Római tél

Január elején Rómában már tavasz van. A Palatinuson virágzik a som. A Vatikán mellett van a szobánk, ablaka a Szent Péter-bazilika hatalmas kupolájára, Michelangelo legmesszebbre ellátszó művére néz. A reneszánsz mester Pietàja, a szobrok szobra lent, a bejárattól jobbra vonzza magához az ember tekintetét. 

Ez a mestermű inspirálja az 1948-ban Rómában tartózkodó Pilinszkyt a Piéta című vers megírására. Nemcsak Pilinszky tartózkodik akkor a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként az örök városban, hanem ott van Nemes Nagy Ágnes is, aki egyszer Budapesten, a Vérmezőn nézte József Attilát, amint hosszú kabátban, nagy kalapban átkelt az úton, és azon gondolkozott, hogyhogy nem szakad be a föld ekkora költő súlya alatt. Tizenegy évvel a halála után azt kell hallgatnia Rómában, hogy Kerényi Károly az Ódáról azt állítja: „egy fiatalember mámoros kísérlete”. Ez Nemes Nagy Ágnest felháborítja, Pilinszkyt kiborítja, hangosan vitatkoznak. Pilinszky József Attila-verseket szaval, és ezek Kerényit a „nyílt színen knokautolták”. Weöres Sanyika is jelen van, kissé betintázva, őt egyáltalán nem érdeklik a költők, Rómát utálja, egyedül Michelangelo Mózese van rá némi hatással. 

A társaságban ott van Ferenczy Béni szobrászművész is, akinek a dédapja, Ferenczy István Rimaszombatból indult el, és Bécsen keresztül gyalogosan érkezett Rómá­ba 1818 júniusában. Bár márványt soha nem faragott, egyenesen Antonio Canovához ment, hogy adjon neki munkát. Mivel Canova nem tudta alkalmazni, átirányította a konkurenciához, Bertel Thorvaldsen műhelyébe, mert a dán inkább lerajzolta, az inasok meg kifaragták a követ, ő csak a végén avatkozott be. A mester épp beteg volt, de egy darab márványt és vésőt adott Ferenczynek, gondolván, hogy úgyis megunja, aztán továbbáll. Tévedett. Ferenczy méretre csiszolta a követ, szénnel rárajzolt egy fekvő Vénuszt, aztán faragni kezdte. Az inasok, vagy tízen, kétkedve fogadták, aztán a művet meglátva így kiáltottak fel: „Viva ungherese!” A második munkája egy Csokonai-büszt volt merő hazafiságból. Meglátogatta a fiatal Széchenyi kétszer is. A második látogatásakor már idegenvezetőnek kérte fel, hogy mutassa meg Róma nevezetességeit. Mecénásai akadtak a felső körökből. Ösztöndíjat kapott, így több éven keresztül pallérozhatta magát. Már Kölcsey életében forgatta a fejében, hogy szobrot állítson neki, így aztán nem csoda, hogy a költő halála után mintegy három hónappal ő kapta a megbízást az első szobor elkészítésére. Így és ezért lett Kölcsey római, fehér márványból, tógában ülve, amint a Himnusz kéziratának tekercsét tartja.

Pilinszky írja unokaöccsének a città eternából az emlegetett 1948-as év elején: „nyugati utam iszonyú ön­tudatot adott, nem magamat, de a fajtámat illetően! Nincs miért szégyenkeznünk, sőt! A kultúra, ha szűk körben is: a miénk. Nem kell érte nyugatra vándorolnunk. Persze zárt, nehezen továbbítható: de érdekes ez? A kultúra hasonló az üdvösséghez. Egy kis kolostorban és egy kis országban is ki lehet érdemelni, s ha a miénk, mindenért kárpótol.”

Reggeltől estig úton vagyunk, de csak azt gyűjtögetjük, hogy mi minden maradt ki. Miért kell majd újra visszatérni Rómába. A Szixtusz-kápolna freskóit nem tudjuk megnézni, mert XIV. Leó pápa konzisztóriumot hívott össze, és lezárták.

Busszal közlekedünk. A buszokon is nyelvi bábel a világ minden tájáról. Leghalkabb az olasz. Amikor először jártam Rómában a kétezres évek elején az egyetemi kórussal énekelni Szent II. János Pál pápának, és beültünk egy trattoriába, megdöbbentett a két fekete szakács látványa a konyhában. Ma ez már természetes. Az éttermekben, ahová betérünk, hogy együnk valami rendes olasz ételt, pakisztáni vagy isten tudja, honnani személyzet fogad; láthatóan kényelmetlenül érzik magukat ebben a szerepben, de próbálják eladni nekünk, turistáknak az olasz konyhát. Azt az olasz konyhát, amit épp világörökségi címre terjesztettek fel. Mert az étkezés is kultúra, ugye. 

Utolsó napunkat a Szent Péter-bazilikában és környékén töltjük. Latin misére megyünk. Délben Leó pápa megáldja a Szent Péter tér zarándokait. Minket is. Azzal elindulunk vissza a tavaszból a télbe.

Nemes Nagy Ágnes írja Weöres Sándornak 1983-ban: „Emlékszik a római télre? / (Kis jel-szeletként említem meg ezt.) / Mely úgy úszik a multjainkban, / mint egy jegelt narancs-gerezd. // Na és a macskák ott, hosszanti csíkkal, / (Micsoda gerezd-forma sávok!) / Kérem csináljon, úgy mint eddig is, / gerezdekből teljes, kerek világot.”

Nyitókép: Alberto PIZZOLI / AFP