Csak egy baleset – a film, amelynek rendezője akkor is börtönbe mehet, ha Oscart nyer

Nyilván Észak-Koreában valószínűleg másként nyilatkoznának erről, de számos diktatúra megtermékenyítően hat a kulturális életre, hiszen kikényszerítik az alkotókból, hogy minél kreatívabban fogalmazzák meg a gondolataikat, vagy a filmesek esetében, hogy egyéni módszerekhez nyúljanak. Megtapasztalhattuk mindezt itthon is, mert bár az elmúlt másfél évtizedben a hazai mozgókép az új aranykorát éli – a nézőszámok mellett a nemzetközi díjak is bizonyítják –, de a rendszerváltás előtti időszakban azért évente jóval több megkerülhetetlen mű született. 

Nem szerencsés relativizálni a diktatúrákat, de az iráni rendszer még szélsőségesebb eszközöket vet be a berendezkedését bíráló hangokkal szemben, mégis, a filmgyártás szempontjából ennek köszönhetően került fel az ország a térképre. Tavaly hosszasan írtunk az Oscar-jelölt A szent füge magjáról, amelynek rendezője, Mohammad Rasoulof valószínűleg hírből sem ismeri a félelmet.  Állami engedély nélkül készítette el a kormánya visszásságait bemutató Goodbye című drámáját 2011-ben, amelyet Cannes-ban be is mutattak, ő azonban nem vehetett részt a vetítésen, eltiltották az utazástól, a filmkészítéstől és egy évig még börtönben is kellett raboskodnia. 

Később a szintén nem túl barátságos iráni politikai klímát ábrázoló rendezése, a Nincs gonosz után ismét leültették, de olyannyira nem sikerült megtörni, hogy ezt követően forgatta le A szent füge magát. És nem okozok nagy meglepetést, ha elárulom, ez sem festett jó képet a hatalomról; ezúttal már nyolc év börtönnel, nyilvános korbácsolással és vagyonelkobzással értékelték a törekvéseit. Ennek ellenére sem akarta elhagyni a hazáját, de végül Németországba menekült. 

Kollégája, Jafar Panahi hasonlóképpen konok és eltökélt figura, már a pályája elején hozzászokott ahhoz, hogy betiltják vagy cenzúrázzák a rendezéseit, sőt, 2010-ben húsz évre el is tiltották a filmezéstől azzal a váddal, hogy propagandát készít az Iszlám Köztársaság ellen. Eltántorítani azonban nem lehet, 2015-ben például a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon Arany Medvével díjazott művét, a Taxi, Teheránt gerillamódszerekkel vette fel egy gépjárműbe szerelt kamera segítségével, és a volán mögött ülve maga játszotta el a főszerepet is amatőr színészek társaságában, hogy bemutassa a főváros fojtogató mindennapjait. A nemzetközi elismerések persze csak olajat locsoltak a tűzre, Panahi kétszer is megjárta a börtönt.

Szerencséjére éppen nem tartózkodik az országban, de nem könnyű megijeszteni, azt nyilatkozta, készen áll újra börtönbe vonulni. 

A felsorolt mozikat nem úgy el kell elképzelni, mintha a két rendező folyamatosan teljes pályás letámadást indítana a kormánnyal szemben; elítélik a vezetést, de az azt kiszolgáló embereket ugyanúgy a rendszer áldozataként ábrázolják, mély empátiával, mint a sanyargatott polgárokat. Minderre a most a legjobb nemzetközi film és eredeti forgatókönyv kategóriában is Oscar-jelölt Csak egy baleset tökéletes példa. 

A történet elején egy átlagos családot látunk, a férfi a gyereke és a felesége társaságában egy kivilágítatlan úton halad, amikor elüt egy kutyát. A kocsi meghibásodik, felkeresnek egy szervizt, az autószerelő pedig az apában felismeri egykori fogvatartóját és vallatótisztjét. Követni kezdi, elrabolja, első felindulásában úgy dönt, élve elássa a sivatagban, ám kételyei támadnak, hogy valóban a korábbi megkínzóját kapta-e el. Ezért felkeresi néhány volt rabtársát, akik eloszlatják a bizonytalanságot;

És miközben a férfi sorsával kapcsolatban próbálnak döntésre jutni néha higgadtabb, de többnyire és érthető okokból rendkívül feszült és indulatos hangnemben, a politikai rendszer által tönkretett életek bontakoznak ki. De a vallatótisztet sem a földre szállt sátánként ábrázolja a film, hanem kifejezetten szánalmas alakként, aki valószínűleg egy olyan saját maga által is végletekig eltorzított valóságban él, amelyben legitimálhatóak a tettei.

A szereplőknek közben számításba kell venniük, hogy a bosszúval magukat is erkölcsi romlásba taszítják. Viszont akárhogy is cselekszenek, azaz függetlenül attól, hogy megölik vagy megkímélik az elrabolt férfi életét, ezentúl mindig a hátuk mögé kell nézniük, és rettegniük a rendszer bosszújától.  

Az eseményeket Panahi hosszadalmas beállításokkal ábrázolja, a feszültség folyamatos gerjesztése mellett viszont sokszor fanyar humor él, egy-egy momentumon keresztül görbe tükröt állít a társadalmának vagy épp a szituáció abszurditásának. Nem az a célja ugyanis, hogy a néző fejét folyamatosan a víz alatt tartsa, hanem sokkal inkább az, hogy érthető és a nemzetközi közönség számára befogadható módon ábrázolja a valóságot, hogy minél szélesebb réteghez eljuttassa az üzenetét. Pontosan emiatt nem rajong az iráni politikai elit a hozzá hasonló, rangos fesztiváldíjakkal feltűnést keltő alkotókért. 

Csak egy baleset – iráni–francia–luxemburgi–amerikai dráma. Január 15-től a Cirko Film forgalmazásában országszerte a mozikban.