A vita egyik sarokpontja amúgy is az, hogy a nettó befizető országok azt szeretnék elérni: a felhasználható pénzeket a korábbinál igazságosabban osszák el, illetve azt, hogy más területek kapjanak elsőbbséget az eddigiek rovására. Azt szorgalmazzák, hogy kevesebb jusson felzárkóztatási, agrárpolitikai és kohéziós támogatásokra, helyette inkább az oktatáson, kutatás+fejlesztésen és az innováción lenne a hangsúly. Márpedig
az új területek (klímavédelem, kutatás-fejlesztés) esetében a fejlett országok nagyobb eséllyel pályáznak az összegekre.
A szembetűnően új elem azonban az, hogy az Európai Bizottság ragaszkodik ahhoz, hogy az eddiginél sokkal szigorúbban ellenőrizzék a pénzek elkötését (magyarul szeretnék hatékonyabban meggátolni, hogy ellopják azokat), illetve ahhoz, hogy a jogállami normák betartáshoz kössék a kifizetéseket. Ebből a szempontból Magyarország (meg Lengyelország) eléggé sajátos helyzetben van, mert mi büszkélkedhetünk azzal, hogy mindkét említett területen élen járunk.
A hatalom rezidensei és strómanjai páratlanul innovatív bravúrt vittek véghez: úgy lopják a pénzeket, hogy abból egy autoriter rendszer kiépítését is finanszírozzák.
Az igazi vita persze akörül forog, hogy a négy nettó befizető ország ragaszkodik ahhoz, hogy a nemzeti jövedelmük egy százalékát kelljen a tagállamoknak a kasszába pengetni, ami enyhítené az ő terheiket, és tökéletesen más belső arányokat alakítana ki a költségvetésben.