Odú

Írom ezt a hajónaplófélét, amit a rend ked­véért nevezzünk tárcának, habár tényleg inkább úgy gondolok ezekre az írásokra, mintha egy naplót írnék. Nem tudom, kinek. Az olvasónak persze, de az olvasót nem tudom elképzelni. Az írónak nem dolga elképzelni az olvasót. Ahogy az olvasónak sem az írót. Az ilyesmiből, mármint egymás elképzeléséből szoktak származni félreértések. Többször tapasztaltam az évek során, hogy egyes olvasók azonosítottak azzal a valakivel, aki a könyveimben beszél. Nem engem szólítottak meg, amikor odajöttek egy-egy rendezvény után, hanem azt a valakit, akit olvastak. Az efféle megszólítások eredménye a csalódottság, amit szinte minden esetben le is olvastam az arcokról.

Az a valaki ugyanis, aki a könyveimben beszél, megszólíthatatlan. Csupán én vagyok megszólítható, aki leírta annak a valakinek a szavait. Az a valaki viszont nem egészen azonos velem. Nem egészen, vagy inkább nagyon nem. Esetemben még az is súlyosbítja a dolgot, hogy legtöbbször egyes szám első személyben fogalmazok, ami végképp megtévesztő. Ez az egyes szám első személy nem azt jelenti, hogy én, hanem ez annak a valakinek az egyes szám első személye, aki ír.

Erről a valakiről nem sokat tudok. Alig valamit. Talán leginkább ezért írok, hogy megtudjak róla ezt-azt. Ennek a valakinek a nyomában járok harminc éve, mint egy véreb. Vagy mint egy paparazzo. Írókkal nem szabad megismerkedni, legfeljebb akkor, ha az emberre vagyunk kíváncsiak, nem az íróra. Az író leginkább azzal van elfoglalva, hogy ezt a benne élő titokzatos idegent megismerje. Épp elég az neki. Amikor erről írok, nem a gőg dolgozik bennem, nem akarom eljátszani a titokzatos, a megközelíthetetlen művészt. Nincs szó ilyesmiről. Csak a dolog természetéről és belső logikájáról számolok be, amennyiben ez érdekel valakit.

Sokáig én is azt hittem, hogy gőg van emögött, színház, mesterkéltség. Biztos előfordul ez is, nem vitás. Aztán megértettem, hogy miről van szó. Vagy legalábbis megsejtettem belőle valamit. Azóta igyekszem is ilyen helyzetekben felhívni a másik figyelmét arra, hogy rossz nyomon jár. Nem arrogánsan, nem nagyképűen, hanem a lehető legszelídebben. Nem tehetek mást. Egyrészt nem szeretném, hogy csalódjon, másrészt magamat is megkímélem a felesleges köröktől. Mióta megsejtettem mindezt, én is másként közeledem az írókhoz. Írókkal a lehető legritkábban beszélek irodalomról. Pontosabban az írásról. Irodalomról lehet cseverészni, lehet pletykálni, de magát az írást, ezt a homályos territóriumot nem hozom szóba még véletlenül sem. Erről nem lehet beszélni, leg­feljebb írni. De inkább csak hallgatni lehet róla.

Mert mennyivel egyszerűbb például az állatokkal. Egy állatnak nincsenek ilyen homályos belső vetületei, egy állat élete minden pillanatában a legmélyebben azonos önmagával. Tökéletesen belesimul önmaga létébe, kérdések nélkül. A minap felfedeztem a közelben egy feketeharkály-odút. A völgy aljában kanyargó patak túlpartján, egy bükkfa törzsén vettem észre a jellegzetes formájú faragványt. Ráadásul éppen azt a pillanatot kaptam el, amikor a harkály besurrant az odújába. Le is ültem egy közeli kőre, ahonnan jól ráláthattam. Sokáig nem jött elő. Egy szomszédos, jóval magasabb bükkfa hármas ágelágazásában egy tekintélyes méretű hollófészek terpeszkedik. Tulajdonosai nem tartózkodtak otthon, bár a közelben lehettek valahol, mert hallottam jellegzetes hangjukat a hegygerinc felől. Üldögéltem a tavaszi naptól langyos kövön, és figyeltem az odú sötét bejáratát. Mögöttem zúgott a patak, poszméhek látogatták ráérősen az odvas keltikék virágait.

Aztán a harkály egyszer csak kidugta a fejét. Hím volt, mert a jellegzetes vörös csík a feje búbján, nem pedig a tarkóján tündökölt. Dolgozgatott a bejáraton, szemmel láthatóan nem találta elég szélesnek. Miután ezzel megvolt, kirepült az odúból, és harkályos, hullámzó mozdulatokkal eltűnt a fák között. Nem történt semmi különös. Mégis mintha valami titokzatos esemény szemtanúja lettem volna. Az erdőben minden látvány efféle érzetet kelt. Minden látvány titokzatos, álomszerű, de egyúttal fokozhatatlanul azonos is önmagával. Azzal az érzéssel keltem fel a kőről, hogy tudok valamit, amit addig nem tudtam. Ez a tudás nem az odú felfedezésének tényére vonatkozott. Nem tudom, mire vonatkozott. Hasonló érzés olyankor kerít hatalmába, ha elolvasok egy jó verset, vagy ha jó zenét hallgatok. 

A látszatok mögötti örökkévalóság színpadára vet egy pillantást.