felében egyre gyorsabb ütemben növekedett a kínai gazdaság, az ázsiai óriás ráébredt, hogy a gyors növekedés és gazdasági fejlődés csakis akkor tartható fenn, ha a megfelelő nyersanyagokból biztosított Kína ellátása. S habár néhány stratégiailag fontos erőforrásban bővelkedik Hszi Csin-ping országa – lásd például a ritkaföldfémeket, melyek exportjának blokkolásával Peking a teljes világgazdaságnak komoly fejfájást tud okozni –, más nyersanyagok tekintetében kifejezetten szegény a kínai anyaföld. Afrika pedig ezen a ponton lép be a képbe, hiszen (ahogy azt az európai gyarmatosítók is felismerték), az afrikai kontinens bővelkedik számos energiahordozóban és fémércekben, Kína pedig „többek között olajra, alumíniumra, vasércre, rézre, nikkelre és színesfémekre »vadászik«”. Ezek megszerzésére Peking egyedi stratégiát dolgozott ki, melyet először 2004-ben alkalmazott az angolai olaj megszerzésére.
Az Angola-modellként elhíresült módszer keretei közt Szakáli Máté Külügyi Szemlében megjelent cikke szerint „Peking bilaterális alapon, erőforrás fedezetű pénzügyi megállapodásokat köt a helyi kormányokkal, főként infrastruktúrafejlesztésre. A korrupció megelőzése és a határidők tartása érdekében a 0 vagy közel 0 százalékos kamatú, esetenként erőforrásokkal is törleszthető hiteleket kínai bankok kezelik (elsősorban a China Export-Import Bank). Ők utalják át az összeget a bilaterális megállapodásban vállalt infrastruktúra-fejlesztést kivitelező, főként kínai munkásokat alkalmazó kínai építési vállalatoknak.
Az elkészült létesítmények kerülnek át a fogadó afrikai állam tulajdonába, cserében pedig a kínai vállalatok nyersanyag-kitermelésre nyernek koncessziót.”
A nyersanyagszerzési vágy mellett érdemes az Angola-modell másik oldaláról, az infrastruktúraépítésről külön is szót ejteni, mivel ez önmagában is igen hangsúlyos és ellentmondásos pontja a Kína–Afrika kapcsolatrendszernek. Az, hogy Peking előszeretettel finanszíroz afrikai infrastrukturális beruházásokat, nem újkeletű dolog. Az első jelentős ilyen projektre még az 1970-es években került sor, amikor
Ez pedig mérföldkövet jelentett a kapcsolatrendszerben, mivel azóta alig találni olyan afrikai országot, ahol ne létesült volna valamilyen infrastruktúra – utak, gátak, kikötők, vasutak, erőművek – kínai közreműködéssel.
Persze mindez túl szép lenne, ha nem bújna meg a háttérben egy-egy botrányos ügy. Ilyen volt például az Afrikai Unió (AU) addisz-abebai székházának esete. A kor követelményeinek megfelelő építményt Kína ajándékként adta az afrikai országok közös szervének, ezzel is szimbolizálni akarva, hogy Kína önzetlenül segít, s nem kizsákmányolni akarja afrikai partnereit. A dolognak egyetlen szépséghibája volt csupán: a 2012-es átadást követően
ahogy arra a francia Le Monde afrikai kiadásának tényfeltáró cikke 2018-ban fényt derített. Az ügyet végül a pekingi diplomatáknak sikerült többnyire elsimítani, így komoly diplomáciai törést nem okozott a kapcsolatrendszerben, mindenesetre komoly intőjelként szolgált az afrikai vezetőknek, hogy Kína közel sem az az altruista óriás, melynek magát beállítani igyekszik. Emellett a kínaiak által felépített infrastruktúrák esetében sokszor az is probléma, hogy egyszerűen silány minőségűek, vagy pedig utólag bebizonyosodik róluk, hogy igazából nem is lett volna rájuk szükség – bár a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy számos olyan pozitív végkicsengésű építkezés is történt már, mely során jó minőségű és valóban szükséges infrastruktúrát építettek fel a kínaiak Afrikában.
