A brüsszeli agrártárgyalások tétje: egyensúly versenyképesség és klímavédelem között

A KAP finanszírozása továbbra is a legjelentősebb tétel az uniós költségvetésen belül. Míg a hatvanas, hetvenes években még a költségvetési kiadások több, mint felét tette ki, addig mára ez az arány a költségvetés harmadára csökkent. Minden tárgyalási ciklus elején fellángol a vita a KAP reformja körül, mondván az EU túlságosan sokat és hatékonytalanul költ mezőgazdaságának támogatására. Ezt az álláspontot azok az országok képviselik, akik nagy befizetők és eleve fejlett agrárszektorral rendelkeznek (Hollandia, Németország), vagy számukra az agrárium nem meghatározó ágazat (Skandináv országok, Dánia kivételével). A másik oldalon a jelentős agráriummal rendelkező dél és közép európai országok állnak, mint például Franciaország, Lengyelország vagy Magyarország, akik számára a támogatási rendszer szinten tartása fontos prioritás a költségvetési tárgyalások során.

A 2021 – 2027 közötti többéves költségvetés (MFF) 31 százaléka, folyó áron 378,5 milliárd euró jut, a KAP finanszírozására, ami az előző ciklushoz képest 5,4 százalékos visszaesés, azonban 20 milliárddal nagyobb összeg, mint amekkora eredetileg a Bizottság javaslatában szerepelt. Az összeg, a koronavírus-világjárvány következtében kiegészül további mintegy 8 milliárd euróval a Next Generation EU (NGEU) rendkívüli programból. Így áll össze az a folyó áron összesen 387 milliárd euró, ami a közösségi agrárpolitikára fordítható. Magyarországra ebből az összegből 12,24 milliárd euró jut, ami az előző időszakhoz képest 2,7 százalékos visszaesést eredményez, de ez lehetett volna nagyobb is, 5,1 százalékos, ha az ország nem kapna további 303 millió eurót a NGEU-ból vidékfejlesztésre. Mindez forintban kifejezve és köszönhetően a Magyar Kormány vidékfejlesztést érintő történelmi döntésének, hogy a hazai társfinanszírozás arányát a korább 17,5 százalékról 80 százalékra emeli – ezáltal háromszor akkora összeg fordítható vidékfejlesztésre, mint korábban – azt eredményezi, hogy

Azonban azzal kapcsolatosan, hogy a tagországok a számukra járó forrásokat miképpen tudják felhasználni, továbbra is nagy a bizonytalanság. A tagállami szakminisztereket tömörítő Tanácsban már tavaly októberben megszületett a megállapodás arról, hogy a Bizottság javaslata alapján ők miképpen tervezik a forrásokat felhasználni. Azonban ez még nem elegendő, mert kompromisszumos megállapodásra kell jutni az EU másik jogalkotó intézményével, a Parlamenttel, amely szintén saját állásponttal rendelkezik a források felhasználására vonatkozóan. A Tanács és EP közötti, a Bizottság asszisztenciája mellett folytatott „trilógus” tárgyalások során hamar kiderült, hogy lényeges különbségek vannak a Tanács és az EP agrárpolitikát érintő célkitűzései között.

A nézetkülönbség a környezet- és klímavédelmi célok meghatározásából fakad, mégpedig abból, hogy az EP a Tanácsénál lényegesen ambiciózusabb célkitűzésekhez ragaszkodik. Ebben a törekvésében immár a Bizottság támogatását is élvezi. Az ügy pikantériája, hogy ezzel a Bizottság szembemegy a saját, még 2018-ban az egész tervezési folyamatot elindító javaslatával. Ebben azt határozta meg, hogy az összes agráriumra és vidékfejlesztésre fordítható forrás 40 százalékát kell zöld- és klímacélokra fordítani. Ezt a célkitűzést a tagállamok és rajtuk keresztül a Tanács is elfogadta, ennek figyelembevétele mellett született meg a tanácsi megállapodás, ahol végső soron 27 nagyon eltérő helyzetben lévő agrárérdeket és adottságot kellett összehangolni, ami önmagában is óriási kihívást jelentett.

Időközben annyi történt, hogy a Bizottság 2019 év végén bemutatta az Európai Zöld Megállapodásnak (Green Deal) nevezett hosszú távú klímavédelmi programját, amiben rendkívül ambíciózus célkitűzéseket és határidőket fogalmaz meg.

A programban az agrárpolitika is nevesítésre került, mint az egyik olyan közösségi politika, amelyet hosszabb távon összhangba kell hozni annak célkitűzéseivel. Azonban a már egy éve folyó, a KAP reformjára vonatkozó tárgyalásokkal kapcsolatosan az EB elnöke kijelentette, hogy azt az eredeti bizottsági javaslat alapján kell véglegesíteni és lezárni.

Jelenleg a problémát az okozza, hogy annak ellenére, hogy egyértelműek a KAP-al szembeni környezet- és klímavédelmi elvárások, az EP ragaszkodik a célkitűzések emeléséhez. Eközben a Bizottság, aki ebben az ügyben a látszatra sem ad, hogy az eredeti javaslat megalkotójaként és a végrehajtás felelőseként mediátorként tűnjön fel az ET és EP között, egyenesen azt vetette fel, hogy kész a saját korábbi javaslatának akár a visszavonására is. Ez azt eredményezné, hogy a két és fél éve folytatott nehéz tárgyalások során elért eredmények a „süllyesztőbe” kerülnének, és az egyébként is két éves késésben lévő KAP reform és a végrehajtás további késedelmet szenvedne.

