Nincsenek benne sem fénykardok, sem jedik, sem űrcsaták – az Andor mégis új szintre emelte a Star Wars-univerzumot

Más időkben, a mozgóképek és a tömegszórakoztatási igények másik korszakában talán súlyos bukta lett volna belőle, most viszont áradoznak róla a rajongók tömegei és a kényes ízlésű kritikusok egyaránt. A nemrég a Disney streamingcsatornáján befejeződött Andor sorozat úgy lett a Star Wars-univerzum egyik kiemelkedő alkotása, hogy kivettek belőle szinte mindent, ami a régi, George Lucas-i világot jellemezte és végtelenül népszerűvé tette. 

Lucas megvallottan a gyerekeknek álmodta meg a Csillagok háborúja-filmeket, egész mitológiát szült köréjük; a hetvenes évek végétől készült trilógia technikai megoldá­saival és látványvilágával pedig megváltoztatta a szórakoztató tömegfilmek világát. De működhet a Star Wars, ha kitörlünk belőle mindent, ami a gyerekek és a kamaszlelkű felnőttek számára magával ragadó vizuális élményzuhatag és szédületes kalandsorozat? 

Működhet, „csak” kellően erős történet, összetett karakterek és kiváló színészek kellenek hozzá. És az ötlet, hogy mi lenne, ha ezúttal a felnőtteknek készülne egy Csillagok háborúja-sztori. Az Andorral a csillagok közé repülés helyett leszállunk a földre, akár a föld alá is. Nem könnyed kalandfilm ez, hanem politikai thrillersorozat, de azt is mondhatjuk, hogy tanmesék sora. 

Az Andor azt mutatja be, mi történik a közéletben és a mindennapokban, az emberi kapcsolatokban és a lelkekben, ha egy rendszer radikalizálódni kezd, ha elnyomóvá kezd válni, ha elkezdi szűkíteni a szabadság tereit – ami törvényszerűen kitermeli a maga szintén egyre radikalizálódó ellenzékét. Az Andor két fő történetszála a régi Star Warsokból ismert Galaktikus Birodalom felemelkedésének, diktatúrává válásának és az ellene fellépő lázadás születésének a sztorija alulnézetből. A birodalom rendszerének egyes fogaskerékembereit és a lázadók összeállását ismerhetjük meg – hús-vér, összetett karaktereken keresztül. Az Andorban a birodalmiak nem agyatlan droidok, hanem akár a rend és biztonság megszilárdításában lelkesen hívők, nem sokat tépelődő karrieristák vagy épp állásukat féltő nagykutyák – mint a való világban. A lázadók sem szentek gyülekezete: bujdosó bűnözők, nettó őrültek és kiáltványíró, naiv széplelkek egyaránt vannak közöttük. S mindkét oldalon találunk olyanokat, akik mások elárulásával, feláldozásával tesznek az ügyért – vagy önmagukért. És néha nem is lehet tudni, melyik a fullasztóbb és paranoidabb közeg, a birodalom felső vezetése vagy a lázadók bázisa. 

A kiválóan megírt karakterek és a nagyszerűen játszó színészek (főszerepekben: Diego Luna, Stellan Skarsgård, Denise Gough és Genevieve O’Reilly) mellett az Andor erénye a körítés. Ugye „réges-régen egy messzi-messzi galaxisban” játszódik a Star Wars-univerzum, de e sorozathoz a legkülönbözőbb civilizációkat, hagyományokat és mindennapi szokásokat, építészeti és ruházkodási stílusokat kellett kitalálniuk az alkotóknak. Az egyik sztoriban mintha 1956 magyar forradalmárjait látnánk, másokban mintha a Ceaușescu ellen lázadó, szegényes öltözetű 1989-es románok vagy a dél-amerikai dzsungelgerillák tűnnének fel. Eközben a birodalom központjában a szecessziót és az art décót megidéző luxuslakásokban reprezentál a kőgazdag elit, melynek tagjai megannyi különböző indokból részesei már – vagy még – a rendszernek, ha épp nem ellene szervezkednek. 

Így az Andor az izgalmas politikai thrilleren túl vizuális orgia is – amit az ínyencek akár újra meg újra megnézhetnek, hogy a történetben vagy a jelenetek hátterében észrevegyenek valami addig fel nem tűnő finomságot vagy csavart. A készítőknek, élükön a sorozatot megalkotó Tony Gilroyjal, csak gratulálni lehet. A két évadnyi sorozat a streamingvilág emlékezetes alkotása és az időközben kifáradni látszó Star Wars-univerzum megmentője lett.

Nyitókép: Mandiner-archív