Kifelé bezzeg nyitottnak mutatjuk magunkat, a szabadság szellemét hirdetjük, az egyenlőségért demonstrációt is szervezünk, ha van politikai motiváltság. És csak az van. És csak az van.
„Tőlünk függ minden, csak akarjunk” – írja Széchenyi István Hitel című, megkerülhetetlen művében. Hiszek ebben a már-már elkoptatott, közhelyszerű, mégis nagyszerű gondolatban,
amikor a kihívásokkal élő gyermekek lelki-szellemi-művészeti fejlődését biztosító akadálymentesítés gyakorlati megvalósulásról gondolkodom a Kolibri Színházban létrehozandó országos akadálymentesítési központ projektem kapcsán.
Egy társadalom fejlettsége abban mutatkozik meg igazán, hogyan bánik a kihívással élőkkel, főleg a gyermekekkel. Megdöbbentő számomra az a merev elutasítás, melyet a fővárosi fenntartású színházigazgatók és az őket támogató szakmai szervezetek megfogalmaztak. Hogy ne jöjjön létre ilyesmi a Kolibriben, mert ez veszélyezteti a Kolibri Színház eddigi értékeit. Mit is veszélyeztet? Hogyan veszélyezteti? Miért is veszélyezteti? Eddig ezekre a kérdésekre senkitől sem kaptam választ. Pedig ez valóban egy olyan projekt, amit egy egészséges, magát keresztény értékrend mentén megfogalmazó nemzet minden tagja – politikai hovatartozástól függetlenül – egyként támogathatna, de mégsem. Magyarországon még nem tartunk itt. Ez a program ugyanis az elfogadásról szól. A másik elfogadásáról. Arról, hogy észreveszem, meglátom, meghallom a másik embert. Embernek tekintem a másikat.
De nem, mi képmutatók vagyunk. Kifelé nyitottnak mutatjuk magunkat, a szabadság szellemét hirdetjük, az egyenlőség, az egyenlő bánásmód biztosításáért akár demonstrációt is szervezünk, ha van politikai motiváltság.
És csak az van. Még sohasem láttam tömegeket vonulni a kihívással élőkért Magyarországon. Valószínű sohasem fogok. Mert sohasem állnak ki értük az emberek, pedig mindenkinek van barátja, családtagja, szomszédja, aki ebben érintett. Más, nem olyan, mint mi. Ők is képesek aktívan részt venni a társadalomban, mint ahogyan az ép emberek, de kihívásokkal kell szembenézniük minden nap. Számukra az élet minden pillanata kihívás. Sokan csak a kerekesszékesekre gondolnak, és arra, hogy a feladat csupán annyi, biztosítsuk számukra, hogy fizikailag akadálymenetesen eljussanak egyik pontból a másikba, azért, hogy ők is részesei lehessenek mindennek, aminek az ép emberek részesei. Nemcsak róluk van szó, sokkal több ember tartozik a kihívással élők csoportjába, mint gondolnánk. Az érzékszervi, értelmi vagy pszichoszociális nehézséggel élők is. De nem segítünk, nem fogunk össze értük, nem teszünk semmit, tisztelet a kivételnek. Nem olyan időket élünk.
Ausztráliában viszont igen, Amerikában igen, Dél-Koreában igen, és a világ nyitottabb országaiban igen, ahogyan azt személyesen is megtapasztaltam.
Meggyőződésem, hogy egy fejlett társadalomban meg kell teremteni a kulturális intézmények, múzeumok, színházak akadálymentesítését, ami nemcsak a fizikai, hanem a tartalmi akadálymentesítést is magában foglalja. Ez azt jelenti, hogy a kihívásokkal élők amellett, hogy a múzeum vagy színház falai között akadálymentesen tudnak mozogni, tájékozódni, egy kiállítás vagy színházi előadás „tartalmát” is könnyeben be tudják fogadni. Mindent meg kell próbálnunk, hogy a kihívással élők ne csak az épületbe jussanak be, de elérhetővé tegyük számukra tágabb értelemben véve a kultúrát, beleértve a színházi élményt is. Szerencsére mindez ma már nemcsak papírra vetve, írott óhajként fogalmazódig meg bennem. Egy kipróbált, a gyakorlatban is létező technikáról, módszerről beszélek. Európában, kiváltképp Nagy-Britanniában már elterjedt a verbális képleírás, szaknyelven audionarráció, a vakok és gyengénlátók támogatására, amit hazánkban elsőként, intézményes formában a Pesti Magyar Színházban az én kezdeményezésemre és direktorságom alatt vezettünk be.
