Keresztény kincsestár Esztergomban: újranyílt a múzeum, másfél év után

Az esztergomi Keresztény Múzeum eredeti küldetése, ami az igazgató Kontsek Ildikó művészet­történész szerint mit sem változott az intézmény sok esztendővel ezelőtti alapítása óta, hogy „a régebbi és újabb korok művészetét mint a történelem tanúit ismertté tegye, és ezzel nevelje a látogatók esztétikai szemléletét”. 

Az előd képtár százötven éve, 1875. október 12-én nyitotta meg a kapuit Magyarország harmadik nyilvános múzeumaként. A kollekciót az alapítás célját az idézett mondatban összefoglaló Simor János folyamatosan és tudatosan épített műtárgygyűjteménye alapozta meg. A művészeti­irodalmi élet nagy pártolójaként és karitatív tevékenységéről is ismert bíboros, esztergomi érsek, hercegprímás – akinél maga Ferenc József is tiszteletét tette 1886 októberében tartott, országos hírű aranymiséje után – hagyatékból és külföldi utazásai során egyaránt vásárolt alkotásokat. Emellett az egész főegyházmegye területéről mentette a használaton kívüli, sokszor pusztulásra ítélt középkori oltártöredékeket: ennek köszönhető például, hogy Trianon után számos felvidéki szárnyas oltár nem lett az enyészeté. A Főszékesegyházi Könyvtár emeletén megrendezett első tárlaton 206 kép szerepelt, főként késő középkori és 19. századi művek. A kollekció ezután még két jelentős együttessel gyarapodott; az 1878-ban megvett Bertinelli-gyűjtemény hatvan, főleg olasz reneszánsz festményből állt, 1884-ben pedig a kölni Schnütgen-gyűjteményből sikerült hozzájutni jó néhány faszoborhoz és iparművészeti tárgyhoz. Mindezt 1882 után már „a magyar Róma” legszebb ékkövének szánt új prímási palota második emeletén csodálhatta meg a nagyközönség. Ott, ahol ma is az állandó kiállítás helye van – 1887 óta immár Keresztény Múzeum néven. 

A keresztapa Ipolyi Arnold nagyváradi püspök volt, aki végrendeletében a saját, főleg késő középkori olasz, német, osztrák és magyar festményeket, szobrokat tartalmazó válogatását az esztergomi „Keresztény Múzeumnak” adományozta. Az 1886-ban elhunyt egyházi főméltóság hagyatékának a sorsa azonban csak 1926-ban, a román állammal való pereskedést követően rendeződött megnyugtatóan, amikorra is megszületett a döntés: a gyűjtemény teljes egészében Magyarországon maradhat. Ezzel egy időben, „harmadik lábként” egy más jellegű, főúri örökséggel is bővült az intézmény törzsállománya: San Marco hercegének nagyszentmiklósi születésű felesége, Nákó Mileva hercegné szintén a Keresztény Múzeumra hagyta a jóval korábban elhunyt férjével közös, nagyobbrészt iparművészeti tárgyakból és festményekből álló gyűjteményét. 

Örök dizájn és kilátás a várra 

Az intézmény teljes anyagáról először 1948-ban jelent meg katalógus Genthon István keze nyomán, az ötvenes években pedig megindult a modern módszerek szerinti katalogizálás, a tárlat újrarendezése és az eredmények tudományos fórumokon való publikálása. A legutóbbi teljes renoválásra 1969 és 1973 között került sor, éppen ideje volt tehát egy újabb ráncfelvarrásnak – a tartalom és a forma esetében is maximálisan tiszteletben tartva az alapítók eredeti és a fenntartók minden­kori szándékait. És büszkén tekintve vissza a tárgyi-eszmei gyarapodás mellett olyan nem elhanyagolható eredményekre is, mint hogy az 1993 óta érsekségi fenntartású 

