A nap fiai, a fény szerelmesei

„Nápolyt látni és meghalni” – írta Johann Wolf-gang von Goethe az Utazás Itáliában című útinaplójában, amelynek nem kis szerepe volt abban, hogy még többen vágyják személyesen is megtapasztalni Olaszhon szavakkal máig nem pontosan megmagyarázható varázsát. Igaz, a helyiek ajkán született mondás ma már inkább Róma nevével ismert, ami csak megerősíti azt a tényt, hogy a 18–19. századi grand tourok utazóinak örökösei- ként magunk is úgy érezzük: mindegy, merre járunk Olaszországban, a szépség, az életöröm és a szenvedély folyamatos áradása majd szétfeszíti a szívünket. 

„Mindenütt szín, fény, mozgás, élet” 

Ezt az érzést sűríti egy térbe a Magyar Nemzeti Galériának a Bartók tavasz nemzetközi művészeti hetek keretében megnyílt időszaki tárlata, a Dolce vita – Itália élménye két évszázad magyar művészetében. Nem csupán azt járja körbe, mit jelentett Itália a képzőművészeinknek, hanem azt is, mit jelent nekünk, az ő szemükön át is. „Mindenütt szín, fény, mozgás, élet” – fogalmazta meg például helyettünk Vaszary János, akinek a tárlaton is látható, derűs, játékos strandképei a Fellini-mozi és a hatvanas évek óta csak dolce vitaként emlegetett olasz életérzés tökéletes leképeződései. Az Adriai-tengerért és a riviéráért mindhalálig rajongó festő a képek mellett írásban is igen plasztikusan volt képes érzékeltetni ezt a félig-meddig vágyképet; a kiállítás katalógusa így idézi a Pesti Naplóban megjelent egyik beszámolóját Rimini partszakaszáról: „Ez itt a festő bazárja, Mekkája és Szent Gangesze. Összeolvadnak a nagy alkotó természettel – mert mindenki teszi, érzi és tudja, hogy nem külön a sós tengeri fürdő, nem külön a hullámverés, a forró föveny, a perzselő napsugár és felszabadított meztelenség az élet, – hanem mind együttvéve az igazi egyesülés az ős erőkkel. […] A nap lángol és a tenger ontja a hűs szelet. Itt ülök és festek, – megettem és körülöttem az elmaradhatatlan érdeklődők, akik ha megszólalnak, mindig csak ezt hajtogatják: »bell colori«. A nap fiai, a szín szerelmesei.” 

Persze, hogy kinek mi az édes, az személyiségtípusonként, műfajonként, koronként akár markánsan eltérhet – erre már a bejáratnál szintén igen szemléletes példát kapunk. Az első tablón az Olaszországban töltött idő hatására az alkotástól a művészettörténet felé forduló Lyka Károly visszaemlékezését olvashatjuk, aki meglepődve tapasztalta, hogy amikor a műkedvelő háziasszo- nyával, Donna Margheritával közösen nézett képeket, az asszony bizonyos, főként „szent vértanúkat, Madonnákat vagy egy hercegnő képmását” ábrázoló festmények láttán elragadtatva suttogta: „O com’è dolce!”, azaz „ó, milyen édes!”. Az általános magyar, az értékítéletet magában foglaló szóhasználattal szemben, hiszen „ha édesnek mondunk egy képet, már pálcát törtünk fölötte”. 

„Ez az anekdota rögtön az elején azt van hivatva érzékeltetni, amit a Dolce vita kiállítással az esztétikumon túl hangsúlyozni szerettünk volna: 

Azaz, a képzőművészeknél maradva, éppen olyan érvénnyel megjelenik a konkrét helyek és életképek különböző stílusú ábrázolásaiban, mint a sugárzó fantáziatájak vászonra fordításában vagy egy abszolút kortárs reflexióban” – magyarázza lapunknak Prágai Adrienn kurátor. Arra is felhívja ezzel a figyelmet, hogy a magyar képzőművészek több évszázados Itália-élménye így nem pusztán úti lenyomatok egymást követő sorozata, hanem a magyar kulturális örökség szerves részeként és aktív alakítójaként tekinthetünk rá – a grandiózus mesterművek másolásától a korábbi és mostani autonóm munkákig. 

