Kína 2020-ban is kivételes gazdasági teljesítményt nyújtott: a G20-as országok közül egyedüliként tudott növekedni gazdasága a világjárvány ellenére, emellett exportteljesítménye is javult mind az EU, mind az Egyesült Államok felé. Az ázsiai óriás tehát tovább robog afelé, hogy az elkövetkező években átvegye a világ vezető gazdaságának szerepét – ebben pedig nagyban a segítségére van, hogy a világ többi gazdasága erősen függ tőle.
2020 első néhány hónapjában még a laikusok számára is egyértelművé válhatott, hogy valójában mennyire Kína-központú a világgazdaságunk. Mindenki aggódva figyelte, hogy vajon mely kínai gyárak állítják le termelésüket, s hogy a bevezetett utazási korlátozások mellett hogyan lennének pótolhatók a ki-kimaradozó kínai szállítmányok. A válasz pedig lesújtó volt:
A koronavírus világosan megmutatta, hogy szinte lehetetlen gyorsan pótolni az onnan érkező alapanyagokat, alkatrészeket és egyéb termékeket, legyen bármilyen fejlett is egy ország gazdasága.
Azonban mindez, amire a járvány ráirányította mind a közvélemény, mind pedig a döntéshozók figyelmét, csupán a Kínától való gazdasági függés jéghegyének csúcsa. Érdemes mélyebben is áttekinteni, hogy hogyan és a gazdaság mely területein vált egyre jobban kiszolgáltatottá a világgazdaság a kínai érdekeknek – s hogy kell-e, illetve lehet-e ez ellen tenni.
Három szó, ami meghódította a világot: Made in China
A legtöbben már-már fanyar beletörődéssel nyugtázzuk csupán, ha leveszünk egy terméket az áruházak polcairól, és azon a „Made in China” felirat szerepel. Ennek általában különösebb jelentőséget sem szokás tulajdonítani; napjainkra már megszokottá vált, hogy a világ gyártókapacitása Kínában összpontosult. Az ENSZ 2018-as adatai alapján Kína a világ gyártásának 28,4%-át biztosítja, ezzel több mint 10 százalékpontot ver a második helyezett Egyesült Államokra.
Persze legyinthetnénk minderre: mit számít, hol készítik a legújabb sportcipőnket vagy éppen hol szerelik össze az okostelefonunkat? Hiszen pontosan azért telepítették a nyugati cégek gyártókapacitásaik jelentős részét az elmúlt évtizedekben Kínába, mert az olcsó és tömegesen rendelkezésre álló munkaerő, valamint a lazább munkajogi és környezetvédelmi szabályozások komoly versenyelőnyt jelentettek számukra. S mindezt az európai és amerikai fogyasztók el is fogadták, hiszen olcsóbban juthattak hozzá ugyanahhoz a termékhez, mintha azt a saját országukban gyártották volna. Az pedig, hogy egy válsághelyzetben az ellátási láncok ekkora koncentrálódása komoly gondokat okozhat, elenyésző kockázatnak tűnt az anyagi nyereségekhez képest. Így pedig az évek folyamán leépültek a belföldi gyártókapacitások, s fokozatosan Kína vált a világ gyártóközpontjává.
Ez még talán nem is volna probléma a kényelmi termékek esetében, hiszen „békeidőben” folyamatosan és megbízhatóan érkeztek a kínai áruk, s az ottani termeléssel a nyugati cégek is jobban hozzáférhettek a kínai piacokhoz.
Erre jó példa az egészségügyi és orvostechnikai termékek kérdése: az USA antibiotikum ellátásának kb. 90 százalékát Kína biztosítja, és a járvány elleni védekezéshez elengedhetetlen orvosi maszkok gyártókapacitásának is több mint 50 százaléka Kínában található – és ez még a járvány kirobbanása előtti adat. Az is figyelemreméltó, hogy ahogy növekedett a kereslet, Kína úgy tornázta fel az egekbe a termelékenységét, például a maszktermelése a járvány alatt majdnem tizenkétszeresére növekedett. Emellett a kínai gyártósorok elengedhetetlenek az 5G technológia kiépítésében, vagy éppen számos nyugati ország hadászati termékeihez is nélkülözhetetlenek a kínai gyárak.
Egyfelől ugyanis egy Kínával kialakuló konfliktus vagy egy újabb természeti krízis veszélybe sodorhatja ezen termékek akadálytalan ellátását, másfelől pedig sokan félnek tőle, hogy bizonyos kínai cégek a Kínai Kommunista Párttal együttműködve elősegíthetik a kémkedést és a nyugati országok titkos megfigyelését.
