A klíma-közgazdaságtan cserben hagyta a világot, de még nem késő változtatni

Az elmúlt évtizedek vissza-vissza térő gazdasági válságai, melyeket szinte senki nem látott előre, erősen megingatták a bizalmat a közgazdászokban. Nem meglepő, hogy az USA kormányai – legyen szó akár a demokrata, akár a repubklikánus elnökségről – egyre kevésbé hallgatnak a közgazdászokra, s sokkal nagyobb teret engednek az egyéb tudományterületek képviselőinek és a politikai aktivistáknak. Mindebben a Biden-adminisztráció sem hozott komoly változást: bár egyes intézkedések (például a nagy kutatás-fejlesztési programok vagy a jóléti kiadások növelése) közgazdaságtanilag megalapozottak, mégis számos kiemelkedően fontos területen csak elenyésző a közgazdaságtani gondolatok hatása.

Nyakunkon a klímakatasztrófa, de a közgazdászok nem hajlandók foglalkozni vele

Noah Smith, a Bloomberg publicistája szerint négy fő okra vezethető vissza a klímaközdaságtan kudarca:

1. Nem születik a témában elegendő publikáció.
2. A javasolt modellek egyszerűen rosszak.
3. A tail risk-eket (olyan kockázat, melynek bekövetkezési valószínűsége rendkívül kicsi, viszont ennek ellenére bekövetkezik, s nagy hatása miatt felborítja a jónak hitt modelleket) gyakran elhanyagolják.
4. A közgazdászok túlságosan a szén-dioxid-adóra koncentrálnak.

Az első problémát remekül illusztrálja, hogy hiába nevezhető az évszázad legégetőbb kérdésének a klímaválság kezelése, mégis alig olvashatunk a téma közgazdaságtani vonatkozásairól a neves szaklapokban. Beszédes, hogy egy 2019-es kutatás szerint

S ha azt gondolnánk, hogy mindez csupán egyetlen folyóiratra igaz, érdemes vetni egy pillantást a néhány legfontosabb közgazdaságtani lap adataira is:

A kutatók összesen mintegy 77 ezer cikket vizsgáltak, azaz ez alapján a tudományos közgazdaságtani cikkek kb. 0,074 százaléka foglalkozik a klímaváltozás kérdésével. Persze erre mondhatnánk, hogy nincs ebben semmi meglepő, hiszen ez alapvetően nem egy közgazdaságtani téma, s ugyebár konyhaművészeti tippekért sem a közgazdaságtani folyóiratokhoz fogunk nyúlni.

A klímaváltozásnak Noah Smith nagyon is köze van a közgazdaságtanhoz, hiszen az az emberek gazdasági tevékenysége okozza, súlyos gazdasági hatásai lesznek, s csak okos gazdaságpolitikával lehet úrrá lenni rajta.

Ha pedig mégis foglalkozik vele valaki, abban nincs sok köszönet

A témában jártasabb olvasóink számára bizonyára emlékezetes lehet Richard Tol 2009-es publikációja, mely szerint a mérsékelt éghajlati övben élőknek gazdasági haszna származik majd a globális klímaváltozásból, mely túlszárnyalja a trópusokon élők veszteségeit. A kétségkívül forradalmi állításokkal egy gond volt: Tol elszámolta magát. A kutató egy helyen például elhagyott egy mínusz jelet (innen is üzenjük a ma matekérettségit íróknak, hogy erre reméljük odafigyeltek!), és véletlenül a statisztikai elemzésből is kimaradt néhány fontos adatsor.

Egy 2011-es cikk például úgy próbálta meg a klímaváltozás halálozásra gyakorolt hatását mérni, hogy csakis a hőhullámokból fakadó többlethalálozásra koncentrált, a különböző egyéb extrém időjárási jelenségek hatásait (mivel ezek nehezen számszerűsíthetők) egyszerűen figyelmen kívül hagyta.

