Egykor zsenik voltak, ma már kínosak – 5 rendező, akinek ígéretesen indult a pályája, majd leküzdötte magát a harmadvonalba

A múlt héten bemutatott Drakula kapcsán jegyeztük meg, hogy milyen mélyrepülésben van Luc Besson pályája immár csaknem harminc éve. Amikor egymást követően készítette az olyan filmeket, mint a Metró, A nagy kékség, a Nikita, a Léon, a profi és Az ötödik elem, méltán tartották a generációja legfontosabb francia rendezőjének, majd mások mellett az olyan mesefilmekkel, mint az Arthur és a villangók-sorozat vagy az Adéle és a múmiák rejtélye egyre inkább elvesztette ezt a rangot. 

A legnagyobb bűnöket azonban producerként követte el. Új Hollywoodot próbált teremteni a saját hazájában, és bár sokan szeretik például A szállító- vagy a Taxi-franchise első részét, azért a folytatásaikat senki nem tette zsebre, nem beszélve a Bessonhoz köthető számtalan egyéb Amerikát majmoló alkotásról. Sajnos tevékeny szerepet vállalt abban, hogy a mainstream francia film sokak szemében már ne számítson vonzó hívószónak. Viszont nem ő az egyetlen rendező, akinek ígéretesen indult a pályája, de idővel egyre riasztóbbnak hatott, ha egy plakáton feltűnt a neve.

Renny Harlin

Az összeállításunk legaktuálisabb alkotója egyben talán a legkevésbé ismert is, noha eleinte rászolgált arra, hogy komolyan vegyük. A világ legtöbb részén alig ismerik, itthon azonban nem kis részben Nagy Feró zseniális szinkronhangja miatt a Ford Fairlane kalandjainak hatalmas kultusza van. Renny Harlin a kilencvenes években egy igazán biztos kezű akciófilmes rendezőnek számított, az ő nevéhez fűződik a Die Hard második része, a Függő játszma vagy az Utánunk a tűzözön. Aztán az ezredforduló után valami megtört, és olyan középkategóriát is alulról karcoló alkotásokkal rukkolt elő, mint az Egy gyilkos agya, A testvériség vagy a 12 menet. És már a Rémálom az Elm utcában 4.: Az álmok urával vagy Az ördögűző: A kezdetekkel is kacérkodott a horror műfajával, de bár ne tette volna, 

Nem elég, hogy folytatta – vagy inkább remake-elte – a relatív friss, 2008-as Hívatlanokat, de egyből trilógiát készített belőle. Pedig a sztoriban – miszerint egy párt látszólag minden ok nélkül maszkos őrültek kezdenek terrorizálni – még másfél órányi alapanyag sincsen, ráadásul az első két részt se feszültség, se stílusosság nem jellemezte, de legalább a színészi játékok is csapnivalóak voltak. Rejtély, miként kerülhettek moziba a streamingplatformok süllyesztője helyett, és azt sem tudom elképzelni, hogy az első két rész után ki az, aki a jelenlegi jegyárak mellett mozijegyet vált a február 12-én debütáló harmadik epizódra. 

Robert Rodriguez

Robert Rodriguez mindössze hétezer dollárból forgatta le az El Mariachi – A zenészt, és olyan zseniálisan sikerült a rendezői bemutatkozása, hogy nem sokra rá elkészíthette belőle Amerikában a folytatását, a Desperadót immáron jóval nagyobb költségvetéssel és sztárokkal. Ezt követte az Alkonyattól pirkadatig, amelyről a harmincéves jubileuma kapcsán külön meg is emlékeztünk, később a Sin City – A bűn városával ismét bebetonozta magát a filmtörténetbe. 

Csak közben elkezdett a saját gyerekei számára olyan alkotásokat forgatni, mint a Kémkölykök-sorozat vagy a Cápasrác és Lávalány kalandjai 3D-ben. És lehet, hogy nem az apai szeretet vezette, hanem a fegyelmezőeszközt látta ezekben, 

 Amikor pedig a 2010-es években a Machete vagy a Sin City folytatásával visszatért ahhoz, amihez igazán ért, azaz az erőszak és a humor vegyítéséhez, már hiányzott belőle az a frissesség és stílusérzék, amik miatt rajongani lehetett érte. Legutóbb a sci-fi területén próbálta ki magát, de a Ben Affleck főszereplésével készült Konstrukcióból sem lett sok köszönet. 