A szép mesterségek kezdete 

Ezt a folytonosságot egy kevésbé szokványos, de kiválóan működő megoldással érzékeltetik: a 75 alkotó nagyjából 150 műtárgya – többségében festmény, kisebbrészt grafika, szobor, fotó és objekt – nem a hagyományos kronológiai sorrendben követi egymást. A kaleidoszkópszerű kibontás erőltetés nélkül, szinte észrevétlenül támasztja alá az előbb elmondottakat, segít a régi művek új kontextusba helyezésében, nem mellesleg nagyobb játékteret kínál a közönségnek is. Az első, Úton Itáliába szekcióban például Ferenczy István Pásztor­lányka című szobrára mások mellett Kondor Attila „a hét dombon épített város” embertől független örökkévalóságára utaló olaj-vászon festménye, a Láthatatlan város felel, amelynek pedig – ha már folytonosság – Tommaso Campanella fantáziahelye, a Napváros az ihletője. 

„Az 1820 és 1822 készült Pásztorlányka programadó munka, amelyet nemcsak az ismertsége, hanem a mögötte lévő művészi indíttatás miatt is választottam kezdőpontul. 

A mestere végül a dán Bertel Thorvaldsen lett, de ez a lényegen nem változtatott: Itáliában megszülettek az első jeles művei, köztük a Palazzo Venezia udvarán carrarai márványból faragott Pásztorlányka. Az eredeti cím, A szép mesterségek kezdete az alkotói szándék határozott kijelölője is. A művészettörténet egyik legismertebb toposza, hogy amikor a pásztorlányka belekarcolta a szerelme arcának sziluettjét a homokba, létrejött a világ első rajza, így ez a gesztus lett a művészetek kezdőpontja. Ferenczy a szobrát hasonló úttörőnek szánta: meg szerette volna indítani vele a magyar szobrászat hagyományát” – indokolja Prágai Adrienn, miért ez a híres alkotás lett a Dolce vita felvezetője. 

Amelynek egyébként van egy érdekes kortárs párdarabja is az utolsó teremben. Az 1988-as születésű Ámmer Gergő a lét örök körforgását szimbolizáló, Forrás című műtárgyához a carraraihoz hasonló ruszkicai márványt használt. Azt az anyagot, amelyet hazatérve többéves kutatás után éppen Ferenczy fedezett fel a Krassó-Szörény megyei Ruszkabányán a maga, és amint e példából is kiderül, az utódai számára. 

Változatok egy taorminai görög színházra 

Addig azonban hátravan még három fő szekció, amely tovább bomlik összesen tizenkét kisebb részre, a legnagyobb százalékban a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatva. Méghozzá igen változatos megközelítésből: az útra kelés, az utazás mint felfedezés mellett szóba kerül az irodalom, a mitológia, az itáliai nagymesterek iránti rajongás, a Római Magyar Akadémia mint nemzedékeket összekötő kapocs és persze az olasz hétköznapok is csendéletekkel, táj-, utca- és életképekkel. 

A második, Grand Tour: művészi zarándoklatok, Itália kultusza elnevezésű részben felvillannak a halványuló volta ellenére még ma is az általános európai műveltség tartóoszlopait jelentő latinos civilizáció alapkövei. Benne egy különösen erős részlettel: Az antikvitás igézetében alfejezetben található Taormina-változatok nem csupán a készítőikről beszélnek. 

„A taorminai görög színház romjainak látképét szinte mindenki Csontváryhoz köti, ezért hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, hogy előtte és utána mások is jártak arrafelé. Például Ligeti Antal, Vaszary János és Molnár C. Pál; négyőjük festményeinek egymás mellé helyezésével a téma megunhatatlan jellege mellett az is világosan kirajzolódik, hogyan változott a magyar tájszemlélet, tájfestészet, festői kifejezés. Ez esetben például, hogy a klasszicizmusból romanticizálásba hajló stílusban alkotó Ligeti Antaltól kezdve miként redukálódott lassan a látvány és a színhasználat az idők során” – mutat rá a nagyobb összefüggésre a kurátor. Párhuzamot von a Forum Romanum és egyéb helyszínek ábrázolásai kapcsán elkövetett hasonló „játékkal” és azzal, hogy ily módon 

mint Libay Károly Lajos. 

