Régóta nem nőttek a brit fizetések – Tony Hockley a Makronómnak

Kolozsváron járt Tony Hockley a Mathias Corvinus Collegium új képzési programja, az Erdélyi Politikai Iskola megnyitója alkalmából. A London School of Economics oktatója, a brit Policy Analysis Centre alapítója és igazgatója viselkedési közgazdaságtanról és identitásról tartott előadást, erről kérdeztük. 

***

Ön viselkedési közgazdaságtannal foglalkozik, de közben az egészségpolitika szakértője is. Mi a kapcsolat a kettő között?

Igen, a korábbi kurzusaim mind egészségpolitikáról szóltak. Éppen ez az a terület, ami miatt a kormányok a viselkedési közgazdaságtan felé fordultak. Mert bár sokféle emberi viselkedés van, amely erősen károsítja az egészségünket, a brit emberek nem szeretik, ha a kormányzat beavatkozik az olyan személyes döntéseikbe, hogy mit esznek, isznak, vagy éppen sportolnak-e. A viselkedési közpolitika új utat nyit ahhoz, hogy az egészségügyi hatású problémákat kezeljük, de úgy, hogy azt az emberek kevésbé érezzék a személyes életükbe való beavatkozásnak. Elkerülhető a büntetés vagy az adóztatás, ha például az egészséges ételeket jobban látható helyre tesszük a boltok polcain.

Mennyire számít újdonságnak mindez?

A magánszektor évszázadok óta „alkalmazza” a viselkedési közgazdaságtant.

Jól tudjuk, hogy az emberek nem teljesen racionálisan, hanem sokféle tényezőtől befolyásolva hoznak döntéseket, például hajlamosak ragaszkodni az adott helyzethez ahelyett, hogy változtatnának. Ezeket pedig ki lehet használni, amikor vásárlásra akarunk embereket rávenni. Például ha utazunk, akkor az utazási iroda automatikusan kínál biztosítást is, mert tudja, hogy a legtöbben nem fognak arra nemet mondani. Nem szeretünk eltérni a jelenlegi helyzettől és változtatni, még ha az előnyös is lenne számunkra. A kormányzatok csupán ugyanezeket a technikákat használják. 

Tehát ez a liberális paternalizmus észrevétlenül kihasználja a tévedéseinket, hogy irányítsa a döntéseket, amelyeket meghozunk.

Nyilvánvalóan a kormányokat némileg eltérő etikai szabályok kötik: milyen mértékben élhetünk tudatosan az emberi döntéshozás tökéletlenségeivel, miközben ezt sokan trükközésnek tartják? Ez valós dilemma.

Sok közgazdász az identitást is az emberi döntéshozás egy ilyen „tökéletlenségének” tartja. Mi köze ennek a viselkedési közgazdaságtanhoz?

Az identitás a viselkedési közgazdaságtan része. A Nobel-díjas George Akerlof írta, hogy az identitás önmagában is értéket képviselhet az emberek számára. Enélkül nem érthetők meg az emberek motivációi. Nem csak a pénz és a hasznok motiválnak minket, hanem az identitások is alakítják a tetteinket. A jólét és a boldogság mögött nem a társadalmi státusz és a gazdagság áll egyetlen racionális célként. Ez a viselkedési közgazdaságtan fontos része, mert meghatározza, hogy mihez kezdenek az emberek az életükkel. Akerlof szerint ettől,

A vállalatok pedig a teljes gazdaság sikerességét alapozhatják meg. Ha tudjuk, hogy az emberek mivé akarnak válni, hova akarnak eljutni, akkor sejthetjük, hogy mit akarnak ennek érdekében tenni.

Van mód arra, hogy ezt az összetett, valósabb emberképet megjelenítsük a közgazdasági modellekben is?

Igen, e tudományterület legnagyobb hozzájárulása a veszteségkerülés [loss aversion] fogalma, amely szerint az embereket a veszteségek sokkal jobban megérintik, mint a nyereségek, például kétszer nagyobbnak érezzük ugyanannak az összegnek az elvesztését, mint ha megnyernénk azt. Ezért ha egy játékban, például ha feldobunk egy pénzérmét, ötven százalék eséllyel nyerek és vesztek is száz forintot, akkor a legtöbb ember nem menne bele ebbe a játékba. Ha kétszázat lehetne nyerni, akkor már sokan igent mondanának. Egy másik példa, hogy nem vagyunk hajlandóak eladni az ingatlanunkat olcsóbban, mint amennyiért megvettük. A kilátás-elmélet e viselkedéseket számszerűsíti. Vannak tehát eredmények, amelyek már beépültek a hagyományos közgazdasági gondolkodásba. 

Ezzel az összetett és valósabb emberképpel előre tudta jelezni a viselkedési közgazdaságtan, hogy a brit választók kilépnének az unióból?