A fenti sorokat olvasva egy kérdés bizonyára mindenkiben megfogalmazódott: mégis miből finanszírozták mindezt? Ugyan van egy-két olyan projekt, ami az AU-székházhoz hasonlóan kínai ajándék volt, a legtöbb beruházás mögött azonban kínai hitelek állnak. Ezek egyes esetekben kamatmentes hiteleket jelentenek, azonban egyre elterjedtebbek a rendes, piaci árazású kölcsönök is. Emellett jellemző a kínai hitelekre, hogy a közvélemény csak keveset tudhat meg róluk, mivel az államközi szerződések jelentős része titkosítva van.
Van azonban a kínai hiteleknek egy olyan aspektusa, mely az igen kedvezőtlen kondíciók ellenére is vonzóvá teszi őket az afrikai – gyakran autoriter – vezetők szemében. Ez nem más, minthogy
azaz azt arra, és úgy költik el az afrikai államok, ahogy azt ők akarják. Ehhez egyetlen feltételt kell betartani, méghozzá az egy Kína elvet. Azaz ha egy ország hajlandó a Kínai Népköztársaságot elismerni Tajvannal szemben, akkor jogosulttá válik a feltételek nélküli kínai pénzekre. Ez az afrikai vezetőknek azért jó, mert demokratizációs nyomás nélkül jutnak forrásokhoz, Kína pedig cserébe egy lojális diplomáciai hátországot kap. „Persze a nyugati világból, elsősorban az USA-ból gyakran hallani ennek a kritikáját, miszerint a kínaiak nem disztingválnak, és diktátorokat is támogatnak. De ha jobban belenézünk, hogy mennyiben különbözik ténylegesen az amerikai és a kínai szerepvállalás, akkor azt látjuk, hogy sokban nem” – magyarázta lapunknak Tarrósy István.
Titkos hitelek
A titkosítások miatt a kínai államközi hitelszerződések legtöbbje nem elérhető sem a kutatók, sem a szélesebb közvélemény számára. Az AidData kutatói ugyanakkor az elmúlt években sikeresen összegyűjtöttek 100 darab ilyen nemzetközi szerződést, melyek jellemzőit egy friss tanulmányban foglalták össze. A kutatók három fő megállapítást tettek ezek kapcsán:
1. A kínai hitelszerződések szokatlan titoktartási záradékokat tartalmaznak, melyek szinte ellehetetlenítik a hitel feltételeinek, vagy akár a hitel létezésének is a nyilvánosságra hozását.
2. Kína gyakran megpróbál a többi nemzetközi hitelezőnél előnyösebb helyzetet kialakítani magának. Ennek eszközei például a hitelezőnél vezetett bevételi számlák vagy épp a kollektív átstrukturálást tiltó záradékok. Ez utóbbit a szerzők csak „no Paris Club” záradéknak nevezik.
3. Bizonyos záradékok potenciálisan lehetővé teszik Kínának, hogy befolyást szerezzen a hitelfelvevő ország bizonyos politikáiban, ezzel sértve azok szuverenitását.
Azt a tanulmány szerzői is kiemelik, hogy bár ezen feltételek többsége csak nehezen lenne bíróság előtt is érvényesíthető, azonban mégis megnehezíthetik a hitelszerződések esetleges jövőbeli újratárgyalását. Jelenleg ez a legátfogóbb kép, amit ezen megállapodások belső tartalmáról kaphatunk – írtuk korábbi cikkünkben a Fudan Hungary Egyetem finanszírozására felvenni tervezett kínai hitel apropóján.
A Kína–Afrika kapcsolatrendszer alakulásával kapcsolatban fontos kérdés, hogy mi lesz a jövőben ezekkel a hitelekkel, ugyanis
szakértők már egyre inkább azt valószínűsítik, hogy számos afrikai ország nem fogja tudni visszafizetni a kínai pénzeket.
Ebben az esetben afrikai szemmel nézve kellemetlen szcenáriók következhetnek: mivel a hitelek fedezetét gyakran maga a felépített infrastruktúra jelenti (de mint az Angola-modellnél láttuk, nem ritkák nyersanyagfedezetű hitelek sem), így Kína fizetésképtelenség esetén ezeket akár birtokba is vehetné.
Ezektől a szcenárióktól pedig már Afrikában is tartanak: ahogy Tarrósy korábbi cikkében írja, „Denise A. O. Kodhe, a kenyai Nairobi székhelyű Afrikai Fejlesztési és Vezetési Intézet (Institute for Development and Leadership in Africa – IDEA) igazgatója egy interjúban kifejtette, hogy Kína afrikai jelenléte egy olyan stratégián alapul, amely »az afrikai kormányokat nagy összegű hitelekkel kenyerezi le, hogy a kínaiak megkapják azt, amit akarnak. Ezek a kölcsönök több millió kenyai shillingre rúgnak, és mi, kenyaiak aggódva figyeljük, hogy mikor tudjuk visszafizetni ezeket az összegeket, és ha ez nem sikerül, akkor mi történik velünk«”.