A párbeszéd amúgy is fontos szervezőeleme az egész tárlatnak. Így a következő, Mesterek földje fejezetnek is, amelyben régi és új felelget egymásnak: Csernus Tibor Csoportkép: három asszony és egy férfi című festményén Caravaggio különleges fény-árnyék technikája köszön vissza, Csók István Tizianót idézi a szecessziós átirat A tavasz ébredésében, Vaszary plakáttervében Raffaello önarcképe néz vissza ránk, Lakner László pedig A Palazzo Vecchio kapuja I.-ben egy egészen meghökkentő festmény-fotó kompozícióban fésüli össze a múltat a jelennel. 

Hasonlóan meglepő és nagyon hatásos Keserü Ilona színes csomós Borromini-lépcsője vagy Ország Lili strukturális, Pompeji falait ábrázoló képe. Előbbi egyébként annak a szekciónak is szereplője, amely az 1927-ben alapított Római Magyar Akadémia, illetve annak a mai napig létező ösztöndíja előtt tiszteleg – 

És miután saját bevallása szerint e két mű révén valódi festővé vált, első jelentős kritikusa is lett a Gerevich Tibor vezette akadémiának. Kifogása szerint az ott hosszabb időt eltöltő magyar alkotók elveszítik a saját egyéniségüket, és a kortárs olaszok módjára kezdenek látni és dolgozni – az uralkodó novecentóval szembeni ellen- érzésében a mozgalom fasiszták általi kedveltsége is nyilván erősen közrejátszott. 

„Az első ösztöndíjasok előtt a régi, reneszánsz és barokk művek és az olasz neoklasszicizmus, a novecento művészete állt példaként. A mediterrán tájak és városok, a tengerpartok és a mindennapok új tapasztalatokat és témákat kínáltak, alkotói életműveik – például Aba-Novák Vilmosé vagy Patkó Károlyé – pedig friss színekkel és formákkal, olykor kísérletező festéstechnikával gazdagodtak. A római ösztöndíj nem teremtett szigorú stílusegységet, inkább az önálló művészi karakter megtalálására inspirálta az alkotókat” – szól a bernáthi bírálat finom cáfolata a tárlat katalógusában. 

Mi pedig szép lassan eljutunk a lezáró szekcióhoz. A Dolce vita: Itália esszenciája is igen változatos tematikát és hangulatot mutat többek között idősebb Markó Károly, Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, Egry József, Ligeti Antal, Medveczky Jenő, Patkó Károly vagy Fehér László az Itália-élményt részint hazai környezetbe transzferáló munkáival. Az utolsó teremben pedig szinte robban a popkultúra. Ahogy egymással szemben peregnek a Fellini-féle Az édes élet (La dolce vita) gondtalanságot sugárzó és a mi Csinibabánk zárójelbe téve is feszültségről árulkodó kockái, úgy értjük meg szép lassan, hogy napsugaras Itália ide vagy oda, tényleg soha nincs fény árnyék nélkül. Benczúr Emese tárlatzáró munkája, benne a cukorpapírokkal körbebélelt Dolce vita felirattal okosan alá is húzza ezt a bármi másra is alkalmazható gondolatot: a túl sok édesnek, vagy ha úgy tetszik, a hiábavaló vágyódásoknak nagy keserűség lehet a vége.

A grand tour hagyománya

Az itáliai vidékekre ma is az antik emlékek – a Forum Romanum és a taorminai görög színház – vagy az ókori művészet tárgyai vonzzák leginkább az utazókat. Itália már a 17. századtól kötelező állomása volt a fiatal művészek és értelmiségiek életének. A 19. századra, részben Goethe nagy hatású olasz útinaplója miatt is, valamelyest rögzültek a főbb úti célok és útvonalak. A magyar alkotók Trieszten keresztül mentek Velencébe, majd kisebb városokat érintve jutottak el Firenzébe és Rómába, többek még a délolasz vidékeket is felkeresték – talán ma is ezek a legkultikusabb helyszínek. A grand tour, vagyis az Itáliát is érintő európai körutazás a tanulás és a tapasztalatszerzés leg- magasabb foka, és még ennél is több: találkozás az antikvitás dicsőségével, a városállamok reneszánsz és barokk kulturális örökségével és az itáliai életörömmel, amely évszázadokon át múzsaként kísérte a művészeket.

Nyitókép: Haller Frigyes: Szalmakalapos nők
Fotó: MNG