Nem. (nevet) Ez az irányzat csak annyit mond a szakpolitikusoknak, hogy

Az igaz, hogy senki sem jelezte előre a brexitet, de a viselkedési közgazdaságtani megközelítés azt megmutatta, hogy óriási társadalmi törések vannak Nagy-Britanniában: az emberek veszélyben érzik az identitásukat és nagyon eltérően látják a jövőt. Valójában éppen azért kritizálják sokat a viselkedési közgazdaságtant, mert sokkal bonyolultabbá teszi a dolgokat, ahelyett, hogy egyszerűsítene. Ilyen, amikor emberi lényekkel kezdünk foglalkozni, nem pedig kizárólag tudományos modellekkel.

Milyen okok álltak a brexit mögött? Itt is szerepe lehetett az identitásnak?

Szerintem a népesség nagy része úgy érzi, hogy az élet sokkal rosszabb lett, ezért kockáztatniuk kell, hogy valami mást, valamit másként csináljunk a jövőben. Természetesen ha rossz helyzetben vagyunk, akkor általában keresünk valakit, aki felelős lehet a problémáért, legyen szó bevándorlókról vagy az Európai Bizottságról, de olyanok is vannak, akik a saját kormányukat tartják felelősnek. E tényezők mögött az első ok továbbra is az marad, hogy a legtöbb dolgozó fizetése nagyon hosszú idő óta nem nőtt, miközben az infláció nem szűnt meg, sőt. De említhetnénk a lakáshelyzetet és a növekvő lakásköltségeket, különösen Londonban, amelyhez a migráció is hozzájárul. Az emberek tehát egy olyan társadalmi helyzetben találják magukat, amelyben sokan frusztrációt éreznek, és változást akarnak. 

Különösen igaz ez, ha az emberek kevésbé mobilak és nincs hova menekülni a közösségüket érintő gyors változások elől. Ha az identitás veszélyben van, akkor az emberek a kilépésre szavaznak, még ha korábban forrásokat is kaptak az uniótól.

A kormányoknak meg kell érteni a társadalmi identitásokat és reagálni kell azokra.

Akkor értsük meg mi is a brit identitást! Mit mondhatunk el róla?

Töredezett, nagyon szétszakadt. A szavazás megerősítette az identitásokat mindegyik oldalon. Akik a kilépésre szavaztak, azoknak már sokkal erősebb brit, vagy angol identitásuk van, mint korábban (inkább angol identitásuk, mert a skótok nem a kilépésre szavaztak). A bennmaradás oldalán lévő választók pedig most sokkal inkább Európa-pártinak írnák le magukat, mint a szavazás előtt. Így mélyítette el a szavazás az identitások szembenállását. Ilyen ellentét van az idősek és fiatalok, képzettek és képzetlenek között is. 

*

Térjünk vissza az idén novemberben Nobel-díjjal jutalmazott viselkedési közgazdaságtanhoz! Milyen kapcsolatban áll ez a szakpolitikával?

A kettő szorosan összefügg. David Cameron alapította meg a Behavioural Team-et amikor miniszterelnök lett, és miután megjelent a Nobel-díjas Richard Thaler Nudge című könyve. Ez a csapat arra való, hogy pénzt spóroljon a brit kormánynak azzal, hogy az emberek valós, irracionális viselkedéséhez igazítja a szakpolitikákat. Obama ugyanezt csinálta az Egyesült Államokban. Így a Nudge két szerzője az Atlanti-óceán két partján kezdte meg tanácsadói tevékenységét ezzel kapcsolatban. Azóta minden brit kormány mellett dolgozik nem is egy viselkedési csoport, amely minden szakpolitikát vagy ötletet a viselkedési közgazdaságtan irányzatára építve tesztel, hogy megtudjuk, melyik ötlet működne a legjobban a gyakorlatban. Nem az elképzelt, tökéletesen racionális emberek világában, hanem a valódi, bizonytalan világunkban, amelyben az emberek irracionálisan viselkednek. Hasonlók mondhatók el az Egyesült Államokról is, bár Donald Trump kevésbé lelkes e tekintetben.

El tudná mondani néhány valós példán, hogy hol, mire használhatnánk gazdaságpolitikusként a viselkedési közgazdaságtant?

Az egyik legfontosabb példa rávenni az embereket arra, hogy takarítsanak meg többet a nyugdíjas éveikre. Ehhez le kell győzni a veszteség érzésétől való tartózkodást: az emberek rendelkezésre álló, elkölthető jövedelme a nyugdíjmegtakarítás miatt lecsökken. Ez pedig, ahogy korábban említettük, jelentős veszteségérzést okoz a jelenben. Segíteni kell ezért az embereket, hogy elköteleződjenek, hogy ne érezzék fájdalomnak a jövőről való gondoskodást. Ezt teszi Amerikában a Save More Tomorrow program, ami radikálisan növelte az emberek nyugdíjbefizetéseit. Vagy a britek kitalálták, hogy minden dolgozó automatikusan legyen tagja egy munkahelyi nyugdíjprogramnak, ahelyett, hogy döntenie kellene, hogy mely csomagot választja. Így az alaphelyzet nem az, hogy senki sem tag, hanem hogy mindenki az és annak kell erőfeszítést tennie, aki nem akar tag lenni. Így természetesen bárki szabadon kiléphet, de a valóságban ezzel kevesen fáradnak. 

