Így még sosem írták meg a magyar történelmet, a brit szerző valami egészen újat alkotott!

A könyve (The Last Days of Budapest) fővárosunk utolsó napjairól, a főváros ostromáról és a holokausztról szól. Pontosan 80 évvel ezelőtt harcok dúltak ebben a városban, így hát nagyon is időszerű, hogy most írta ezt a könyvet. Mi volt a fő indoka a könyv megírására?

Vannak könyvek az ostromról, és vannak könyvek a holokausztról, de angol nyelven legalábbis senki sem próbálta meg teljes egészében elmesélni Budapest történetét a háború alatt. A könyvem az egész időszakot lefedi, 1939 szeptemberétől 1945 tavaszáig, de valójában 1916-ban kezdődik IV. Károly koronázásával. Rájöttem, hogy az olvasóközönségem—főként brit, amerikai és európai olvasók—nem sokat tudnak Magyarországról. Hallottak Budapestről, talán az 1956-os forradalomról, esetleg valamit a magyar holokausztról, de igazán nem ismerik a részleteket. Ezért próbáltam a város történetét azoknak az embereknek az életén keresztül bemutatni, akik itt éltek és haltak meg.

A könyvhöz rengeteg naplót és levelet használt forrásként. Próbálta a történelmet személyes, kisebb történeteken keresztül megközelíteni, miközben természetesen a nagyobb képet is bemutatja?

Pontosan. 

Ez egy olyan modell, amelyet korábban egy City of Oranges című könyvemben dolgoztam ki, amely hat arab és zsidó család történetén keresztül mesélte el Izrael és Palesztina történetét. Ezt a modellt alkalmaztam Budapestre is. Útközben rengeteg lenyűgöző részletet fedeztem fel—néhányat közülük talán a magyar történészek már ismertek, de számomra teljesen új volt. Több mint 25 éve vagyok külpolitikai tudósító, aki Magyarországról és Közép-Európáról ír, de még így is rengeteget tanultam.

Például?

Annak ellenére, hogy Magyarország 1940 novemberében csatlakozott a Tengelyhatalmakhoz és a náci Németország szövetségese lett, a britek továbbra is fenntartották nagykövetségüket. Magyarország hivatalosan csak 1941 nyarán lépett be a háborúba, de addigra már aláírta a Háromhatalmi Egyezményt, amely elvileg ellenséges nemzetté tette. Ennek ellenére a brit követ, Owen O’Malley, teljes hozzáféréssel rendelkezett Teleki Pál miniszterelnökhöz és Horthy Miklóshoz bármikor, amikor csak akarta. Lenyűgözött ez a kettősség. Magyarország különböző okokból állt Németország oldalán—főként azért, mert vissza akarta szerezni a trianoni békeszerződés által elvesztett területeket. A magyar vezetés úgy gondolta, hogy a Hitlerrel való szövetség a megfelelő módja ennek. Ugyanakkor próbáltak jelezni Londonnak és Washingtonnak: „Igen, most a nácikkal vagyunk, de valójában benneteket kedvelünk.” Földrajzilag persze nem voltak jó helyzetben. És a brit nagykövetség nem csupán egy diplomáciai kirendeltség volt—teljesen felszerelt hírszerzési állomása volt az SIS-nek (Secret Intelligence Service, más néven MI6) és az SOE-nak (Special Operations Executive). Az SOE a brit katonai hírszerzés azon ága volt, amely ellenséges vonalak mögött működött. Ha az emberek az SOE-ra gondolnak, általában ejtőernyősökre asszociálnak, akik Franciaországba érkeztek, hogy együttműködjenek az ellenállással. Budapesten azonban az SOE fő tevékenysége nem szabotázs volt, hanem pszichológiai hadviselés és propaganda. Mivel Magyarországon erős angolbarát érzelmek voltak, az emberek nagyon nyitottak voltak a brit üzenetekre. Az SOE létrehozott egy hírügynökséget, amely nagyon kedvező fogadtatásban részesült. Ez a kettősség teljesen lenyűgözött.

Hogyan strukturálja a könyvét?

A könyv lényegében három részből áll. Az első 1916-tól gyorsan eljut 1939-ig, érintve a vörös- és a fehérterrort, a huszas-harmincas évek viszonylagos stabilitását, majd a háború kitörését, és azt az időszakot, amit én egy ellentmondásos időszaknak nevezek, 1941 áprilisáig, amíg a németek meg nem szállták Jugoszláviát Magyarországon keresztül. Ezután a második magyar hadsereg katasztrófájáról és a keleti fronton történt eseményekről szól a könyv. Veress László nevű magyar diplomatáról elég sokat írok, ő 1943 szeptemberében az isztambuli brit nagykövet jachtján tárgyalta meg a háborús oldalváltás feltételeit.

De az egyik legizgalmasabb történet, ami az Andrássy-palotában zajlott, az angol-lengyel-magyar mentőakció volt. Magyar arisztokraták, mint Andrássy Klára és Szapáry Erzsébet, brit diplomatákkal dolgoztak azon, hogy lengyel katonákat menekítsenek Magyarországra. Németország persze őrjöngött, hogy ezt meg kell állítani, de a magyarok mindig húzták az időt, és hagyták folytatódni az akciót.