A dolog külön pikantériája, hogy a Bizottság részéről a hangadó vezető nem az illetékes mezőgazdasági biztos, hanem az ügyvezető alelnök, a magyar közvélemény előtt jól ismert Frans Timmermans, aki egyúttal a klímaügyek és a Zöld Megállapodás felelőse is.

Abban minden, a tárgyalások által érintett intézmény és a Tanácsban helyet foglaló tagállamok is egyetértenek, hogy a környezet- és klímavédelem kiemelt prioritás és ennek a szemléletnek minden uniós politikában hangsúlyosan szükséges tükröződnie. Azonban a fő kérdés, ami a nézetkülönbséget okozza az a változások mélysége, üteme és gyorsasága. Ez azért fontos, mert

A dolog természetéből adódóan, minél drasztikusabbak és gyorsabbak az agrárpolitikán keresztül kikényszerített változások – léteznek elképzelések, hogy 2030-ig 50 százalékkal kellene csökkenteni a növényvédőszer használatot, vagy 25 százalékra emelni a jelenleg 7-8 százalékon lévő ökológiai termelés alá vont területek arányát –, annál inkább drágul az EU-ban előállított élelmiszer és agrártermék. Azok az összegek, amelyeket zöld célokra kell kötelezően fordítani (eco-schemes) és a gazdák számára pénzügyi értelemben sem rövid, sem pedig középtávon nem térülnek meg, a biztos bevételt jelentő közvetlen támogatások keretét és a termelők jövedelmét csökkentik.

A laza piacvédelmi szabályok következtében, a drága uniós eredetű élelmiszerek mellett a piacon egyre inkább teret nyer a harmadik országokból érkező, olcsó, az előállítás során a környezeti- és klímavédelmi szempontokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyó, ellenőrizhetetlen eredetű és minőségű élelmiszer. Itt elég csupán a speciális hajókon nevelkedő és antibiotikumokkal életben tartott dél-amerikai import csirkére, vagy a nyugat-magrebi országokban, mesterséges környezetben, az unióban megengedett vegyszer többszörösének felhasználásával előállított zöldségekre (paprika, paradicsom) gondolni.

Az előbbi dilemma akár úgy is megfogalmazható, hogy miközben a Tanács és benne a tagállamok felelős agrárpolitikusai arra törekszenek, hogy az európai polgárok asztalára elegendő mennyiségű, megbízható minőségű és megfizethető árú élelmiszer kerüljön és emellett az uniós gazdák jövedelembiztonsága, az EU agrárszektorának versenyképessége, valamint a klímavédelmi szempontok fokozatos és ésszerű figyelembevétele is biztosítva legyen, eközben az EP a versenyképességi szempontokra fittyet hányva, túlzó, káros következményekkel járó célkitűzések mellett kardoskodik.

A tárgyalásokon való intézményi (ET, EP, EB) magatartás további kérdéseket is felvet. Azt a magyar illetékes tárcavezető, Nagy István agrárminiszter is megállapította, hogy miközben a Tanács hajlandó volt saját álláspontjáról a kompromisszum érdekében elmozdulni és engedményeket tenni, eközben az EP mereven ragaszkodott előzetes álláspontjához. A tárgyalások ezért zárultak le eredménytelenül. Az is egyértelműnek tűnik, hogy azon túl, hogy az EP által képviselt irreális klímacélkitűzések negatívan érintik az uniós agrárszektor versenyképességét, egyéb területeken a tagállamok saját döntési kompetenciáit is korlátozni igyekszik. Erre jó példa az egyszerűsített támogatási rendszer alá eső kisgazdaságok meghatározásának kérdése. A Tanács álláspontja, hogy a 10 hektárnál kisebb gazdaságokat lehessen egyszerűsítve, kevesebb adminisztrációs kötelezettség mellett támogatni, míg az EP ragaszkodik ahhoz, hogy ez csak a legfeljebb 5 hektáron gazdálkodókra legyen alkalmazható.

A választópolgároknak felelősséggel tartozó, a gazdák helyzetét és igényeit közelről ismerő, azokkal rendszeresen találkozó, valamint a környezeti- és klímaproblémák iránt is felelősen viseltető tagállami kormányoké, vagy a szakpolitikát nem a terepen, hanem a brüsszeli „buborékon” belül folytató, rendkívüli módon progresszív választott képviselőké (akik tisztségüket gyakran belpolitikai megfontolásból, saját országuk kormányainak törekvéseivel ellentétes álláspontok megjelenítésére használják) és kinevezett bürokratáké.

Az lenne a kívánatos, ha olyan fontos kérdések, mint az európai agrárium versenyképessége, a gazdatársadalom kiszámítható jövője, az élelmiszerellátás biztonsága valamint a klímavédelem kérdése nem válna végeláthatatlan, doktriner szempontból motivált viták áldozatává, hanem nagyobb teret kapnának olyan szempontok, mint célszerűség, ésszerűség, realitás, terepismeret és szakmaiság. A tárgyalások június végén folytatódnak, addig mindenkinek van ideje még egyszer átgondolni, hogy ha csak egy részterületen is, de milyen irányba haladjon tovább az Európai Unió.

(Címlapkép: MTI/Balázs Attila)