„A belső terek legújabb felújítására vonatkozó tervek már 2009-ben megszülettek, de igazából a koronavírus-járvány hozta meg azt a pénzügyi-fenntartói szándékot, amelynek köszönhetően először megépülhetett a lift, majd a téli zárvatartások alatt a kisebb munkálatokat is igyekeztünk elvégezni. 2025-ben, a százötvenedik születésnapunk idején viszont világossá vált, hogy a tartós és látványos eredményhez nem halogathatjuk tovább a teljes kipakolást. Hálásak vagyunk, hogy a főegyházmegye ebben is mellénk állt, és a tavalyi költségvetésünket megtoldotta egy célzott fenntartói támogatással. Az így nyert bruttó háromszázmillió forintból többek között új vizesblokkokat és ruhatárat alakítottunk ki, a kiállítótérben pedig az eredetit másoló tölgyfa padló visszaépítésével és a szintén az eredetieket formázó nyílászárók újragyártatásával igyekeztünk megidézni a gazdag múltat” – magyarázza Kontsek Ildikó. 

A múlt örökségébe azok a hetvenes évekbeli múzeumi padok is beletartoznak, amelyek lecserélése ugyan tervben volt, de végül csak új huzatokat kaptak, mert „a dizájnjuk örök”; „különben sem az a cél, hogy bármely időszakunkat letagadjuk”. Az ablakokra visszatérve pedig különösen jól működő és a közbezárt műtárgyegyüttes „fényét” emelő ötlet, hogy azokat a megszokott módon nem vonták be vagy takarták el installációkkal; a speciális UV- és fényszűrős megoldásnak köszönhetően nemcsak a maximális védelem maradt meg, de a kilátás is a várra. 

Úrkoporsó négy keréken 

Ehhez hasonló módon fonódik össze múlt, jelen, sőt jövő is az esztergomiak által őrzött, talán legértékesebb alkotásoknak az újrarendezett állandó tárlaton való reprezentációjában is. A Szépművészetiben tavaly önálló kiállítással köszöntött MS mester négy, a selmecbányai Mária-templom fő­oltárához 1506-ban készített passiójelenetét ezúttal nem a rokon munkák, azaz a bányavárosokból való egyéb szárnyasoltár-képek között helyezték el. Hanem egy teremmel arrébb, a Dürer-­tanítványok munkái között: a legmodernebb kutatások szerint ugyanis a rejtélyes művész nem helybéli volt, vagy legalábbis fiatalkorában – a részletek egyezése alapján – szinte biztosan közvetlenül Albrecht Dürer mellett pallérozódott Nürnbergben. 

Amíg azonban idáig eljutunk, addig – és utána is – bőven van mit felfedezni a dús, többszöri visszatérésre csábító kínálatban. A Kontsek Ildikó és Sarkadi Nagy Emese tervezte új koncepcióban újdonság még a korábbiakhoz képest, hogy belépve nem rögtön a híres garamszentbenedeki, díszesen faragott, kerekes úrkoporsó fogadja a látogatókat. A 15. század utolsó évtizedeiben készült, a bencés apátsági templomból származó, egykor a húsvéti szent liturgiában fontos szerepet kapó szobor nem csupán a kidolgozottsága és az abból adódó lenyűgöző látvány miatt ér kincset. A valószínűleg körmöcbányai „gyártmány” az egyetlen Magyarországon fennmaradt, késő közép­kori példája az Európa-szerte is ritka gótikus szentsírépítmény típusának – a szerkezeti elemei egy részének pontos rendeltetése ma sem ismert, legközelebbi rokonai többek között Zwickauból és Salzburgból valók. 