Tarrósy István kérdésünkre válaszolva elmondta, hogy a kínai hitelek kérdése a pandémia után még hangsúlyosabb szerepet kaphat majd. A tetemes hitelállomány ugyanis a COVID okozta gazdasági nehézségek közepette csak még nagyobb terhet jelent, s átütemezés vagy hitelelengedés nélkül sokhelyütt kilátástalan a helyzet. „Arra van most az afrikaiaknak szüksége, hogy a felszabaduló pénzeket, melyeket egyébként a hitelek törlesztésére fordítottak volna, azokat most a COVID elleni felkészülésre, egyaránt a megelőzésre és a gyógyításra használhassák fel” – fogalmazott a kutató. „Az elmúlt hónapok azt mutatják, hogy ebben egyre határozottabban és sikeresebben tudnak fellépni az afrikaiak.
Ha szükséges a hitelkondíciók átkalibrálása, Kína erre készen áll”
– tette hozzá. Mindazonáltal, bár egyelőre úgy néz ki, hogy a felek elkezdték kezelni a hitelek okozta kihívásokat, most még korai volna fellélegezni, figyelmeztetett a kutató.
Na jó, de mégis miért éri meg ez Kínának?
A hozzá hű afrikai országokat Kína előszeretettel használja arra, hogy elérje céljait a nemzetközi politikai színpadon. Ennek első, és egyben legnagyobb horderejű epizódja volt, amikor 1971 októberében az ENSZ Közgyűlése elfogadta a 2758. számú határozatát.
Emellett pedig Kína módszeresen építi ki a puha erejét Afrikában, melynek a kutatók már külön nevet is adtak, és egyszerűen csak „bűbáj offenzíva”-ként emlegetik azt, ahogy Kína próbálja lekenyerezni az afrikai országokat. De a diplomáciai előnyszerzésen túl számos más faktor is vezérli Kínát az afrikai „szafarija” során.
Azt már korábban is kifejtettük, hogy a nyersanyagszerzési vágy komoly motivációs faktort jelent Kínának, hiszen csak ezáltal tudta erőteljes gazdasági növekedését fenntartani. Ez ugyanakkor napjainkra már veszített jelentőségéből, hiszen ahogy az elmúlt évtizedben fejlődött Kína gazdasága, és szélesedett ki egyre jobban a középosztály, úgy változtak Pekingi gazdasági igényei is. Ma már a kétoldalú kapcsolatok egyik leghangsúlyosabb pontja a kereskedelem: az emögötti racionalitás kínai részről az, hogy
Kína persze nemcsak az egyszerű árukat exportálja Afrikába: ahogy korábban írtuk, jellemző, hogy az afrikai infrastrukturális projekteket nem csupán kínai hitelből finanszírozzák, hanem egyenesen kínai építőipari vállalatokkal is viteleztetik ki. Ennek hátterében az áll, ahogy azt korábban lapunknak nyilatkozva dr. Eszterhai Viktor, a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója elmondta, hogy „a 2008-as pénzügyi válságot Kína úgy tudta elkerülni, hogy mesterséges stimulussal tartotta fenn egyes szektorok gazdasági növekedését.
Ez többek között az építőiparban jelentős többletkapacitásokat generált. Pekingnek pedig el kell dönteni, hogy ezeket megvágja és jelentős munkanélküliséget generál ezzel, vagy megpróbálja exportálni.”
Emellett a kapcsolatok elmélyülésével a kínai cégek is erőre kaptak, és mára egyre több vállalat nyit üzemeket, gyárakat Afrikában, de a kínai kereskedők is szép számmal vannak jelen. Gazdaságilag ez is egy racionális jelenség, hiszen a kínai középosztály szélesedésével egyre nehezebb ott olcsó munkaerőt találni, így megéri Afrikába telepíteni a gyártást – főleg úgy, hogy a termékeket gyakran ott helyben értékesíteni is tudják. Ez a terjeszkedés persze közel sem volt előzmény nélküli: Kína már 1999-ben meghirdette a Going Global Stratégiaként elhíresült politikáját, mellyel a külföldön történő kínai befektetéseket akarták ösztönözni – ez pedig úgy tűnik, mára meghozta gyümölcsét.
