Piketty esete a méregbe gurult közgazdászokkal

Mielőtt a „szakma” által menetrendszerűen keltett bábeli zűrzavar elhatalmasodna, szeretnénk a beérkezett észrevételek és megjelent kritika alapján még egyszer aláhúzni, milyen, emberhez méltó életkörülményeinket pozitív irányban befolyásolni képes szándékunk rajzolódik ki múlt heti írásunkból. 

A bérhányad, vagyis a bérek részesedése a megtermelt jövedelemből 65 százalék közelében alakult három évtizeden keresztül a második világháború után. Ez volt a fejlett nyugati világ harmonikus fejlődésének egyik fontos sikertényezője: maradt pénz a tőkénél az értékcsökkenés fedezésére, a munkavállalóknál fogyasztásra és a költségvetésekben a nagy elosztórendszerek finanszírozására. Ez az arány csökkent a fejlett világban 55 százalékra, a V4-ekben pedig 45 százalékra az elmúlt négy évtizedben.

A fejlett nyugatinál alacsonyabb bérarányunk egyik fő oka, hogy a növekvő tőkejövedelmek jelentős része külföldre áramlik, vagy ahogyan Piketty és szerzőtársai fogalmaznak pontosan és lényeglátóan, „a közép-európai országok többségében külföldi tulajdonú gazdaságokká” változtak.

Ez a lényeg, ez a fontos szerintünk, a többi részletkérdés. Lehet Piketty-t marxizmussal, baloldali elhajlással vádolni.

Bennünket Piketty gondolatai a diagnózisban és az egyensúly megtalálásában segítenek. 

Ebből az is látszik, hogy senki nem akarja a tőketulajdonosok jogos profitját megkérdőjelezni. Csakis a túlságosan magas és leadózatlan profit ellen emelünk szót. E jelenség a V4-ekhez hasonló, „többségében külföldi tulajdonú” gazdaságokat még inkább sújtja, mert a tőketulajdonosok vagy anyaországaikban adóznak a korábbinál kevesebbet vagy adóparadicsomokba menekítik tőkejövedelmeik jelentős részét, a munkavállalókat pedig a megtermelt értékhez képest még a hazai viszonyaiknál is jobban alulfizetik.

A nettó bérhányad, vagyis a munkavállaló által ténylegesen kézhez kapott összeg ráadásul még drámaibban csökkent az elmúlt négy évtizedben, mint a teljes munkaerőköltséget szimbolizáló teljes bérhányad. Magyarországon 1970 és 2010 között konkrétan 53 százalékról 22 százalékra.

Ezt a globális eredetű tendenciát ismerte fel a Matolcsy György nevével fémjelzett gazdaságpolitika 2010 után, ennek köszönhetően emelkedett hét év alatt 22 százalékról 30 százalékra a nettó bérhányad Magyarországon, és ezért második 74 feltörekvő ország közül Magyarország a Világgazdasági Fórum inkluzív növekedési listáján, amely végre nem csak azt vizsgálja, hogy mekkora a növekedés, hanem azt is, hogy abból az állampolgárok mennyit érzékelnek. (A listán a litvánok előznek meg bennünket, akiknél szinte minden dimenzióban jobbak vagyunk, kivéve az államadósság rátában, ami nálunk 74 százalék, a litvánoknál pedig 40.)

A felénk áradó kritika tehát éppen csak a lényeget mismásolja el és

a válságkezelésével és a tőke illetve munkajövedelem egyensúlyáért hozott intézkedéseivel, és akinek gazdaságpolitikáját szinte már mindenhol elismerik kishazánk „méregbe gurult dühös szakmáján” kívül.

Ha már a nagy vonalakon túlvagyunk, akkor nézzük a részleteket, mert itt is sok a ferdítés. Nem Piketty tárgyismerete a hézagos, hanem a kritikát velünk szemben szakmai Parnasszusról megfogalmazó szerzőé, aki egy kalap alá veszi az átalakuló V4-es gazdaságokat. Nem egyformán voltunk eladósodva, azt nem ugyanúgy kezeltük, nem egyformán privatizáltunk és nyitottunk a fejlettebb piacok felé és nem egyforma következményekkel szembesültünk. A csehektől és a magyaroktól csakis az elmúlt 6 évben áramlik ki közel ugyanannyi tőkejövedelem, jól látható, hogy előtte tőlünk jóval több áramlott ki. 

A csehek és a lengyelek nem engedték be a kritikus szektorokba „ideológiailag túlfejlett” módon a külföldi tőkét, nem úgy a magyarok. A cseheknél és a lengyeleknél prioritás volt, hogy a gazdasági átalakulás során az ipar és a munkahelyek a lehetőségekhez mérten megmaradjanak.

Ezzel összefüggésben míg nálunk a munkahelyek 30 százaléka szűnt meg, a lengyeleknél 20, a cseheknél pedig csak 10 százaléka.