Beszélt a brit titkosszolgálatok magyarországi tevékenységéről is. Gondolom, az ő jelentéseik nagy segítséget nyújtottak.

Igen, a Brit Nemzeti Archívumban rengeteg anyag van Magyarországról a második világháború idejéből. Kiterjedt SOE-dossziék vannak, száz oldalakon keresztül dokumentálják minden műveletüket. O'Malley követségi táviratai, diplomáciai jelentések – mind nagyon érdekes volt.

Magyar forrásokat is felhasznált?

Igen, dolgoztam egy kutatóval, aki segített a magyar archívumok feldolgozásában. A Nemzeti Levéltár anyagait és Endre László személyes archívumát is megnéztük, ami rendkívül megrázó, de érdekes volt. Felhasználtuk a Petőfi Irodalmi Múzeum anyagait, az Andrássy és Károlyi családok levelezését is. Kaptam anyagokat a jeruzsálemi Yad Vashemtől is. Egyedi forrásokat is használtam. Andrássy Klára magánlevelezésén kívül kaptam egy naplót Zichy-Pallavicini Edina grófnőtől. Hihetetlen naplót vezetett 1944 márciusától 1945 júliusáig. Angolul írta, ami szerencsés volt nekem! Egy elképesztően részletes személyes beszámoló az ostromról, arról, hogyan próbáltak élelmet szerezni, hogyan kellett a nyilasokkal és a németekkel tárgyalni, miközben bombák robbantak körülöttük. De a mindennapi ember szemszögéből is találtam naplót, dr. Mádi Mária naplója ilyen. Egy keresztény budai orvosnő volt, aki szerencsére angolul írt, mert Angliában tanult. Mindennapi életről írt, hogy mi van a boltokban, mi megy a színházban. 

Mi, magyarok gyakran panaszkodunk arra, hogy a külföldiek nem értenek meg minket. Ön már huszonöt éve itt él, beszél és olvas magyarul, és most ezt a kutatást is elvégezte. Úgy érzi, hogy végre megérti a magyarokat és a magyar történelmet?

Még a saját hazám történelmét sem értem meg teljesen, mert a történelem folyamatosan újraértelmeződik. De kétségtelenül sokkal többet értek belőle, mint korábban. Amit próbáltam megmutatni, az a komplexitás, de anélkül, hogy elrejteném a valóságot. A könyv három fő szakaszra oszlik. Az első rész 1941-ig tart, ez egy nagyon összetett és ellentmondásos időszak volt, amely hirtelen ért véget 1941 áprilisában, amikor a német tankok végiggördültek ezeken az utcákon, útban Jugoszlávia felé. Ekkor O'Malley brit diplomata Horthynál járt, és azt mondta neki: „Úgy viselkedett, mint egy sakál, aki a németek áldozatait zsákmányolja ki.” Ez volt az a pillanat, amikor Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal, és figyelmeztették Horthyt, hogy ennek súlyos következményei lesznek a háború után. És a magyar történelem rendkívül bonyolult. A második rész, 1942-43, még összetettebb. Magyarország már háborúban állt, német szövetségesként harcolt a keleti fronton, de közben titokban tárgyalásokat folytatott. Küldtek küldöncöket Svédországba, Svájcba és Isztambulba, de mivel túl sok különböző csatornán próbálták meg a békét elérni, végül senki sem tudta, ki kapott valódi felhatalmazást az egyezségre. Veress László megállapodott a britekkel Isztambulban, de Horthy végül nem tudott váltani. Aztán jött 1944 márciusa és októbere, a két legnagyobb katasztrófa. Az egyik legnagyobb rejtély számomra – és sok magyar számára is – Horthy reakciója vagy annak hiánya a német megszálláskor. Nem tett semmit. Továbbra is államfő maradt, a magyar kormány működött, az állami intézmények, például a Belügyminisztérium, teljes kapacitással dolgoztak – sajnos. Nem állt ellen a németeknek, nem próbálta megakadályozni a deportálásokat, egészen 1944 júliusáig, amikor egyetlen mozdulattal leállította őket. Amikor dönthetett, cselekedett. Ha meg tudta menteni a budapesti zsidókat, miért nem mentette meg a vidékieket? Ez az, amit máig rejtély övez.

Ha napjainkra tekintünk, érdekes, hogy Magyarország jelenleg is próbál egyensúlyozni a nagyhatalmak között. Emlékezteti ez önt a második világháború előtti helyzetre?

Igen, bár most Magyarország nincs halálos veszélyben, nem fogják megszállni.

Magyarország Közép-Európa közepén helyezkedik el, nincs tengeri kijárata, nincsenek jelentős természeti erőforrásai, így mindig egyensúlyoznia kellett. Ezt láthatjuk most is, és láthattuk a múltban is – ez egy folyamatosság. A történelemben néha „be kell zoomolni” a részletekre, hogy megértsük, mi történt, és a könyvem ezt is teszi, de fontos a távoli nézőpont is, amely megmutatja az összefüggéseket. Ezek az események nem valamilyen kivételes anomáliák voltak, hanem egy hosszú történelmi folyamat részei. Az egyensúlyozás meddig nyúlik vissza? 1867-ig? Az Oszmán Birodalom időszakáig? Valószínűleg igen. Mindig egyensúlyozásról volt szó.