A fenti, tisztán gazdasági motivációkkal szemben Kína sokkal inkább a történet filozófiai oldalát szereti hangsúlyozni. Így gyakran előkerül a kínai diplomáciai kommunikáciában, hogy a Kína–Afrika kapcsolatrendszerben a kínaiak olvasatában Peking kizárólag a konfuciánus értékek mentén cselekszik, és ezáltal egy kölcsönösen előnyös együttműködést szorgalmaz. A téma kutatói közül ugyanakkor meglehetősen kevesen vannak azok, akik úgy gondolják, hogy valóban ez áll a kínai terjeszkedés hátterében.
Nem lejátszott meccs: ehhez az afrikaiaknak is lesz még egy-két szava
Hiába egyértelműen Kína a nagyobb súlyú szereplő a sino-afrikai kapcsolatrendszerben, mégis érdemes arra is kitérni, miként vélekednek az afrikaiak az őket egyre inkább behálózó ázsiai óriásról. Azt elöljáróban érdemes tudni, hogy
az afrikaiak körében nagyságrendekkel magasabb Kína népszerűsége, mint mondjuk Európában vagy Észak-Amerikában
– ez többek közt a korábban említett bűbáj offenzíva sikerességét is bizonyítja. Az afrikai vezető réteg pedig esetenként egyenesen sinofilnek is mondható, nem függetlenül attól, hogy a politikai feltételektől mentes kínai pénzek nagyban hozzájárulhattak egyes politikusok hatalomban maradásához.
Ugyanakkor, ha a hétköznapi emberek szemszögéből tekintünk a kapcsolatokra, a pozitív összkép ellenére vannak már olyan aspektusok, melyek az afrikai emberek nemtetszését váltják. Ezek közül a leghangsúlyosobb Pippa Morgan vonatkozó kutatása szerint az, hogy a Kínából tömegesen beáramló olcsó termékek gyakran silány minőségűek, mely rontja Peking imázsát. Szintén sok afrikai lakos tartja problémának azt, hogy a kínaiak elveszik a helyiek elől a munka- és vállalkozási lehetőségeket. Ehhez kapcsolódóan arról is érdemes említést tenni, hogy számos esetben, amikor egy kínai cég megjelenik Afrikában,
Mindez pedig további problémákat is szül, hiszen például egy kínaiak által épített infrastruktúra esetén az, hogy csak a hierarchia alján levő pozíciókban dolgoznak helyiek, azt is jelenti, hogy az infrastruktúra üzemeltetéséhez szükséges tudást egyszerűen nem adják át a kínaiak.
Szintén egyre inkább negatív hatással vannak Kína megítélésére a kínai bevándorlók, akik Tarrósy István elmondása szerint már lassan kétmillióan élnek Afrika-szerte. Az Afrikában kialakult kínai közösségekről
A kínaiak földszerzése, a kiskereskedelem dominálása, a tudástranszfer hiánya, a természeti környezet veszélyeztetése – sorolta lapunknak Tarrósy az afrikaiak jellemző problémáit a kínai bevándorlókkal és projektekkel kapcsolatban. Mindazonáltal hozzátette, hogy ez egy rendkívül komplex rendszer, így a bevándorlók megítélése is sokkal árnyaltabb, mint az elsőre látszik.
Egyre több afrikai vándorol Kínába
Tarrósy István egy frissen megjelent tanulmánya apropóján lapunknak elmondta, hogy napjainkban már nemcsak a kínai bevándorlók száma jelentős Afrikában, hanem egyre több afrikai megy Kínába is szerencsét próbálni. A kutató szerint az afrikaiak főként két okból – gazdasági vagy pedig tanulmányi céllal – vándorolnak ki Kínába. „Nagyon kecsegtető lehetőségeket kínál Kína” – mondta Tarrósy. Hozzátette: „az afrikai fiatalok nem akarnak Kínában maradni, hanem egy jó kínai diplomával, megismerve a kínai kultúrát és a nyelvet, hazatérnek Afrikába, ahol jó üzleteket akarnak csinálni a kínaiakkal. Ez egy win-win helyzet.”
