Luc Besson Drakula-feldolgozásában nem a híres vámpír szív, hanem azok a nézők, akik jegyet váltottak rá

Viszonylag kevesen tudják, hogy Bram Stoker karaktere először egy magyar némafilmben, Lajthay Károly 1921-es rendezésében, a Drakula halálában jelent meg mozgóképen. Mielőtt azonban bárki feldúlná érte az internet legrejtettebb bugyrait is, ki kell ábrándítsam: a második világháború során megsemmisült az összes kópiája. És noha a havasalföldi gróf életében ez nem idő, de csaknem száz évet kellett várni arra, hogy ha nem is irodalmi formájában, de ismét megjelenjen magyar alkotásban, nevezetesen a 2019-es Drakulics elvtársban, majd történelmi személyként a Hunyadi-sorozatban. 

Most azonban valahogy mindenki ezen a figurán pörög. Megesett nem egyszer a filmtörténelemben, hogy különböző alkotók egymástól teljesen függetlenül hasonló ötlettel álltak elő. Ilyen volt, amikor a kilencvenes években pár hónap leforgása alatt két vulkános (Dante pokla, Tűzhányó) vagy két aszteroidás (Armageddon, Deep Impact) katasztrófafilm is mozikba került, most pedig a legismertebb vámpír kísért a vásznakon. Nálunk sajnos nem fogalmazták, de a legzseniálisabb kortárs román rendező, Radu Jude saját változatát október végén mutatták be a hazájában, egy éve pedig A világítótorony és Az Északi enyhén szólva is különleges látásmódú direktora, Robert Eggers készítette el a Nosferatu remake-jét, 

Nem mintha sokat lehetett volna előzetesen várni tőle, jövőre lesz harmincéves Az ötödik elem, ami az utolsó értékelhető munkája, azóta mintha elvesztette volna minden vizuális jó ízlését, a rendezései szinte egytől egyig giccsesen csiricsárék. És ugyanígy nem találja a mértéket a Drakulában sem, néhol kegyetlenül véres, máskor gyerekesen infantilis, mintha nem tudta volna belőni a saját célközönségét; kiskorúaknak semmiképpen sem ajánlható a brutalitás miatt, felnőttfejjel pedig képtelenség komolyan venni. 

A sztori egyébként nagy vonalakban ugyanazt az utat járja be, mint a Nosferatu, és bár nem feltétlenül érdem az esetünkben, de bizonyos szempontból jóval szórakoztatóbban teszi. Eggers víziójában a gótikus képi világ lenyűgöző volt, élmény volt elveszni benne nagyvásznon, viszont ezt leszámítva kifejezetten unalmas lett. A második félidőre Besson változata is azzá válik, de addig nyújt egyfajta trashélményt, ami miatt nézeti magát és kínál némi bűnös élvezetet.    

Az mondjuk rejtély, hogy hogyan tudott mindehhez megszerezni egy kétszeres Oscar-díjas színészt, Christoph Waltz azonban szemlátomást nem vette komolyan a feladatát a címszereplőre vadászó papként, kedélyesen ripacskodja végig a játékidőt. És ez nem pejoratív állítás, az egész filmben nincs egy emberi gesztus vagy egy ízléses pillanat sem, a színpadiasan széles gesztusai tökéletesen illeszkednek ide. Egyedül épp a Drakulát megformáló Caleb Landry Jones lóg ki a képből, nyilván nem láttam az összes Bram Stoker-adaptációt, de nem tévedhetek nagyot az állítással, hogy az ő játékában jelenik meg az egyik legsótlanabb módon a gróf. 

Luc Besson mellett szól viszont az, hogy legalább a saját pénzét szórja az ilyen ámokfutásaira, ugyanis nemcsak írta és rendezte a filmet, hanem a produceri feladatokat is ellátta. És nem jött ki pluszosan, a költségvetés meghaladta az ötvenmillió dollárt, ennek pedig világszerte is csak alig több, mint a felét sikerült visszatermelnie. De közben már nagyban készíti a szintén csak a maga B kategóriás módján élvezhető Lucy folytatását, az első rész bevételi adataiból kiindulva az majd kiegyenlíti a számlát, ha az ázsióján nem is sokat segít. 

Drakula – francia horrorfilm. Február 5-től a Vertigo Média Kft. forgalmazásában országszerte a mozikban.