Dicsérjük Szent László királyt! Magyarországi és székely fiatalok lovas zarándoklatra indultak Szent László nyomában

Viseletbe öltözött fiatalok lovagolnak székely lelkészek kíséretében a csodálatos erdélyi tájban; gyönyörű téma, néhány nagytotállal és hozzáillő zenével körítve szép kis filmetűd lehet belőle – gondolta Bujdosó Erika Ágnes, amikor néhány éve egy nap váratlan telefonhívást kapott: lenne-e kedve kamerájával végigkísérni egy Szent László tiszteletére szervezett, székelyföldi lovas zarándoklatot? 

Kedve nagyon is volt, és szerencsére ideje is; ám ahhoz, hogy két nap múlva már a Görgényi-havasok ölelésében gyönyörködjön a naplementében, legalább olyan csodálatos együttállások kellettek, mint amilyen csodás történetek estek meg a forgatás alatt. Ha egy képben kellene érzékeltetni a lényeget, az a Derzsi-tetőn készült fotó lenne. Ez a vágta le­filmezése után született, ami nem jöhetett volna létre az egész vállalást kísérő „láthatatlan segítők” nélkül. 

A csapatot az operatőrként is működő rendező több asszisztens segédletével, váltott autókon, hol platós kocsin, hol dzsipen, hol a Kisöreg becenévre hallgató Volkswagen Caravelléből kísérte. A vágta felvételének sofőrje például az egyik ötletgazda, Kincses Kálmán felesége, Kincses Olga székelyszenterzsébeti tiszteletes asszony volt, az autó ajtaját Kotormán László szobrászművész, a belőle a kamerájával kihajoló Bujdosó Erika Ágnes derekát pedig az ő neje, Lőrincz Ildikó Lujza tartotta. 

Rengeteg ehhez hasonló közös erőfeszítés eredményeképpen született meg végül a különleges, csaknem kétórás dokumentumfilm. A Dicsérjük Szent László királyt! június 27-én, I. László szentté avatásának évfordulóján, a királykoronázások időpontjában, azaz pontban délben mutatták be. 

Megérkezés Ábel országába 

Az alapjául szolgáló zarándoklat szervezői – az Erdély-szerte ismert szencsedi lótenyésztő Nyulas Imre, a honfoglaló magyarok lovát a kunfakó fajtában újrateremtő jászszentlászlói Eördögh András és a már említett székelyszenterzsébeti református lelkész Kincses Kálmán – annak idején együtt jutottak arra a gondolatra, milyen jó volna egy kisebb csapattal lóháton eredni a lovagkirály nyomába. De nem csak úgy, a szívükben hordozva magukkal az örökre a magyarság génjeibe kódolt emlékezetét és példáját. Hanem valóságosan is, állomásról állomásra betérve egy olyan székelyföldi templomba, amelynek faláról a Szent László-legenda képsorai köszönnek vissza. 

„Amikor Kálmán, illetve egy kedves ismerőse segítségével és a nem kevés felszerelésemmel Budapestről megérkeztem Imre szencsedi birtokára, mintha egyszerre Ábel országába csöppentem volna: körülöttünk óriási fenyvesek, jurtákban aludtunk, medvényi kutyák védtek minket a medvéktől. Másnap hajnalban, amikor az elindulást filmeztem, azt kértem a zarándokoktól, hogy lehetőleg mindenki maradjon csendben. Este, a felvételek visszanézésekor úgy éreztem, hogy amint a lovasok a fák előtt egyes sorban elhaladnak, és csak az állatok fújtatása és a lószerszámok nyikorgása hallatszik, a képsoroknak olyan erős atmoszférája van, mintha egy kétórás mozi bevezetője lenne. Akkor még nem tudtam, hogy valóban egy kétórás film bevezető képsorát vettem fel” – jelöli ki Bujdosó Erika Ágnes az első meghatározó pontot, ami jelezte, itt bizony az eredetileg tervezetthez képest egészen másféle alkotás fog készülni. 

