Nyolc év börtön, nyilvános korbácsolás és vagyonelkobzás – az iráni rendező majdnem az életével fizetett ezért a filmért

Nyitókép: Cirko Film

Mohammad Rasoulof a pályája eleje óta sorra nyeri a nemzetközi fesztiváldíjakat, mégsem örülhetett soha felhőtlenül, hiszen minden sikeréért hatalmas árat fizetett. Állami engedély nélkül forgatott Goodbye (2011) című mozija egy fiatal ügyvédnőről szól, aki próbál vízumot szerezni, de még a praktizálástól is eltiltják, miután részt vett egy kormányellenes megmozduláson. A rendező a bemutató után nem sokkal maga is hasonlóképpen járt; nem hagyhatta el az országot, így az alkotás cannes-i premierjén sem vehetett részt, húsz évre eltiltották a filmezéstől és hat év börtönre ítélték, amelyből végül egyet kellett a rácsok mögött töltenie.

Sokan mindezek után valószínűleg megtörtek volna és visszavonulnak, de Mohammad Rasoulofot nem ilyen fából faragtál, és már két évvel később új alkotással jelentkezett (Manuscripts Don’t Burns), amelyben ráadásul saját, börtönbéli tapasztalatait dolgozta fel.

Ezt követően jött az álnéven forgatott Nincs gonosz, ugyancsak az iráni igazságszolgáltatás és a halálbüntetés témakörét körüljárva négy történeten keresztül. A rendszer visszásságait mások mellett egy hivatásos ítélet-végrehajtó, valamint olyan sorkatonai szolgálatukat töltő fiatalok szemszögéből láthatjuk, akik vagy kötelező jelleggel, vagy néhány napos eltávért cserében vettek részt az akasztásokban. És ahogyan a cím is utal rá, Rasoulof ebben az alkotásban sem az elnyomó rezsimet kényszerűségből vagy opportunista módon kiszolgáló átlagemberek felett tör pálcát, 

A hatalom szemében pedig nyilván csak olaj volt a tűzre, amikor a Nincs gonosz Berlinben Arany Medvét nyert; mire válaszul alkotója ismét a börtönben találta magát.

Úgy látszik, hiába, hiszen Rasoulof a szabadulása után rögtön belekezdett A szent füge magjába, amin keresztül még frontálisabban támadja az iráni politikát. A történet főszereplője egy teheráni tisztségviselő, Iman (Missagh Zareh), akit vizsgálóbíróvá léptetnek elő, az új pozícióhoz természetesen jobb fizetés és tágasabb lakás jár. A férfi naivan azt hiszi, a halálra ítéltek nyomozási aktáit is megismerheti, mielőtt döntene a sorsukról, de erről persze szó sem lehet; két lábon járó golyóstollként viszonyulnak hozzá. A mélyen vallásos és a rendszer iránt elkötelezett, a kételyeit így könnyen a szőnyeg alá söprő családapa könnyen átlendül a kezdeti erkölcsi aggályain, egészen addig, amíg egy nap el nem tűnik a szolgálati fegyvere. A lopással a kormányellenes tiltakozással szimpatizáló lányait, valamint az őt odaadóan támogató, de természetesen a gyermekeihez is lojális felesését gyanúsítja, az egyébként sem felhőtlen otthoni légkör pedig egyre mérgezőbbé válik.

Akárcsak a Nincs gonosz esetében, Rasoulof ezúttal is elsősorban a rezsimet bírálja, és nem az azt kiszolgáló kisembereket. A vizsgálóbíró elképesztő lépésekre szánja el magát, hogy kiderítse, ki vette el a fegyverét, még kihallgatótiszteket is felkér a családja vegzálására, hogy a spoilerek elkerülése végett az egyéb eszközeit ne is említjük. Miközben az ő nyaka körül szintén szorul a hurok; ha a mulasztása kitudódik, annak hosszú börtönbüntetés a következménye, és nyilván a kőkemény megalkuvások árán felépített egzisztenciájának is búcsút inthet.

A szent füge magja tehát elsősorban arra koncentrál, 

és hogyan győzik meg az azt működtetők saját magukat is arról, hogy a rendszer valójában igazságos és jó ügyet szolgál. Mindez komótos tempóban, csaknem háromórás hosszúságban, rendkívül részletgazdagon, ám az idő előrehaladtával thrilleri feszültséggel telve tárul elénk.

Valószínűleg Rasoulof sem lepődött meg rajta, hogy a hazájában újfent nem fogják megtapsolni mindezért, hanem, ahogyan az már a forgatás alatt kiderült, újabb nyolc év börtön, nyilvános korbácsolás és vagyonelkobzás várhat rá. Bár még ezután is hezitált, elhagyja-e Iránt, végül a józan eszére hallgatva meghozta a fájdalmas döntést. Így tavaly Cannes-ban már személyesen vehette át a zsűri különdíját A szent füge magjáért, majd Németországban talált menedéket, ahol az alkotást a legjobb idegen nyelvű film 2025-ös Oscarjára nevezték.

És ugyan a 13 jelölést begyűjtött francia–mexikói Emilia Pérezzel vagy a 3 szoborért versenybe szálló brazil I’ Still Here-rel szemben nincs sok esélye, Rasoulofnak valószínűleg kisebb baja is nagyobb ennél; alig várja, hogy a politikai helyzet változása lehetővé tegye az otthonába való visszatérést.