Van még hely Kína mellett
A Kína–Afrika kapcsolatok jövőjét illetően kiemelt fontossággal bír az Övezet és Út (avagy Új Selyemút, Egy övezet, egy út, BRI) kezdeményezés. Bár a legtöbb, a kínai világprojekt kereskedelmi útvonalait ábrázoló térképen csak néhány kelet-afrikai ország képezi részét a BRI-nek, valójában az 54 afrikai államból 46 már csatlakozott ehhez, ahol összesen több mint 1100 BRI-projekt fut. „Ma már Kína lényegében minden afrikai projektről úgy kommunikál, hogy az a BRI része. Ez persze nem teljesen igaz, mivel egy 15 éve indult projektnek semmi köze nincs a BRI-hez.
Ez egyrészt egy egyre markánsabbá váló brand, de egyúttal a jövő stratégiája is”
– fejtette ki Tarrósy István.
A többi hatalom afrikai jelenlétét és lehetőségeit illetően a kutató kifejtette, hogy „Kína határozott jelenléte nagyon megpörgette a nemzetközi kapcsolatok rendszerét, az összes szereplőre hatást gyakorolt a dinamikus kínai építkezés”. A kínai szerepvállaláshoz adaptálódva például egyre inkább megjelenik a pragmatizmus a nyugati országok Afrika-politikájában is – ez persze nem jelenti azt, hogy az európai vagy az amerikai országok lejjebb adnának az emberi jogok védelméből, magyarázta Tarrósy.
Tarrósy azt is elmondta, hogy szerinte nemcsak a nyugati hatalmaknak, hanem Magyarországnak is van keresnivalója Afrikában. Ennek ráadásul előzményei is vannak, hiszen hazánknak már a rendszerváltás előtti évtizedekben is volt Afrika-politikája. Ezt aztán a rendszerváltás időszaka „szétcsapta”, de mára sikerült újra visszaépíteni az afrikai kapcsolatokat. „Oktatás, tudástranszfer és kölcsönösen hasznis üzletek tekintetében nem kérdés, hogy Magyországnak is van helye Afrikában.
A kelet-közép-európai országoknak vannak olyan tudásai – például a vízgazdálkodás, a szanitáció, a mezőgazdaság vagy akár az IT-megoldások terén –, melyek mentén partneri kapcsolat alakítható ki az afrikaiakkal.”
Emellett pedig az uniós tagságból fakadóan a humanitárius szerepvállalás is hangsúlyos pont Magyarország és Afrika kapcsolataiban. „Az elkövetkező egy-két évben szépen fognak fejlődni és erőre kapni a magyar–afrikai kapcsolatok” – zárta gondolatait Tarrósy.
(Címlap: Hszi Csin-ping kínai és Macky Sall szenegáli elnök 2018 júliusában. EPA-EFE/STR alapján saját szerkesztés. A cikk szerzője az Új Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíjasa. A cikk az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-6 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.)
Afrika is igyekszik bekapcsolódni a mesterségesintelligencia-versenybe a hiányos infrastruktúra és finanszírozás ellenére. A kutatók azonban leszögezik, hogy semmiképpen sem úgy, ahogyan azt a Nyugat szeretné.
A politikus szerint az EU és Magyarország érdekeivel is ellentétes lenne egy gazdasági hidegháború.
A Joe Biden vezette amerikai kormányzat Volodimir Zelenszkij ukrán elnök háborújának nagy finanszírozója volt, de nem tett mellé exitstratégiát. Vajon Donald Trump képes lesz-e kompromisszumos alkura rávenni Moszkvát és Kijevet? Megoszlanak az elemzői vélemények.
A magyar tudományos kutatói hálózat ökoszisztémáját a HUN-REN fogja össze, amely az Országgyűlésnek benyújtott tervezet szerint sajátos jogállású intézményé válik.
A CNN összeállítása megmutatja, a kínaiak már az amerikaiak nyakában lihegnek, ami a legfontosabb fegyvernemet illeti.
Joe Biden a perui APEC-csúcson a postás szerepét töltötte be. A bukott elnököt a kínai vezető rezonőrként használta, hogy Trumpnak üzenhessen: békére törekszik, de van az a pont, amikor elfogy a türelme.
Az egyik túlélő férje a frontvonalon harcol.
Bár a mainstream sajtó holmi diktátorként mutatja be a megválasztott elnököt, a Gaetz-ügy megmutatta, gyorsan képes korrigálni.
