„El kellett törnöm a nyakam, hogy megtanuljak egyet s mást” – a világ első Supermanje elhitette velünk, hogy az ember tényleg bármire képes
2025. július 09. 15:14
Bár a héten érkezik az új Superman-mozi, akad még néhány generáció, amely számára Clark Kent örökre Christopher Reeve marad. Az 1995-ben lovasbalesetben lebénult színész életéről szóló dokumentumfilm szívhez szóló őszinteséggel mutatja meg: nem csak az lehet hős, akik köpenyben repkedve menti meg a világot.
Bármilyen hihetetlennek is tűnik, az első Superman-filmet premierje 1978-ban volt, a címszerepben az addig ismeretlen Off-Brodway-színész Christopher Reeve-vel, aki ezután még három alkalommal bújt Clark Kent/Kal-El bőrébe. A képregény-adaptáció, amelynek a sikerében kezdetben többen kételkedtek, mint bíztak, óriásit szólt világszerte. Nem kis részben annak a bátor döntésnek köszönhetően, hogy a producer-rendező páros a potenciálisan felmerülő sztárok – Schwarzenegger, Neil Diamond, Robert Redford – helyett mert kockáztatni, megérezvén, hogy a fiatal, karrierje elején álló Reeve képes lesz helytállni a fizikailag-lelkileg is igen kimerítő kettős szerepben. Ő pedig nemcsak hogy erre volt képes, de jó pár évvel később, egy tragikus eseményt követően azt is megmutatta,
a valóságban hogyan lehet jobbá, élhetőbbé tenni a földet.
A 2024-ben bemutatott, jelenleg a Maxon látható, Super/Man: The Christopher Reeve Story című dokumentumfilm főként a színész életének erre a második szakaszára, azaz az 1995-ben bekövetkezett lovasbalesetétől a haláláig tartó, négy végtagi bénulás állapotában eltöltött egy évtizedre koncentrál. Ami nem azt jelenti, hogy ne kapnánk egy kis gyorstalpalót a kezdetekről is, például hogy milyen volt egy zűrös családban, egy „mindentudó” apa árnyékában felnőni, vagy hogy mik voltak a hírnév felé tartó út első lépcsői, amelyek aztán a csúcson szinte törvényszerűen bekövetkező hivatásbeli-magánéleti kudarcokig vezettek.
A közel kétórás alkotásnak mégsem ez, vagyis egy komplett színészi pályaív felhúzása a lényege, a Supermanen kívüli szerepekről például alig esik szó. Ehelyett egy látszólag nagyon egyszerű, ám annál fontosabb kérdés áll a fókuszban: ki és mitől válhat ma valódi hőssé? Ezért, az interjúk mellett számos archív, esetenként családi felvételt is felhasználva, nem egy ikon tesznek elénk. Hanem – beleértve a tragédia előtti interjúrészleteket, bejátszásokat is – egy önmagával folyton küzdő, nem mindig a jót, helyeset választó, abszolút hétköznapi ember. Akinek, csak hogy ne legyen minden olyan kerek, hirtelen dob egy extrát az élet. Nem többet, mint ami bármelyikünkkel bármikor megtörténhet: egy baleset vagy betegség egy pillanat alatt végérvényesen megváltoztathat minket – és a környezetünket.
Ilyen értelemben a film nézése közben fokozatosan egy érdekes, ellentétes folyamaton megyünk végig;
a világ repülő szuperhőse akkor válik valódi szuperhőssé, amikor már se kezét, se lábát nem tudja mozgatni.
Mégsem a talán természetes reakciót választja, azaz a kiszolgáltatottságát szégyellve örökre elbújik a szánakozó tekintetek elől. Hanem, sokszor a kedve-akarata ellenére, vállalja a nyilvánosságot azért, hogy a rá irányuló kivételes figyelem révén szószólója és tevőleges segítője lehessen a fogyatékkal élők óriási csoportjának.
Mindezt a „minden élet értékes” gondolat jegyében, ahogyan az egyik legmélyebbre menőbb jelenetben ez a mondat, szó szerint életmentő jelleggel el is hangzik. Ám ennek az értékességnek a felismerése és helyes irányba terelése nem vagy csak nagyon nehezen képzelhető el egyedül. Ezért megindító látni,
a színész családja-barátai milyen erősen kapaszkodnak össze a bajban,
és a saját tragédiájukat miként fordítják a köz számára is termővé egy, a tudományos kutatásokat segítő, a három gyerek által ma is működtetett alapítvány formájában. Különösen megrendítő a második feleség, a Reeve halálát követően majd egy évvel, tüdőrákban fiatalon elhunyt Dana magától értetődő helytállása; ő az egész sztori szíve, példa a jóban-rosszban közhelyeken túli valóságára, az anyák, feleségek, gyerekek, testvérek csendes heroizmusára.
A másik szív pedig az ugyancsak tragikus sorsú, „szomorú bohóc” Robin Williams, aki a dokuban Whoopi Goldberg, Jeff Daniels és Susan Sarandon mellett többször is megszólaló Glenn Close szerint ma is élne, ha nem veszítette volna a testvérként szeretett legjobb barátját. A sok szomorúság ellenére a Super/Man: The Christopher Reeve Story mégis inkább motiváló, mintsem lehangoló munka, ami legalább egy kis időre segít megbecsülni azt, amink van.
Ez a mondat a gyerekkori barát Sean Penn szájából hangzik el az Alias Charlie Sheen című dokuban. A Netflixen látható kétrészes alkotás őszinte, de hiányos portré egy jobb sorsra érdemes, mindent elszúró, de igazán semmit nem bánó hollywoodi csodagyerekről.
Van, aki bujkál, van, akit már elvittek, van, akit haza is hoztak – koporsóban. A Mandiner dokumentumfilmjében járt utána annak, mi folyik most Kárpátalján. Megrázó tartalom!
A Fehér Ház jóváhagyásával és információi révén támadhatja Ukrajna az orosz energia-infrastruktúrát.
p
0
0
0
Hírlevél-feliratkozás
Ne maradjon le a Mandiner cikkeiről, iratkozzon fel hírlevelünkre! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és elküldjük Önnek a nap legfontosabb híreit.
Összesen 1 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
you-brought-2-too-many
2025. július 09. 19:43
Na, ha valaki, akkor Reeve lehet büszke arra, amit emberként véghezvitt. A pride reá és a hozzá hasonló testi és szellemi gyengeséggel, hiányossággal (süketek, némák, vakok, autisták, mozgássérültek) küzdő névtelen hősökről kéne h szóljon, nem egy deviáns lobbi csoportról, akik szélsőséges eszmét akarnak elfogadottá sőt dicséretessé tenni.
Válasz erre
1
0
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!