Valóban, nem mindegyik pápa volt szent – de ez nem kérdőjelezi meg az intézmény hitelességét

(Az alábbi írás az egyházi év emlék- és ünnepnapjait követő új sorozatunk részeként jelenik meg. A sorozat további részeit ide kattintva olvashatja el.)

Főnöknek, vezetőnek lennie kell. Minden intézményben, közösségben, csoportban. Lehetőleg egy személy. Szemléletünk alapvetően monarchikus, amiképpen a világ is az. Egyetlen Isten teremtette – s amint a mennyben, úgy a földön is:

Ellenkező esetben rivalizálás, intrika, iránytévesztés, eretnekség és káosz következhet.

Sokat őrlődünk azon, milyen a jó vezető; akár állami, munkahelyi vagy családi szinten nézzük. Kinek kell kiválasztania? Dei gratia vagy demokrácia? Sem a család, sem a munkahely nem működik hatékonyan, ha minden döntésről többségi szavazást rendezünk; az államhatalomtól ellenben mégis ezt várjuk el.

Miközben ugyanúgy meg kell küzdenie bürokráciával, költségvetéssel, jogi problémákkal, addig célja túlmutat a földi dolgokon. Nem összevethető egyetlen más szervezettel sem.

Amiképpen az első szentté avatást – még a kereszten, a jobb lator javára –, úgy az első fontos kinevezést is ő maga gyakorolta. Ezért a legitimációja is roppant erős és kikezdhetetlen, noha Jézus nem rendezett szavazást, sőt tesztet sem töltetett ki a jelöltekkel. Nem gyűjtetett ajánlásokat és nem volt előválasztás. Az idő igazolta a döntés helyességét. Igaz, valószínűleg bárkire ruházza a hatalmat, a pápaság akkor is fennmarad. Akár Jakab, János, András vagy Tamás kapja a pásztorbotot.

Nem többoldalas, apróbetűs jegyzetekkel ellátott szerződésben, hanem néhány szóban nyilvánítja ki akaratát Simon megbízatását illetően: „Neked adom a mennyek országának kulcsait: Amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.”

Miféle ember ez a Jónás fia Simon, a galileai halász?

Nem a legokosabb. Nem a legszilárdabb jellem. Az egyetlen, akinek Jézus azt mondta: „Távozz tőlem, sátán!” A mester elfogásának éjszakáján előbb karddal akar megvívni érte, de rövidesen háromszor letagadja még azt is, hogy ismeri. 

Mindenbe belevág, sokszor meggondolatlanul; amikor látja, hogy Jézus vízen jár, ő is rögtön ki akarja próbálni. A színeváltozáskor sátrat építene és ott maradna örökre, megfeledkezve családról és halakról. Vendégeket hív, noha beteg az anyósa. De képes arra, hogy feltétlenül alávesse magát Krisztusnak: „A te szavadra kivetem a hálót.” Talán emiatt lett kiválasztva. 

A kulcsos hasonlat miatt úgy képzeljük, mintha egy portás volna. Vele fogunk találkozni, mielőtt bejuthatunk az üdvösségre.

A pápa élethossziglan tölti be hivatását. Ezért is volt roppant káros XVI. Benedek döntése a visszavonulásról. Mostantól, ha nem tetszik valakinek a vatikáni irányvonal, kis nyomásgyakorlással, vádaskodással, hecckampánnyal ráveheti a lemondásra. Péter erre akkor sem volt hajlandó, amikor az életéről volt szó. A Bibliában ugyan nem szerepel, de a keresztény hagyományban tartja magát a Sienkiewicz által is megírt történet: az üldözések idején az örök városból elfutó apostolnak megjelenik Jézus. „Hová mégy, uram?” (Quo vadis, domine?) „Megyek Rómába, hogy újból megfeszítsenek!”, hangzik a válasz. Erre elszégyelli magát, visszafordul, s hóhéraitól már csak azt kéri, fejjel lefelé feszítsék meg, mert méltatlan úgy meghalni, amiképpen az Üdvözítő.

Nem fényűző gazdagság, nem a dicsőség és jólét, hanem a szenvedés és a vértanúság járt a hivatallal. (Érdekes párhuzam, hogy az első magyar miniszterelnököt ugyancsak kivégezték, és utána még további öt jutott hasonló sorsra.)

Az egyház ellenségei szívesen bírálják vélt vagy valós hibáiért, erkölcstelenségeiért a történelem megannyi pápáját. Valóban, nem mindegyikük volt szent. De a vétkes egyének nem kérdőjelezik meg az intézmény hitelességét.

Amikor II. János Pál nálunk járt, még nem voltam gyakorló hívő, pont akkor utaztam el (történetesen éppen Olaszországba), amikor jött. Ferencet viszont kétszer is láttam; egyszer az Andrássy úton, az Eucharisztikus Kongresszus záró miséje előtt, 4-5 méterről. Másodszor 2023. április 30-án. 

A Kossuth téri misét a Szabadság térre telepített kivetítőn néztük. A közvetítés élőben mutatta, amint a szentatya konvoja az Erzsébet hídról a rakpartra fordul. Rádöbbentem, hogy a Duna-parton fognak jönni; két kisebb fiammal együtt futni kezdtünk a Széchenyi utcán, átbotladoztunk a villamossíneken. Éppen akkor ért oda az alsó rakparton a Ferencet szállító autó. Integetni kezdtem. Mivel mások nem voltak a közelünkben, a lehúzott ablakon mosolyogva kipillantó, felénk intő szentanyával néhány másodpercre szemkontaktust teremtettem.

Pár éve a liberális sajtó szinte „mennybe menesztette” a dél-amerikai főpapot, elsősorban a migrációval és a homoszexualitással kapcsolatos (vélt vagy részben félreértelmezett) szavaiért. Talán lehettek is olyan mondatai, megjegyzései, tettei, amikkel nem mindig értettem egyet.

De most, amikor ezt írom, éppen kórházban van, a média már arról cikkezik, mi történik, ha az egyházfő meghal… Én a pápai himnusz soraira gondolok: „Tartsd meg, Isten, szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!” Mert nem az a fontos, hogy Ferenc vagy János Pál; argentin, olasz vagy német. Az egyetlen, ami számít, azok Jézus szavai:

***