Így a csehektől kiáramló tőke is elsősorban olyan, ami külpiacokra termel (lásd Skoda, amely 100 százalékban a Volkswagen tulajdona, ami pedig 20 százalékban német állami/tartományi tulajdon), szemben a magyaroktól kiáramlóval (államadósság kamatterhei, közműcégek, telekommunikációs cégek nyeresége, de persze nálunk is vannak exportra termelő külföldi tulajdonba tartozó vállalkozások, ami a jobb kategória). Ezért vagyunk mi a térségbeli vetélytársainknál is nehezebb helyzetben. 

Az állami vállalatok átalakítására, a külföldi menedzsmenttudás, know-how, technológia bevonzására már az 1990-es években is számos nemzetközi példa létezett a sarkos és vagylagos (1) vagy külföldi kézbe adjuk (2) vagy a politikai elithez kötődő gazdasági klientúrát építünk (3) vagy az inkompetens állami bürokráciára bízzuk válaszok helyett, amelyből a magyar gazdaságpolitika az 1990-es években „szakmai” (ideológiai) állásponttól vezérelve a külföldi tulajdonba adás mellett tette le a voksát.

Tanulhattunk volna Szingapúrtól, Kínától – egyébként fel is ajánlották a segítségüket, de akkor éppen jobboldali diktatúrának neveztük és lekommunistáztuk őket – ahol nem a cégeket adták el, hanem kompetens menedzsereket vásároltak külföldről, akikkel jött a menedzsmenttudás és a technológia, vagy éppen közös külföldi piaci/hazai állami vállalatokat alapítottak a terhek és a hasznok tartós megosztására.

Érdekes módon a hazai tulajdon szerepe és fontossága kapcsán a bennünket kritizáló szerzőnek csak a kudarcos Ukrajna és a harmadsikerű Oroszország jut eszébe, miközben eszébe juthatna Szingapúr, Dél-Korea, Japán, Kína, Szlovénia és lényegében az összes fejlett nyugati ország, amelyből világosan kiderülne, hogy hazai tulajdon és hazai tulajdonú, nemzetközi piacokra termelő vállalatok nélkül egyelőre nincs történelmi példa a világ elitjébe történő felzárkózásra. 

A Samsungnak is 80 évébe telt, míg fűszernövényekkel és szárított hallal kereskedő családi vállalkozásból a világ elsőszámú mobiltelefon és TV-készülék gyártójává vált. Mi azt kívánjuk térségbeli tőkéseinknek, hogy csinálják jól, váljanak Max Weber-i értelemben kapitalistává: az a sajátosan kapitalista „életöröm” nyilvánuljon meg életükben, hogy „munkát adnak az embereknek”, és hozzájárulnak a város, a régió „felvirágoztatásához”. Történelmi a tét és történelmi a felelősségük is. Jó, ha ezzel tisztában vannak. 

Továbbra sem cél ugyanakkor „a külföldi tőke távozásra bírása”, ahogyan azt az írásunkat félreértelmező szerző írja, aki egy virtuális valóságot kreál, „mitologikus közgazdaságtant” kiáltva ránk, és valamit feltételezve arról, hogy a „mitologikus közgazdászok” mit gondolhatnak Brüsszelről és a világról. Nem kértük, hogy az általa értelmezett nézőpontunkat, ami innentől kezdve nem a miénk, megcáfolja, de

Ez annak a régi, jól bevált, ideológiailag túlfejlett gondolkodásnak is szép példája, ami a saját logikai rendszerében mindig is jól működött, csak éppen ritkán foglalkozott a lényeggel. Ez az a tudálékos gondolatrendszer, amiért a magyar gazdasági átalakulás is inkább kudarcnak, mint sikertörténetnek számít, mert a döntéseket érdemben befolyásoló közgazdászaink nem a lényegi kérdésekre fókuszáltak, de az holtbiztos, hogy az általuk diagnosztizált problémahalmazban igazuk volt.

Végezetül összefoglalóan hadd idézzem ide a Világgazdaságban január 26-án pénteken megjelent írásom utolsó két bekezdését: nem fér hozzá kétség, hogy a Magyarországra érkező uniós forrásokból megújul és szépül az ország, de mindez nincs ingyen. A fejlett országok vállalatai a kilencvenes évek során letarolták Közép-Európa piacait, a megtermelt értékhez képest pedig alulfizetik a munkavállalóikat és ez a kiáramló profitok magas értékében is megmutatkozik.

pedig erre lehetne építeni az unió jövőjével kapcsolatos magyar (és fejlődő európai) álláspontot. A cél nem lehet más, mint a fejlett nyugati és fejlődő kelet-közép-európai gazdaságok közötti centrum-félperiféria típusú tőke- és munkamegosztás helyett egy méltányosabb együttműködés kialakítása vagy legalább a fölé-alárendelt együttműködés kiegyensúlyozása. 

Ne feledjük tehát, hogy az uniós fejlesztési források egy olyan alku eredményeként járnak az országnak, amelynek negatív gazdasági hatásait évtizedeken át viselték a közép-európai országok. Ebből a szempontból méltánytalan lenne, ha Brüsszel most más politikai feltételek teljesüléséhez kötné a kifizetésüket.

(Címlapkép: Flickr/Fronteiras do Pensamento)