Az úrkoporsó és más középkori tárgyak tehát külön reprezentatív helyet kaptak a tündöklésre, helyettük mostantól itáliai képekkel indíthat a közönség. Ebben a trecentótól a barokkig tartó szekcióban találhatjuk a Keresztény Múzeum birtokolta legrégebbi festményt is: az 1280 körülire datált Jézus a kereszten a 13. századi Itáliában uralkodó italobizánci stílus jegyeit mutatja. „Szimmetrikusan elrendezett, síkszerű, stilizált formák, éles kontúrok és erős, expresszív csúcsfények jellemzik.” A mű, amely a szakértők legújabb elgondolásai szerint egy diptichon jobb szárnya lehetett, a firenzei Mária Magdolna-oltár mesterének műhelyében készült. Az ismeretlen mestert a firenzei Galleria dell’Accademiában őrzött oltárról nevezték el, újdonságokra nyitott, heterogén munkássága viszont több személyt, illetve egy egész műhelyt sejtet. 

Tudománnyal és fegyverrel 

„A Keresztény Múzeum gyűjteménye nem csak azért érdekes, mert tele van a fentiekhez hasonló különlegességekkel. Hanem mert az egész országban egyedül nálunk van lehetőség arra, hogy a 12. századtól – egy szobor formájában – egészen a 21. századig kortárs munkák segítségével követhessünk végig egy művészettörténeti ívet. Mivel rengeteg példát tudunk mellékelni, sok mindenről tudunk külön-külön is beszélni: reneszánszról, gótikáról, barokkról, az ikonok kapcsán az ortodox művészetről, természetelvű festészetről és absztrakcióról” – mutat rá az általa vezetett intézmény láthatón is túli értékeire Kontsek Ildikó. 

És ahogy az egymásba nyíló szobákon lassan áthaladunk, úgy nyernek fokozatosan értelmet az igazgató szavai: az állandó tárlat változatos kínálatában valóban bárki találhat az ízléséhez közel álló művet, műegyüttest. Ha nem az olasz festészet remekeit, akkor a régi magyar, német­alföldi, osztrák vagy akár a tekintélyes iparművészeti gyűjteményrész fontos elemeit. Utóbbiban olyan kiemelkedő munkák láthatók, mint a Kálvária falikárpit: az Ipolyi-­gyűjteményből, a belga Tournai városából származó darab a 15. század utolsó negyedében készült, a korban szokásos passiójelenetek részeként, a gazdagon színezett brokátszövettel már a reneszánsz jelenlétére utalva. Nem messze tőle pedig – ahogy Esztergomban következetesen mondják – 

A minden iskolai tankönyvben látható portré feltehetőleg más rajzok nyomán létrejött eredetijét a 17. században festette meg egy ismeretlen mester. Alatta a latin felirat egyértelműen tudatja a világgal, hogy a festményen nem más szerepel, mint a 33 éves korában megörökített Gyarmati Balassa Bálint egri kapitány. Akinek a költői mivoltára a képen látható kapcsos könyv utal, lapjai közül kilógó papírcsíkon Balassa Bálint jelmondatával: „Arte & Marte”, vagyis tudománnyal és fegyverrel. 

De érdemes még előtte néhány hosszabb pillantást vetni Hans Memling A fájdalmas Krisztus miniatúrájára is. Amelyről így ír a múzeum egyre gyarapodó és jól kezelhető internetes katalógusa: „A németalföldi gótikus festészet egyik vezető mesterének, a Brugge-ben működött, német születésű Hans Memlingnek a festménye miniatúrákhoz hasonló finomsággal ábrázolja a megkínzott Krisztus alakját. A kép méretei arra utalnak, hogy az egyéni áhítat célját szolgáló személyes tárgy volt: esetleg úti oltár vagy portrédiptichon része. A festett kőkeret elé helyezett emberi alak illúziót keltő, bravúros megoldása a nagy előd, Jan van Eyck művészetéből származik. A megkínzott és keresztre feszített Krisztus élő emberként való ábrázolása, ahogyan a szemlélő felé mutatja sebeit, részvétre és együttérzésre szólít fel” (S. N. E., 2026).

Nyitóképen: Markó Ferenc – Tájkép vadászó Dianával Forrás: Keresztény Múzeum