A 21. század olaja: a ritkaföldfémek
Tegyük fel, hogy esetleg az elkövetkező években sikerülne függetleníteni legalább a kritikus ágazatokban a gyártást Kínától. Sok jel mutat rá ugyanis, hogy ez a várható tendencia, kezdve egyes kínai cégek amerikai feketelistára helyezésével, a Sanofi diverzifikációs törekvésein át egészen egyes uniós vezetők Kína-ellenes megnyilvánulásaiig. Azonban, ha ez sikerülne is, akkor sem lehetne nyugodtan hátradőlni:
A ritkaföldfémek elnevezés arra a 17 elemre utal, melyek ugyan jelentős mennyiségben fordulnak elő a földkéregben, azonban ritkák az olyan koncentrált ásványi lerakódások, amikből gazdaságosan lehetne kinyerni őket. Jelentőségük hatalmas a 21. században, hiszen speciális fizikai tulajdonságaiknak köszönhetően elengedhetetlenek a számítógépek, okostelefonok és egyéb technikai eszközök gyártásában. Emellett hadászati eszközökben is előszeretettel alkalmazzák őket, és a különböző, feltörekvőben lévő zöld technológiák is a ritkaföldfémekre támaszkodnak. Így pedig az sem meglepő, hogy az irántuk támasztott kereslet 2030-ra közel megduplázódhat – ennek pedig ismét Kína lehet a legnagyobb haszonélvezője.
Az ázsiai óriás már régen felismerte, hogy komoly hasznot hozhatnak a konyhájára a jelentős ritkaföldfém készletei.
Teng Hsziao-ping, a Kínai Kommunista Párt vezetője már 1992-ben úgy nyilatkozott, hogy „a Közel-Keletnek olaja van, Kínának pedig ritkaföldfémei”.
Habár Kína „csak” a világ ismert készleteinek kicsit több, mint egyharmadával rendelkezik, ezek gazdaságos kitermelhetősége szinte behozhatatlan előnyt biztosított számára az elmúlt években.
Azonban a világ országai az utóbbi évtizedben felismerték, hogy nem túl felelős döntés Kína közel monopol helyzetére alapozni ellátási láncaikat. Mivel a ritkaföldfémek esetében az újrahasznosítás rendkívül költséges, így a növekvő kereslettel párhuzamosan fokozatosan más országok is beindították a ritkaföldfémek bányászatát, s ezzel a 2019-re 62,9 százalékra vágták vissza Kína részesedését a 2010-es 97,7 százalékról.
Ez azonban vajmi keveset ér annak fényében, hogy a föld alól kinyert ásványokból ténylegesen felhasználható fémeket előállítani képes finomítók közel 80 százaléka még mindig Kínában található.
Kína pedig egyáltalán nem fél tőle, hogy a nyugati országok ritkaföldfém függőségét a saját érdekeinek érvényesítésére használja fel. Elég csak a 2010-es ritkaföldfém válságra gondolni, amikor is Kína jelentősen megvágta az exportált mennyiséget, ezzel erősen feltornázva a világpiaci árakat és elérve, hogy sok nyugati technológiai cég inkább áttelepüljön Kínába, hogy bebiztosítsák az ellátásukat. Emellett Kína – a kereskedelmi háború kitörése óta – számos alkalommal zsarolta az Egyesült Államokat a ritkaföldfémcsapok elzárásával, 2020 nyarán például az amerikai–taiwani fegyvereladások miatt helyeztek kilátásba komoly szankciókat.
Vigyázó szemetek Afrikára vessétek!
A fentiek alapján könnyen hihetnénk azt, hogy a Kínától való gazdasági függőség csakis a nyugati, fejlett országokat érinti. Ez azonban közel sincs így, habár az afrikai és dél-ázsiai gazdaságok függősége egészen más képet mutat, mint amivel például Európában szembe kell néznünk.
Kína ugyanis az elmúlt évek folyamán módszeresen, tudatosan építette ki gazdasági befolyását ebben a térségben is a különböző kedvezményes hitelek, infrastrukturális beruházások és nagyarányú külföldi közvetlen tőkebefektetések által.
Talán ennek a folyamatnak egyik legszembetűnőbb jelensége, hogy az utóbbi évtizedek folyamán Kína vált az afrikai országok legfőbb hitelezőjévé. Az afrikai kontinens külső adosságállományának mintegy egyötöde van kínai kézben, de bizonyos országokban ez az arány sokkal magasabb is lehet. Egyes elemzők ezt látva attól tartanak, hogy – a hitelek megfelelő mértékű elengedése, átstrukturálása nélkül – még ebben az évtizedben komoly adósságválságba kerülhet több afrikai állam is, mely erősen visszavetné a fejlődésüket.