Ha már jövő, akkor az oktatásban is életre szóló változásokat lehet elérni.

Így van. Egy brit program keretében veszélyeztetett helyzetű diákok megjelölhették mentoraikat (családjuk, barátaik, vagy munkáltatójuk közül), akik aztán rendszeresen SMS-üzeneteket kaptak a diák iskolai teljesítményéről, a közelgő vizsgákról, vagy az aktuális tananyagról. Ezek a diákok korábban azt nyilatkozták, hogy nincs kihez fordulniuk iskolai ügyekben, de ez a megoldás szorosabbra fűzte a diákok és mentoraik kapcsolatát. A mentorok mindig tudták, hogy pártfogoltjuk éppen milyen kihívásokkal néz szembe az iskolában. Egy diákra nézve ez tíz fontba kerül évente, ám 27 százalékkal növelte a sikeres vizsga esélyét. 

Az oktatásnál maradva, vannak olyan középiskolák, amelyekből nagyon kevés diák tanul tovább a legjobb egyetemeken, még ha jók is a tanulmányi eredményeik. Ezért e hátrányos helyzetű középiskolai diákok továbbtanulásra bátorító levelet kaptak egy szintén hátrányos hátterű, de elitegyetemre sikeresen bekerült hallgatótól. E levél kifejtette, hogy az egyetemen nagyra értékelik a hozzájuk hasonló hallgatókat. Az ötlet egyszerű és sikeres, mert figyelembe veszi, hogy a diákok nem tökéletesen informáltak és társadalmi közegük talán nem mindig segít a legjobb döntést meghozni.

Mi a viselkedési közgazdaságtan legfontosabb feladata a jövőben?

A kulcskérdés szerintem az, hogy meg kell könnyítenünk az embereknek, hogy a jó döntéseket hozzák meg.

Túl gyakori, hogy az automatikus [default] alaphelyzet kifejezetten káros, vagy nem előnyös az egyén számára. Márpedig az egyén nem szeret eltérni az alaphelyzettől, hajlamosabb úgy hagyni a dolgokat, ahogy azok vannak. Tegyük a jó döntést könnyűvé és vonzóvá az embereknek! 

Milyen eszközzel?

Ezt nevezi Thaler és Sunstein választék-tervezésnek [choice architecture], amely azzal foglalkozik, hogy miként tervezzük meg a környezetet, amelyben az embernek döntenie kell. Az előnyösebb, a kedvezőbb választási lehetőséget kell a könnyen választható lehetőséggé tenni. Illetve csökkenteni a választási lehetőségek számát az emberek autonómiájának megsértése nélkül. Az üzletek polcain elhelyezett termékek elrendezése is épp ilyen tudatos tervezés eredménye.

Hogyan javítja majd az életünket, ha e technikákat tudatosan használni kezdik a döntéshozók? 

Például felhasználhatjuk a választástervezést arra, hogy több fiatalt tartsunk az oktatási rendszerben. Vagy arra, hogy több szervdonorunk legyen, például úgy, hogy ezen túl mindenki automatikusan szervdonornak számít, kivéve ha erőfeszítést tesz, hogy lekerüljön a listáról. Miért annak kellene erőfeszítést tennie, aki szervdonorrá akar válni? A kormányzás e gyakorlatoknak köszönhetően hatékonyabb lehet majd és az emberek élete is jobbá válhat, például azért, mert a szabályozások szigorúsága, a kormányok keménykezűsége csökken. Más módon is rá tudják majd venni az embereket arra, hogy a kívánt módon cselekedjenek. Így a kormányok nem mondják már meg az embereknek, hogy mit kell csinálni,

Jól hangzik, de mérhető is ezeknek az új technikáknak az eredménye és hatása?

Nagy-Britanniában az ezzel foglalkozó tanácsadó szervezet, a Behavioural Insights Team éppen publikálta az éves jelentését, ami erről szól, ebben pedig be kell mutatniuk a működésük hasznait és költségeit. Érdemes megnézni, mert fekete-fehéren bemutatja, hogy megéri. Nagyon sok technika van, amelyekről ez a jelentés is beszámol. Ezek közül a legtöbb alkalmazása alig kerül valamibe, mégis óriási hatása lehet: például megváltoztatni és átírni egy kérdésfeltevést egy hivatalos dokumentumban nem költséges, de lehet, hogy megváltoztatja az emberek válaszait, ezzel pedig akár a legfontosabb döntéseiket is. Mert az emberek számára nem ugyanaz százból tíz ember elvesztésének a kockázata, mint százból kilencven megmentésének az esélye. 

***