Kevin Smith 

Akárcsak Rodriguez, Kevin Smith is minimális költségvetésből, egész pontosan huszonhétezer dollárból készítette el az első filmjét, a Shop-stop azonban instant kultikussá vált. Olyannyira, hogy annak karaktereire egy egész univerzumot épített, visszaköszöntek mások mellett a Shop-show-ban, a Képtelen képregényben, a Dogmában, a Jay és Néma Bob visszatérben – generációk imádták mindegyiket, és idézték lelkesen a frappáns párbeszédeket.  

Smith azonban idővel más műfajokban is kipróbálta magát, de akár akcióvígjátékkal (Két Kopper), akár horrorkomédiával (Agyar) jelentkezett, kínos lebőgés lett a vége. Talán ezért is tért vissza később a hírnevét elhozó figuráihoz, de mind a Jay és Néma Bob Reboot, mind a Shop-stop 3 esetében joggal érezhettük úgy, hogy elvesztette a humorérzékét. 

M. Night Shyamalan

A Hatodik érzék után egyenesen az új Hitchcocknak kiáltották ki, majd jött A sebezhetetlen, amelyet sokan a legjobb olyan képregényfilmnek tartanak, aminek nincs is rajzolt előzménye, de például a Jelek esetében is tökéletesen prezentálta: a feszültségkeltéshez nagyon értett. A legtöbben mégis azért imádták, mert mindig olyan csavarral állt elő a fináléban, hogy a nézőnek leesett az álla. És lényegében pont ez okozta a mélyrepülését is: hamar nevetség tárgyát képezték az egyre erőltetettebb fordulatai.

Nehéz megmondani, hogy vajon Az esemény, Az utolsó léghajlító, A Föld után, netán a legutóbbi műve, A csapda tekinthető-e a karrierje mélypontjának, de egy ideje már nem rest újra és újra csalódást okoznia. Viszont anyagilag rentábilisak a munkái, többnyire relatív szerény költségvetésből dolgozik, és azt általában vissza is termeli a pénztáraknál. Nem véletlenül, 

Mindig egy olyan erős alapkoncepcióval húzza el előttünk a mézes madzagot, hogy elfelejtjük, hányszor nem tartotta be korábban az ígéreteit, rárepülünk, mint éjjeli lepke az égő lámpára, majd hasonlóképpen koppanunk is. 

Zack Snyder 

El nem tudom képzelni, mi járt a Netflix vezetőinek a fejében, amikor legutóbb a Rebel Moon első és második részére epizódonként nyolcvan-kilencven milliós költségvetést szavaztak meg, amikor nem sok olyan blockbustergyáros rendező van, mint Zack Snyder, 

Azt követően, hogy Christopher Nolan A sötét lovag-trilógiával komolyan vehetővé tette a Denevérembert, hősünk rögvest lerombolta az ázsióját a Batman Superman ellen: Az igazság hajnalával, majd Az igazság ligájával. Mindkettőre igaz volt az, ami a rendező legtöbb filmjéről elmondható: bugyuták, idétlenek, ellenben irgalmatlan hosszúak. 

Nem volt mindig ilyen mélyen Snyder megítélése, sőt: amikor bemutatták a Holtak hajnala remake-jét 2004-ben, sokan csodagyerekként tartották, mert amellett, hogy megőrizte George A. Romero társadalomkritikus mondanivalóját, a végeredmény feszült volt, vicces és elképesztően stílusos. Aztán a 300 esetében már érezhető volt, hogy a menő vizualitás sokkal jobban izgatja, mint a tartalom, a Watchmen-adaptációjánál viszont még képes volt megőrizni az egyensúlyt, de utána teljesen elszállt vele a ló, a filmjei mindig látványosak, de konganak az ürességtől. 

Nyitókép: Batman Superman ellen: Az igazság hajnala. (Forrás: TMDB)