Kínát kergeti a világ: az innovációs hidegháború frontvonalában dől el Európa sorsa

Március folyamán cikksorozat indult az amerikai George Mason University Discourse Magazine című online lapjában. Az ötrészes írásfolyamban a neves kutatók és közéleti gondolkodók arra keresik a választ, hogy vajon merre haladhat tovább az innovatív technológiák világa, s hogy mégis hogyan kellene mindehhez viszonyulnia a politikai döntéshozóknak és az általuk kialakított szabályozási környezetnek.

Alig indult el, de az EU máris vesztésre áll az innovációs versenyben

Az első cikk egy vita leirata Adam Thierer kutató, a Permissionless Innovation: The Continuing Case for Comprehensive Technological Freedom című sikerkötet szerzője, valamint Matt Ridley író, a How Innovation Works: And Why It Flourishes in Freedom című könyv összeállítója között. A szakértők beszélgetésükben arra keresték a választ, hogy

– s hogy mindez hogyan függ össze az országok technológiai szabályozási környezetével.

Alapvetően három, egymástól jelentősen eltérő innováció-politikai berendezkedést hasonlítanak össze: az USA-ét, az EU-ét, valamint Kínáét. Kiemelik, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a Trump-adminisztráció kifejezetten nagy hangsúlyt fektetett az innovációs politikára, s bizonyos technológiai fejlesztések támogatására – és szerintük ezt a tendencia Biden elnöksége alatt is egyértelműen folytatódni fog. A vitapartnerek szerint ugyanakkor – bár fennáll egyfajta olyan vélekedés, mely szerint az állami közbenjárás segíti a technológiai fejlődést – a túlzott szabályozás kontraproduktív lehet, hiszen az állami támogatások hírhedtek arról, hogy szinte sosem ahhoz a fejlesztésekhez kerülnek, melyek aztán később sikeresnek bizonyulnak.

Az EU a szakértők szerint hasonló cipőben jár, de méginkább túlszabályozza a technológiai világát. Ridley szerint az EU elővigyazatossági intézkedései defektesek, és olyan sok szükségtelen szabályozással és bürokráciával nehezítik a magáncégek újításait, hogy azok inkább a világ más pontjain fektetnek be a fejlesztésekbe.

Ennek kapcsán érdemes megemlíteni Kína innovációs politikáját is.

Azonban az író azt is kiemeli, hogy Hszi Csin-ping elnöksége valószínűsíthetően változást hoz majd mindebben, s a Kínai Kommunista Párt megpróbálja majd mindinkább az ellenőrzése alá vonni a technológiai fejlődést is – így pedig kérdéses, hogy Kína meg tudja-e majd tartani sikerességét az innováció terén.

Végét ér a szabályozatlan innováció kora?

A sorozat második írása azt mutatja be, hogy hogyan adhatja fel az Egyesült Államok a közeljövőben az elmúlt évtizedekben megszilárdult szabályozatlanság eszméjét – s hogy ezáltal hogyan veszítheti majd el vezető szerepét többek közt a szilícium-völgyi fejlesztések terén.

A szerző, Matt Ridley rámutat arra, hogy az elmúlt évek amerikai techcégeinek világszintű sikeressége lényegében egyetlen szabályozási kérdésre vezethetők vissza. Ez nem más, mint az USA-ban csak Section 230-ként ismert bekezdése az 1996-os Telecommunications Actnek. Ez ugyanis lényegében felmenti a techcégeket az alól, hogy felelősséget kelljen vállalniuk azon tartalmakért, melyeket a felhasználóik tesznek közzé a platformjaikon – s ez szilárd alapokat biztosított az internetes innovációk USA-beli elterjedéséhez, hiszen jelentős adminisztratív terhektől mentesítette a fejlesztőket.

Lehet-e sikeres az EU-s innovációs politikai?

A harmadik cikk szerint hiába tesz komoly erőfeszítéseket annak érdekében az Európai Unió, hogy végre felkerüljön a technológia innováció térképére, a túlzottan leszabályozott uniós rendszer a jövőben is csupán a futottak még kategória helyezéseiért versenyez majd. Az EU-s politikai hátulütőit jól illusztrálja az a tény, hogy a világ vezető techcégei közül egy sem európai országhoz kötődik.

A szerző szerint

Ennek alátámasztására megemlítésre kerül többek közt a Galileo-projekt totális kudarca és lemaradása a GPS-rendszerrel szemben, a rövidélető német-francia koprodukciós Quaero keresőmotor gyenge próbálkozása a Google megtörésére, valamint a GAIA-X elnevezésű európai felhőszolgáltatás létrehozására vonatkozó – a jelenleg állás nem túl nagy lelkesedést kiváltó – terveket is.

