Az egalitáriusok eltávolodnak az eredeti céljuktól, sőt, éppen azzal szemben helyezkednek el.
Sokan bújnak az igazságosság álarca mögé, mondván, a közérdek szolgálatába szegődtek. Hogy ez a közérdek pontosan micsoda, azt igen nehezen lehet behatárolni, ám az eszközök ismertek: ha némi cinizmust megengedhetek magamnak, ezeket osztogatásnak és egyenlősdinek nevezném. Egyre gyakrabban elhangzik, hogy az emberek közötti egyenlőtlenségek csökkentése a közös érdekünk. Én most ennek szeretnék a mélyére ásni: mi is ez a közérdek? Létezik egyáltalán?
Én az alapvető problémát abban látom, hogy a piaci rend szabályai és az igazságosság erkölcsi dimenzió időről időre össze vannak mosva. Az igazságosság, mint egy relatív erkölcsi kategória, önmagában teljesen üres. A történelem során már számtalan tartalommal töltötték meg, ám időről időre ugyan azt tapasztaltuk:
Fontos letisztázni, hogy ezzel semmi probléma sincsen. Minden ember – sőt, egyéb gazdasági egység is – a saját érdekeit követi. Arról, hogy ezt milyen hatékonysággal teszik, arról megoszlanak a vélemények. Én ilyen téren kritikus vagyok a neoklasszikus iskolával: nem feltételezem, hogy az emberek racionálisak lennének. Azt ugyanis elismerem, hogy a saját érdekeiket követik, de ezt gyakran csak kis hatékonysággal teszik. Életünkben nagy szerepet játszanak az érzelmek, a tudás, ami a birtokunkban van, csak egy töredéke az emberiség meglévő tudásának (ami szintén igen komoly korlátok között mozog). Minden ember a tudásnak egy töredékével rendelkezik, ennek a töredéknek nem csak a mérete, hanem a milyensége is változó. Van, aki a reáltudományokban tehetségesebb, van, aki a humán tudományokban, míg mások a művészetekben. Ez elsőre nem tűnhet túl pozitív dolognak ránk nézve, én mégis úgy látom, hogy ez a töredezettség a minket körülvevő jólét (egyik) bázisa: ez teszi lehetővé a munkamegosztást.
Ebben a munkamegosztásban – mint ahogy már szó esett róla – egyéni érdekeket követő szereplők vannak. Ahogy az emberek, úgy a munkák típusai, az életutak, a tapasztalatok, az ízlések és kiváltképpen az érdekek is igen különbözőek. Ez a probléma az egalitárius törekvésekkel: amikor az állam kijelöl egy célt az igazságosság jegyében, akkor azt feltételezi, hogy a társadalom az ő akarata által elmozdítható valamely irányba.
A következő mondat elsőre furcsának tűnhet, de ha megértjük, akkor mindjárt körvonalazódik az is, hogy az egalitárius nézőpont miért nem védhető. Sőt, valójában az egyenlőség ellen küzdenek az egyenlőség nevében. A mondat így hangzik: a piacnak nincs célja. Hogy ezt az ellentmondást megértsük, meg kell érteni a piac működését. Itt térnék vissza az írás kiindulópontjához, miszerint a piac szabályai és az erkölcs kategóriái nem esnek egybe. A piac ugyanis emberi tevékenység eredménye, de nem tervezésé. A piac rendje spontán jön létre. Itt hasznos lehet elválasztani két dolgot.
A piac mentes minden partikuláris érdektől, hisz ez emberi cselekvés, de nem emberi tervezés (szemben példának okáért egy gyár üzemeltetésével) eredménye. Az egyes célok gyakran még ellentétesek is egymással. Nem mennék messzire, egy meglehetősen kézenfekvő dolog: a termelők a minél magasabb árban, a fogyasztók pedig a minél alacsonyabb árban érdekeltek. Ami lehetővé teszi, hogy az egyéni célok követése egy kölcsönösségen alapuló rendszerbe integrálódjon, az az a tény, hogy a piac egy nem zéró összegű játék. A játékelméletben a zéró összegű játék olyan játék, amelyben a játékosok csak egymás rovására növelhetik a nyereségüket. Ezzel szemben a gazdaságban a különböző célok egymás mellett, harmóniában is megvalósulhatnak. A piac tehát mentes minden partikuláris érdektől.
Amennyiben viszont egy jól meghatározott cél felé akarjuk elmozdítani a társadalmat, akkor ezt figyelmen kívül hagyjuk. Függetlenül attól, hogy mennyire volt sikeres, egy dolgot biztosan kijelenthetünk: itt nem a közjót szolgáltuk, hanem csak egyes csoportok érdekeit. Már csak azért is, mert ezen csoportoknak privilégiumokat biztosítottunk. A piaci rend fenntartásához logikusan olyan jogrendszerre van szükség, amely mentes minden partikularitástól. Ezeknek a szabályoknak tehát általánosnak kell lenniük, ez adja erejüket is. Minden olyan szabály, amely valamiféle partikuláris érdekhez kapcsolódik, az a piaci rend szempontjából nem előnyös, hisz csak egy viselkedésformát preferál, az összes többit háttérbe szorítja. Az ilyen szabályok tehát csak annyit írhatnak elő, hogy mit nem szabad tenni a többi emberrel, másképpen megfogalmazva szavatolják személyes szabadságunkat a többi emberrel szemben (itt jelenik meg az állam szerepe).
Így az egalitáriusok eltávolodnak az eredeti céljuktól, sőt, éppen azzal szemben helyezkednek el.
A Szent Család, a nekik hódoló mágusok, a szamarak, birkák és pásztorok valójában „kirekesztő és idegengyűlölő társadalomra utalnak, amely képtelen a másik meghallgatására”. Ungváry Zsolt írása.
Mérő nem ismer olyan feminista nőt, aki ne bukna a feminista férfiakra.
A radikális baloldal most épp a klímaváltozással akarja igazolni egyenlősítési igényeit, és társadalomellenesnek kiáltja ki az Orbán-kormányt. Nincs igaza.
Az egyenlőség fogalma lételméletileg azért hamis, mert az emberi létezés lényege egy végtelen szellemi hierarchia.
Az amerikai pénzügyminiszter „háborús gazdaságként” jellemezte az oroszt, amely nulla növekedést produkál 20 százalékos inflációval.
A volt amerikai elnök nem is titkolja, hogy alapítványon keresztül érné el Magyarországban és Lengyelországban, hogy végre azokat a politikusokat válasszák meg, akik neki szimpatikusak.