A pihenőnapokon meghallgatott templomi előadások pedig csak ráerősítettek minderre: a szokásos építészeti-történelmi összefoglaló helyett a lelkészek egytől egyig a Szent László-legenda és az azt ábrázoló képek szellemiségének, rejtett mondanivalójának a feltárására helyezték a súlyt. Ahány település és templom, annyi rétege bomlott ki a templomi freskóknak, valamint Szent László és a kun vitéz legendájának. 

„Így már menet közben többször fel kellett tennem magamnak a kérdést: hogyan tudom ennek az egésznek az esszenciáját a nagy vászonra is átültetni? A zarándokok zömmel fiatalok, sokan iskoláskorúak voltak, ezért nem éreztem úgy, hogy a magánéletüket az alkotás részévé tehetném. Filmeztem hát szépen a csapat ritmikus haladását és a templomi beszédeket, az óriási összegyűlt anyagból pedig szinte magától összeállt az út lelkületéhez legjobban illeszkedő forma: a lovakkal való előrejutás földi, valamint a templomi jelenetek egyre emelkedő égi síkjának váltakozása adja a szerkezetet. Mindezt kiegészítettem később a Szent László-legendakör legemblematikusabb története, a kerlési ütközet és a lányrablás egyes képeinek hagyományőrzők általi megjelenítésével” – magyarázza Bujdosó Erika Ágnes, hogyan érte el a hús-vér valóság és a szellemi szféra egymást kiegészítő együtt mozgását. Hogy a nézőnek olyan érzése legyen, mintha maga is egy zarándoklaton vagy elvonuláson volna, ahol a napi problémák helyett a fókusz máshova, sokkal magasabbra kerül. 

Jézus helyett a keresztet 

„Keresztviselő Krisztusom, tanítsd meg népedet, hogy nagy lélekkel hordozza keresztjét!” – a csíksomlyói kőkeresztfeliratot Kincses Kálmán is saját személyes imádságaként hordozza. Két évtizede ismerkedett meg Eördögh Andrással, aki többedmagával akkoriban lovagolta először körbe a történelmi Magyarország határait – érdekesség, hogy napjainkban is éppen egy ilyen zarándoklat zajlik, most Máramarosban járnak. Látván a jó példát, a székelyszenterzsébeti lelkész maga is hasonló utakra vállalkozott, így járta végig többek között IV. Béla király útját 2009-ben a kunok bejövetelére emlékezve, vagy 2014-ben az Árpád-vonal mentén található első és második világháborús emlékhelyeket. A hasonló kezdeményezésekre – véli Kincses Kálmán – amiatt is óriási szükség van, mert a hivatalos oktatás során alig valami szűrődik át múltunk fontos eseményeinek lényegéből, ám egy gyalogos vagy lovas csillagtúra a más lelkülete révén erőlködés nélkül képes közelebb vinni ezt bárkihez. A mottó az ősök tisztelete, de az önmagában kevés, akkor hiteles, ha párosul mellé a szilárd hit és az állandó imádság. 

„A film alapjául szolgáló Szent László-zarándoklat ötletét is ezek a korábbi kísérleteink adták; 

És mivel nem ezer kilométerekben számolódik a táv, különös kegyelemként arra is lehetőséget kaptunk, hogy ezúttal a gyermekeinkkel kelhessünk útra. Az összetoborzott fiatalok, a közegüknek, neveltetésüknek hála, mindannyian otthon vannak a magyar kultúrában is; ezért természetes volt számukra, hogy a helyi közösségektől kapott sok jóért – étel, szállás, lélekemelő istentiszteletek – cserében ők is adjanak valamit. Így lettek például az esti nagy közös táncházak. A kapcsolatteremtés, a párbeszéd szintén mindig fontos részei egy ilyen útnak” – szögezi le. Arra a kérdésre pedig, hogy mit tapasztaltak, Szent László és az emlékezete Székelyföldön mennyire van jelen napjainkban, meglepően pozitív választ ad. 

korábban meg pláne így volt; az itteni templomok képi ábrázolásain nem Jézus Krisztus, hanem ő tűnik fel a leggyakrabban. 