A következő tervek például épp a mesterséges intelligenciát övező fejlesztések megzabolázására irányulnak, azonban a fentiek fényében a cikk szerint kérdéses, hogy mennyiben vannak ezek már előzetesen kudarcra ítélve. Ridley szerint ugyanis „az innováció nem egy pontos recept, amit könnyedén meg lehet főzni csupán azáltal, hogy pénzt dobunk a technológiai szektorba”.

A szerző úgy foglalja össze az európai megközelítésmód hátrányait, hogy „a nap végén a túlzott szabályozás elvágja az adatáramlást az innovatív kezdeményezések felé, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá ahhoz, hogy versenyben maradjanak, egyedül a legnagyobb cégeket meghagyva, akik megengedhetik maguknak, hogy a piac egészét uralják”. Summázva véleményét a cikk végén

Kína vezeti az innovációs versenyt, de India már a nyomában

A sorozat negyedik része az innováció fejlődésének geopolitikai és történelmi faktorokból történő előrejelezhetőségét taglalja. A szerző szerint a történelem minden adott pontjában van a világnak egy olyan szeglete, ahol a leginkább megfigyelhető a rohamszerű technológiai innováció. Ahogy ez a i.e. 500-as években az antik Görögország volt, a reneszánsz korban pedig kétségkívül Olaszország, addig az 1960-as években például Kalifornia vette át ezt a szerepet. Napjainkban pedig elsősorban Kína vezeti a világot az innovatív megoldások terén.

Ridley szerint a kínai siker kulcsa semmiképp sem a kommunista diktatúra politikai rendszere, hanem az ezen politikai felszín alatt játszódó folyamatok. Ugyanis

A kínai vállalkozóknak nem kell a nyugati világhoz hasonló többfordulós bürokráciákkal küzdeniük az engedélyek megszerzésekor – ez a szerző szerint tulajdonképp része a Teng Hsziao-ping féle alkunak, mely a politikai hatalom kisajátításáért cserébe garantálja a válallakozások többnyire szabad működését.

Ugyanakkor az innovációs sikerszéria talán épp a szemünk láttára ér véget Kínában – Hszi Csin-ping hatalomra kerülése óta ugyanis megsokszorozódtak az autoriter jellegű arbitrális döntések, melyek aláássák az eddigi kiszámíthatóságot és veszélyeztetik a kínai innovációs világ további prosperálását.

Úgy látja, hogy amennyiben sikerül majd orvosolni az infrastrukturális hiányokat, s stabil adminisztratív rendszer alakul ki a dél-ázsiai óriásnál, úgy komoly potenciált tartogat magában az elkövetkező évtizedekben, mely sokak számára meglepetést okozht.

Amerikának le kéne másolnia a kínai innovációs politikát?

A jelenleg utolsó, ötödik írás számos új meglátással egészíti ki az előzőt: rámutat például arra, hogy bár alapjaiban véve valóban a szabad vállalkozáson alapul a kínai innovációs siker, ugyanakkor mindebben a kínai pártállam keze és tervező munkája és nagy szerepet játszik. Kína ugyanis sikeresen választotta ki azokat a stratégiai iparágakat, melyekben mindenképpen nagymértékű fejlődést szeretett volna véghezvinni.

Ugyanakkor kérdéses, hogy valóban ezt az utat kellene-e követnie az Egyesült Államoknak is hiszen a „techno-autoriter” kínai rendszernek is megvannak a hátulütői. Ilyen például, hogy lehetőséget ad az olyasfajta visszaélésekre, melyet például nemrég Jack Ma, az Alibaba alapítója ellen követett el a kínai állam – egyértelmű, hogy az ilyesmit az amerikai közvélemény semmiképpen sem tolerálná. Továbbá, bár a kívülről kevéssé látszik, a kínai innovációs rendszernek is vannak komoly hiányosságai és nem várt betegségei, melyek rendre komoly fejtörést okoznak a Kínai Kommunista Párt vezetőinek.

A szerző,  Adam Thierer szerint pedig létezhetnek a kínainál jobb módszerek is az innovatív ötletek beindítására.

mint például a holdraszállás, vagy épp a karbonsemlegesség megvalósítása. Thierer szerint „Amerikának segítenie kell a most is élettel teli kockázatitőke-piacát, a tudományos díjak és versenyeket, és egy puha szabályozási megközelítést ahelyett, hogy az adófizetők dollárjait grandiózus, de valószínűsíthetően kudarcra ítélt iparpolitikai terveken játssza el.”

(Címlap: Unsplash/Riccardo Annandale)