Emellett néhányan arra figyelmeztetnek, hogy számos afrikai gazdaság egyre inkább – a kínai infrastruktúrát nyersanyagért politika hatására – a nyersanyagainak kitermelésére, majd Kínába exportálására koncentrál, s ezzel párhuzamosan visszaszorul egyéb ágazatok termelése, vagy azok kínai kézbe kerülnek. Ez azért lehet veszélyes, mert ha a tendencia folytatódik, úgy az könnyen az ún. holland betegség (azaz amikor egy szektor gyors felívelése miatt a többi szektor nemzetközi versenyképessége erősen leromlik) kialakulásához vezethet, mely szintén hátráltathatja Afrika fejlődését.
Ami a jövőt illeti, nem úgy tűnik, mintha Kína szeretné magától függetleníteni a fejlődő országok gazdaságait. Épp ellenkezőleg:
sőt, még Dél-Amerika országait is szívesen bevonnák az együttműködésbe. Azt azonban jelenleg még nehéz volna megmondani, hogy különböző selyemutak mentén fekvő országok gazdaságainak jövője mindenképpen a Kínától való feltétlen függés-e, avagy megvalósulhat a Hszi Csin-ping kínai elnök által oly sokszor hangoztatott harmonikus világ ideája.
Mindenki szabadulna, csak mégsem
A nyugati országok – élükön az Egyesült Államokkal – számtalanszor hangoztatták az elmúlt években, hogy szeretnék magukat függetleníteni Kína gazdaságától. Ezt nem csupán a stratégiai ágazatok megóvása és a nemzetbiztonsági érdekek védelme miatt szokták kiemelni, hanem az emberi jogi szervezetek is nagy nyomást helyeznek a kormányzatokra. Ugyanis rengeteg nyugati cég – köztük olyan óriások, mint például a Nike, Google és az Apple – komoly megrendelője azon kínai vállalatoknak, melyek a hszincsiangi tartományban valószínűsíthetően ujgur kényszermunkát alkalmaznak termékeik előállítására.
Hiába bonyolódott például kereskedelmi háborúba a Trump-adminisztráció a kínaiakkal, mégis rendkívül kitett maradt az amerikai gazdaság a kínai történéseknek – ez erősen éreztette is hatását a járvány kezdeti szakaszában. Emellett azonban sorban kerültek feketelistára egyes kínai vállalatok a kínai hadsereggel való – vélt vagy valós – kollaboráció miatt, viszont ez sem viselte meg komolyan a kínai gazdaságot. Mindenesetre ez közel sem egy lefutott meccs még, s érdemes lesz figyelni, milyen Kína-politikát folytat majd Joe Biden kormánya.
A járvány kezdetekor az EU-s színtér is hangos volt a Kínát élesen kritizáló, és tőle függetlenedni akaró hangoktól.
mely jelenleg az Európai Parlament jóváhagyására vár, s a rosszalló amerikai hangok fényében még komoly viták várhatók ennek kapcsán.
Habár a paktum valóban elérte, hogy egy-egy ágazatban jobban kinyíljon a kínai piaci az európai vállalatok előtt, mégis – egyes vélemények szerint – sokkal inkább a kínaiak felé lejt a megállapodás szövege. Így pedig hosszútávon nemhogy függetlenedni nem fog tudni az európai gazdaság a kínai érdekektől, hanem az is előfordulhat, hogy csak még inkább kitetté válik nekik.
Ennek fényében meglepő lehet, de van a világban egy olyan gazdaság, ami már 2015-ben elhatározta függetlenedését, s azóta töretlenül és sikeresen dolgozik is érte.
A Made in China 2025 program ugyanis pontosan azt célozza, hogy 2025-re Kína váljon a világ elsőszámú technológiai high-end fejlesztőjévé, s ezzel végérvényesen megszüntesse a nyugati országok know-howjától való függését. A terv szerint olyan kiemelt ágazatokban próbál meg Kína dominanciát elérni, mint a zöld technológiák, a robotika és információs technológia vagy éppen a gyógyászat. S ha ez a program tényleg megvalósul, akkor – a fentebbi, lebonthatatlannak tűnő függőségi viszonyokkal karöltve – még nagyobb előnyt jelenthet a kínai gazdaságnak a nyugati világgal szemben.
(címlap: MTI/EPA/Pool/Andy Wong)
Hiába próbálja Orbán történelminek bemutatni a küldetését, a szabadsajtó nem habozik lerántani a leplet üzelmeiről. Körkép következik. Nizalowski Attila írása.
Leleplezték az elképesztő fejlesztéseket, a Nagy Fal adja a másikat!
Ezt is meglépte Von der Leyen és Kaja Kallas.
Alaptalanul vádaskodott az ukrán elnök.
Alaposan felkavarta az állóvizet Marta Kos.
Komoly sikert értek el Olaszország vezetésével.
Botrány Szlovákiában.
Orbán Viktor és Donald Trump washingtoni találkozója után a MOL elnök-vezérigazgatója, Hernádi Zsolt a Mandiner stábjának adott exkluzív interjút.