Képzeljék csak el, hogy Magyarországon bármely előadást integrált körülmények között nézhet meg jelnyelvet használva egy siket és nem siket, verbális képleírást, audionarrációt alkalmazva egy látó és egy nem látó, ritkabetegségben szenvedő, esetleg autista, vagy más kihívással élő gyermek és felnőtt.
Ahol a vakok és gyengénlátók számára és a többi kihívással élő számára is minél teljesebb, komplexebb a színházi élmény, aminek csak egy része a színészek szöveges előadása. Emellett a teljességhez hozzátartozik a színpadkép, a jelmezek, a színészi nonverbális játék, a mozgások, a fény- és speciális látványelemek verbális képleírása. Ha nagyon jó a verbális képleírás, azaz audionarráció, segítheti őket is, hogy átéljék a katarzis semmihez sem fogható elementáris élményét. Az előadások minél jobb megértését e program keretében egy speciálisan kifejlesztett ingyenes mobilapplikáció segíti, ami több részelemből áll. A kihívással élők az előzetes regisztrációt követően egyedi szolgáltatási folyamat segítségével kapcsolódhattak be a tartalmi akadálymentesítésbe. Az előadás előtt egy órával megérkezve lehetőséget kaptak a színpad bejárására, a jelmezek megtapintására, a színészekkel való beszélgetésre, majd az ingyenes, okostelefonra letölthető applikációval, élő verbális képleírással, azaz audionarráció segítségével hallgathatták, követhették figyelemmel a monológok és párbeszédek közötti csendben a nonverbális színészi játék minden lényeges mozdulatát. Ez a működő rendszer és módszer, valamint más további fejlesztések lehetővé teszik, hogy a kihívással élő gyermekek integrált módon, a kihívásokkal nem küzdő gyermekekkel együtt helyet foglalva a nézőtéren, minőségi színházi élményben részesüljenek, miközben megismerhetik egymást és megtanulják elfogadni a másikat.
Az elfogadásra is szocializálódnak. Megtanulják, hogy nem kell félni a másiktól.
Az első lépés tehát a minél szélesebb körben bevezetett tartalmi akadálymentesítés kell, hogy legyen, de ez természetesen nem elegendő feltétele a kihívással küzdő gyermekek támogatásának. Létre kell hozni egy országos lefedettséget biztosító online adatbázist, ahol megtalálható minden kulturális intézmény, színház és múzeum, amely verbális képleírás vagy jelnyelv segítségével tartalmi akadálymentesítést kínál. Egy helyen kell biztosítani minden releváns információt a kihívással élő személyek számára, legyen az gyermek vagy felnőtt, aki kulturális javainkhoz szeretne az épekhez hasonlóan hozzáférni. Olyan központot álmodtam meg, mely szakemberképzéssel munkahelyeket hoz létre és ellátja, kiszolgálja a vidéki emberek, intézmények igényeit is.
Ne feledjük, csak politikai értelemben van jobboldali vagy baloldali vakság, a való életben csak vakság létezik. A közöny, az érdektelenség falát kell ledöntenünk, hogy egymást meglássuk, meghalljuk. Van mit tennünk, van miért küzdenünk, összefognunk.
Létre kell hozzuk ezt a hiánypótló országos akadálymentesítési központot.
Írásomat Széchenyi István gondolatával kezdtem, most az idézet folytatásával szeretném üzenni mindenkinek, hogy érdemes ezért a nemes célért áldozatokat vállalnunk.
„Tőlünk függ minden, csak akarjunk. 'S nem lelki, testi 's országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátramaradásink 's hibáink nagylelkű elismerése, 's azoknak férfias orvoslása.”
Nyitókép: MTI/MTVA/Lakatos Péter
Budapesten, John Cena főszereplésével forgatják a Matchbox című film egy részét. Az elmúlt két hétben látványos repüléseket és akciójeleneteket kísérhettek figyelemmel az érdeklődők.
Erkölcsi minimum, hogy sem a szüleinket, sem a gyermekünket, sem a házastársunkat és barátunkat nem hallgatjuk le, jelentjük fel vagy áruljuk el.
A Tisza Párt házi színésze „all-in-t” nyomott volna Magyar Péter helyében a hangfelvételekkel kapcsolatban.
Az amerikai elnököt nem lehet megállítani.
A címben szereplő kérdést teszik fel egymásnak a Vörösmarty Színház színészei; arról beszélnek két felvonásban, amiről józanul nem lehet.
A Veszprém kézilabdacsapatának Sporting elleni hazai Bajnokok Ligája-mérkőzésén az egyik dán játékvezető, Jesper Madsen összeesett a pályán, és orvosi ellátásra szorult, majd kórházba is kellett szállítani.
Petro Porosenko korábbi ukrán elnök az Ukrajna és az Egyesült Államok közötti növekvő feszültségek kapcsány nyilatkozott.