„Ez azt is jelenti, hogy Szent László olyan örökséget hagyott itt a székelység és egyáltalán a Kárpát-medence összes lakója számára, amelyből pluszerőforrásként ma is gazdálkodhatunk. Egy kis kitérővel élnék ennek érzékeltetésére. Amikor 2004-ben Székelykeresztúron megszerveztük az első erdélyi Szent Korona-szertartást, azaz a város feletti Jézus-kilátó négy méter magas keresztje köré megépítettük a koronát, az odavezető úton Jézus szenvedéstörténetének tizennégy stációját helyeztük el, párhuzamba állítva Jézus-követő magyar népünk szenvedéseinek tizennégy stációjával. Ebben az összevetésben és a kronológiai megfeleltetések alapján a kereszt súlya alatt harmadszor is eleső Jézus mellé a helyette a keresztet cipelő Cirénei Simon jön be, és segít a kereszthordozásban. A megfeleltetések sorrendjében ez Szent László megjelenését idézi a magyarság sorsában. Az üzenet egyértelmű: Szent László a tartás és a méltóság mindenkori jelképe, mintát ad arról, hogy az önkéntes és feltétel nélküli áldozat soha nem hiábavaló. Ellenkezőleg, a legnagyobb lelki kiteljesedéshez vezet” – hívja fel a figyelmet az egyetemes égi küldetés földi mintázatára. Nem elhallgatva, hogy az efféle gerinces viselkedés általában nem a népszerűség záloga, de a példaértékű élet megteremti a vezetőt. Egyszerűbben szólva, nem elég termetben kiemelkedni, ha a cselekedetekkel megszolgált méltóság és tekintély nincs meg mellé, akkor a fizikai felmagasodás mit sem ér. 

Mindezzel kapcsolatban és a képet még tovább árnyalva Kincses Kálmán a Székelykeresztúr melletti Rugonfalva templomában látható, különleges háromkirályok-ábrázolást is megemlíti. A napkeleti bölcsek alakjában feltűnő három magyar uralkodó, Szent István, Szent Imre és Szent László három eltérő út képviselője; a Szent Koronát a Szűzanyának felajánló öreg István az alázat és a megadás szimbóluma, a fiatal Imre az állhatatosságé, kettejük között meg ott áll László. Aki szintén Krisztus felé tart, de visszafordul, mintha azt mondaná: az üdvösség nem egyszemélyes küldetés. Vinni kell magunkkal a ránk bízottakat, még ha egy egész országról, nemzetről van is szó. Ehhez viszont időről időre muszáj hátranézni, hogy akinek szüksége van rá, ne maradjon érte nyúló, segítő kéz nélkül. 

Férfias erő, női bátorság 

Az egymás felé nyújtott segítő kéznek a zarándoklatok esetében hasonlóan nagy szerepe van – és nem csupán szimbolikusan. Pláne ha annak ilyen speciális fajtájáról van szó, amikor nemcsak a résztvevőkről, de az állatok ellátásáról is gondoskodni kell, miközben nem feltétlenül azonos korú és tudású lovasok pattannak nyeregbe reggelente. Például a saját kunfakóik hátára, ahogyan tette azt a hortobágyi Fülöp Attila és a zarándoklat idején tizenhat éves fia: ők megint csak Eördögh András hatására lettek nem csupán a fajta, de a lovas zarándoklat szerelmesei is. 

„Már az nagy kaland és próbatétel volt, hogy az én Alföldön nevelkedett három saját lovam kondícióban, egészségben bírni fogja-e előbb az ötszáz kilométeres zötykölődést a Királyhágón át Szencsedig, majd onnan a napokig tartó menetelést a kavicsos hegyi terepen. Gond nélkül kiállták a próbát, annak ellenére is, hogy patkóról hírből sem hallottak soha” – meséli a hortobágyi kunfakótenyésztő, aki a nemzeti park területén ridegtartásban neveli a lovait, hasonló körülmények között, mint amilyenek a közeli vadlórezervátumban is jellemzők. Ezután hosszan sorolja a további meghatározó élményeket. Közülük is kiemelve a táj szinte mesebeli tökéletességén és az erdélyi vendégszereteten túli leginkább mélyre menőt: egy apának ritkán adatik meg, hogy ilyen közelről figyelhesse serdülőkorban lévő gyereke férfivá válását – „már csak a 196 centimétere miatt is rá tudtam szabni a Szent László-i tanítást, történetet”. Ami – bont ki Fülöp Attila egy még nem említett réteget – sok más mellett a férfiminőségről, a férfi lelki fejlődéséről is példát mutat minden életszakaszban. 