Az érdekes kérdés, hogy hogyan juthattak át az egyébként rendkívül megbízható tudományos szűrőn ezek a kutatások. Sokak szerint ebben egyértelmű szerepet kap a politikai nyomás (hiszen sok konzervatív közgazdász attól félhet, hogy a klímaváltozás kezelése a kapitalizmus végét jelentené, s így elfogultak lehetnek a hatásokat minimálisnak láttató kutatások irányába). Emellett fontos lehet a utcalámpa-hatás is, mely azt jelenti, hogy a közgazdászok hajlamosak azokat a jelenségeket vizsgálni, amit meg tudnak mérni, és figyelmen kívül hagyni a mérhetetlen tényezőket. Azt is fontos megemlíteni, hogy ritka, hogy egy közgazdász egy klímatudóssal közösen kutasson valamit, így pedig a klímaváltozás belső működésére vonatkozó feltevések nem is mindig tülrözik a tudomány legrisebb eredményeit.

Na de mi van azzal, aki a klímaváltozással kapcsolatos kutatásaiért kapott közgazdaságtani Nobel-díjat?

Igen, valóban. William Nordhaus, a Yale Egyetem professzora 2018-ban a „a klímaváltozás globális gazdasági hatásait vizsgáló munkájáért” kapta meg a Svéd Nemzeti Bank Nobel-emlékdíját. A kutató által megalkotott DICE-modell a maga idejében valóban formabontó volt:

s ez alapján tett javaslatot a szén-dioxid-adó globális bevezetésére. Az eredeti modell viszont közel sem nevezhető tökéletesnek: ahogy David Roberts 2018-ban rámutatott, eszerint egy 6°C-os globális átlaghőmérséklet-emelkedésnek mindössze a GDP 10 százaléka lenne az ára. Mai tudásunk szerint azonban egy ekkora hőmérsékletnövekedés nagyjából a földi élet végét jelentené, mely értéke nyilvánvalóan több mint a globális GDP egytizede.

Egy 2020-as kutatás arra világított rá, hogy ha a mai tudásunknak megfelelő adatokkal számoljuk újra a klímacélokat, akkor a DICE-modell is 2°C körüli maximális hőmérsékletemelkedést tart elfogadhatónak. Ez pedig összecseng a klímatudósok által is javasolt értékkel.

A közgazdászoknak szén-dioxid-adó fétise van

Noah Smith szerint a kutatások hiányosságai mellett a politikai javaslatok sem kielégítőek a közgazdászok részéről. Amíg ugyanis a legtöbb közgazdász a szén-dioxid-adóban látja a klímaválság kezelésének Szent Grálját, addig a tapasztalatok azt mutatják, hogy ez nem egy járható út.

A szén-dioxid-adó költségeit ugyanis csak az azt bevezető állam viseli, ezzel szemben viszont mindenki profitál belőle. Ebből fakadóan pedig mindenki arra törekszik, hogy rajta kívül mindenki más vezesse be ezt az adót – aminek a vége az, hogy gyakorlatilag senki nem vezeti be. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szén-dioxid-adó bevezetése nem lenne közgazdaságtanilag jó döntés, a korlátokat viszont nem árt észben tartani, s egyéb alternatív megoldásokat is figyelembe venni.

A fiatal közgazdászok hozhatják el a változást?

A Bloomberg publicistája szerint hét lépésben lehet tenni azért, hogy a klíma-közgazdaságtan visszaszerezze a renoméját:

1. Több klímaváltozással kapcsolatos közgazdaságtani publikációra van szükség.
2. Vissza kell szorítani a selejtes megközelítési módokat.
3. Újra kell értékelni a DICE-modellt.
4. Több figyelmet kell szentelni a tail risk-eknek.
5. Sokkal többet kell a technológiával foglalkozni.
6. A dekarbonizáció nemzetközi vonatkozásaival is többet kell foglalkozni.
7. Kevesbé kell csakis a szén-dioxid-adókra koncentrálni.

Noah Smith úgy látja, még van idő a változtatásra, s

Ez viszont egy hatalmas feladat, s még rengeteg munka áll a kutatók új generácója előtt ennek kapcsán.