Milyen történetekre fókuszál a holokauszttal kapcsolatban?

Elég sokat foglalkoztam a Brand-misszióval és Kasztner Rezsővel is. Nagyon érdekelt a Kasztner által vezetett Vaadah, vagyis a Cionista Segély- és Mentőbizottság története. A Vaadah 1943-ban alakult, bár már előtte is működtek. Menekülteket hoztak be, ügynököket küldtek Isztambulba, kapcsolatokat tartottak Svájccal és Palesztinával. Tisztában voltak az eseményekkel. A cionizmus egy realistább, cselekvésorientált ideológiává vált – nem elméletet akartak, hanem konkrét tetteket. Joel Brandnak azt mondta Eichmann, hogy ha kerít nekik több ezer teherautót, megkíméli a magyar zsidók életét. Brand küldetése tragikus volt, mert hitt benne, de valójában teljesen irreális volt. Eichmann és a nácik elhitték a saját propagandájukat – hogy egy maroknyi ember képes lehet megváltoztatni a világháború menetét.

Magyarországgal kapcsolatban érdekes, hogy annak idején nagy volt az antiszemitizmus, és természetesen tudjuk, mennyire tragikus veszteségeket szenvedett el a magyar zsidóság a második világháború során. De manapság Magyarország egy nagyon Izrael-barát és zsidóbarát ország.

Igen. Különösen Londonból nézve. 

A brit zsidó közösség – leszámítva azt a pár hasznos idiótát, akik ezeken a tüntetéseken részt vesznek, de ők tényleg csak egy elenyésző kisebbség – teljes sokkban van attól, ami Nagy-Britanniában történik, és attól, hogy ezt hogyan engedik megtörténni. Hogyan lehetséges, hogy hétről hétre tízezrek özönlik el London belvárosát, és Palesztinát éltetik? Nyíltan nem támogathatják a Hamászt, mert az tilos, de a támogatásuk de facto ott van. A legmegdöbbentőbb pedig az, hogy most kiderült: 2023. október 7-én, délután 12:50-kor – miközben szegény izraeli lányokat éppen halálra erőszakolták – benyújtották az első tüntetésre vonatkozó kérelmet. Hat órával a támadás kezdete után már alig várták, hogy az utcára mehessenek és Izrael ellen tüntethessenek. Ez undorító. Egyszerűen rosszul vagyunk tőle. A brit antiszemitizmus robbanása hihetetlen mértékű. Évente ezrekre rúg az incidensek száma, egyre több az erőszakos támadás, a fenyegetés, a megfélemlítés.

És Magyarországon?

Magyarországon ilyesmi nem történik. Természetesen tudjuk, hogy a kulturális antiszemitizmus továbbra is létezik, a régi sztereotípiák fennmaradnak. De ez más, egészen más. Biztosan előfordul, hogy valaki kellemetlen megjegyzést tesz vagy sértő dolgokat mond, de itt nincs erőszak, nincs fenyegetés, nincs megfélemlítés.

A mai fiatalabb generáció teljesen másként áll hozzá a második világháború eseményeihez, mint amit harminc éve hallottam, amikor kezdő külföldi tudósítóként Magyarországra kerültem. Akkor még jellemző volt a tagadás, az elutasítás, a kibeszéletlenség. Ez már nem így van. Egy teljes történészgeneráció tárta fel és dolgozta fel a múltat. Erről beszélnek, megvitatják, nyíltan elismerik. A kormány nyíltan kimondja: katasztrofálisan elbuktunk a zsidó közösség megvédésében a holokauszt során. Ezt rendszeresen elmondják nyilvánosan.

Igen, de hasonlót mondanak a hollandok is, meg sok más ország is. De ők nem állnak ki Izrael mellett, nem úgy, mint Magyarország.

Amikor a Nemzetközi Büntetőbíróság bejelentette, hogy le akarja tartóztatni Netanjahut, különösen groteszk volt, amikor Lengyelország azt mondta – bár később visszavonták ezt –, hogy ha Netanjahu eljönne Auschwitz évfordulójára, akkor az elfogatási parancs értelmében letartóztatnák. Képzelje csak el, hogy letartóztatják Netanjahut, amikor leszáll a repülőgépről Lengyelországban! De ezt ők komolyan kimondták. Ez azt mutatja, hogy a politikai döntéshozók egy része ezzel egyetért. Ráadásul ezt nyilvánosan mondták, nem pedig titkos csatornákon keresztül. Ezzel szemben Orbán Viktor azt mondta: „Gyere Budapestre, bármikor szívesen látunk, és biztos lehetsz benne, hogy itt senki nem fog letartóztatni.” Ez nagyon biztató, sok reményre ad okot.

(Fotók: Földházi Árpád)