„És akármilyen meglepő, a nőiről is. 

Aminek legyőzése nem lenne lehetséges a női minőség nélkül. Mindkettő pont ugyanannyira fontos, és elképzelhetetlen egymás nélkül. A férfi csak akkor érheti el a legjobb énjét, ha erős hátországot tudhat maga mögött, erős hátország meg kizárólag akkor jöhet létre, ha a férfi minden energiájával óvja, védelmezi a nőt, biztonságot nyújt neki fizikailag és érzelmileg is.” 

Az önmagunkkal való harc motívumát és a női minőségre való rátalálást emeli ki a székelydályai Fülöp Anna is – a névrokonság már csak azért is érdekes, mert a Fülöp a görög Philipposzból jön, ami lókedvelőt jelent. A lelkészcsaládból származó lány gyerekként sokat járt Eördögh András kiskunsági táboraiba, és részt vett Kincses Kálmánék 2020-as, a trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulója apropóján rendezett lovas zarándoklatán is; így – a fiatalok jó részét illetően pláne – már egy összeszokott csapat tagjaként vágott neki a Szent László nyomában járó túrának. Méghozzá a szívének legkedvesebb, hazai terepen, a testvéreivel közösen, saját kunfakóik hátán. 

„Nekünk ez a természetes létforma: kicsi korunk óta vannak lovaink, ha csak egy-két órára kimegyünk velük a határba lovagolni, már az hasznos tud lenni. Akár egy terápiás folyamat: kiszakad az ember a digitális világból, a napi mókuskerékből, és miközben a lóval mint a másik énjével egymásra hangolódik, kiszellőzik a feje is. Pluszajándék, ha mindezt csapatban lehet átélni, és még egy ilyen szakrális tartalma is van a közös útnak” – erősíti meg az előtte szólók szavait Anna. Ennek tükrében kiváltképp izgalmasnak tartja a kun vitéz személyében önmagával harcoló Szent László-értelmezést, hiszen az azt az önismereti utat jelképezi, amelyet – gyalog vagy lóháton – nekünk is kitartóan járnunk kell. Negatív, sötét gondolatainkat fel­ismerve és azokat a szellemünkkel leküzdve, hogy „szebb és magasztosabb szintre tudjuk emelni a leghétköznapibb gondjainkat is” – ahogyan az a magyar néphagyomány, népmese, népzene örökké való igazságaiban is megjelenik. 

És – hívja fel a figyelmet még egy érdekességre Fülöp Anna – a Szent László-legenda nem csak a férfiaknak szolgálhat bőven tanulsággal. A leg­híresebb részében szereplő, a pogány által elrabolt szépséges magyar lány ugyanis nem pusztán passzív szemlélő, aki kétségbeesve ücsörögve várja, hogy megmentse a hős lovag. Bizonyos változatokban fegyvert vesz a kezébe, és segít a harcban, sőt néhány verzióban egyenesen ő végzi el a lefejezést László helyett. Vagyis ez egy női fejlődéstörténet is, ami „engem abban erősített meg, hogy igenis nekünk is lehet szavunk, és kiállhatunk magunkért anélkül, hogy ezzel elveszítenénk a kedvességünket, a nőiességünket. Amellett, hogy tisztában vagyunk vele, milyen jó, hogy ott vannak mellettünk a férfiak, akiktől bátran merünk és tudunk is segítséget kérni. És viszonozni is azt, hiszen egyenlők vagyunk”.

Nyitókép: Cifra Produkció