Magyarországon sohasem állnak ki a kihívással élőkért. Mi megpróbálnánk a Kolibriben

„Tőlünk függ minden, csak akarjunk” – írja Széchenyi István Hitel című, megkerülhetetlen művében. Hiszek ebben a már-már elkoptatott, közhelyszerű, mégis nagyszerű gondolatban,

Egy társadalom fejlettsége abban mutatkozik meg igazán, hogyan bánik a kihívással élőkkel, főleg a gyermekekkel. Megdöbbentő számomra az a merev elutasítás, melyet a fővárosi fenntartású színházigazgatók és az őket támogató szakmai szervezetek megfogalmaztak. Hogy ne jöjjön létre ilyesmi a Kolibriben, mert ez veszélyezteti a Kolibri Színház eddigi értékeit. Mit is veszélyeztet? Hogyan veszélyezteti? Miért is veszélyezteti? Eddig ezekre a kérdésekre senkitől sem kaptam választ. Pedig ez valóban egy olyan projekt, amit egy egészséges, magát keresztény értékrend mentén megfogalmazó nemzet minden tagja – politikai hovatartozástól függetlenül – egyként támogathatna, de mégsem. Magyarországon még nem tartunk itt. Ez a program ugyanis az elfogadásról szól. A másik elfogadásáról. Arról, hogy észreveszem, meglátom, meghallom a másik embert. Embernek tekintem a másikat.

És csak az van. Még sohasem láttam tömegeket vonulni a kihívással élőkért Magyarországon. Valószínű sohasem fogok. Mert sohasem állnak ki értük az emberek, pedig mindenkinek van barátja, családtagja, szomszédja, aki ebben érintett. Más, nem olyan, mint mi. Ők is képesek aktívan részt venni a társadalomban, mint ahogyan az ép emberek, de kihívásokkal kell szembenézniük minden nap. Számukra az élet minden pillanata kihívás. Sokan csak a kerekesszékesekre gondolnak, és arra, hogy a feladat csupán annyi, biztosítsuk számukra, hogy fizikailag akadálymenetesen eljussanak egyik pontból a másikba, azért, hogy ők is részesei lehessenek mindennek, aminek az ép emberek részesei. Nemcsak róluk van szó, sokkal több ember tartozik a kihívással élők csoportjába, mint gondolnánk. Az érzékszervi, értelmi vagy pszichoszociális nehézséggel élők is. De nem segítünk, nem fogunk össze értük, nem teszünk semmit, tisztelet a kivételnek. Nem olyan időket élünk.

Meggyőződésem, hogy egy fejlett társadalomban meg kell teremteni a kulturális intézmények, múzeumok, színházak akadálymentesítését, ami nemcsak a fizikai, hanem a tartalmi akadálymentesítést is magában foglalja. Ez azt jelenti, hogy a kihívásokkal élők amellett, hogy a múzeum vagy színház falai között akadálymentesen tudnak mozogni, tájékozódni, egy kiállítás vagy színházi előadás „tartalmát” is könnyeben be tudják fogadni. Mindent meg kell próbálnunk, hogy a kihívással élők ne csak az épületbe jussanak be, de elérhetővé tegyük számukra tágabb értelemben véve a kultúrát, beleértve a színházi élményt is. Szerencsére mindez ma már nemcsak papírra vetve, írott óhajként fogalmazódig meg bennem. Egy kipróbált, a gyakorlatban is létező technikáról, módszerről beszélek. Európában, kiváltképp Nagy-Britanniában már elterjedt a verbális képleírás, szaknyelven audionarráció, a vakok és gyengénlátók támogatására, amit hazánkban elsőként, intézményes formában a Pesti Magyar Színházban az én kezdeményezésemre és direktorságom alatt vezettünk be.

Ahol a vakok és gyengénlátók számára és a többi kihívással élő számára is minél teljesebb, komplexebb a színházi élmény, aminek csak egy része a színészek szöveges előadása. Emellett a teljességhez hozzátartozik a színpadkép, a jelmezek, a színészi nonverbális játék, a mozgások, a fény- és speciális látványelemek verbális képleírása. Ha nagyon jó a verbális képleírás, azaz audionarráció, segítheti őket is, hogy átéljék a katarzis semmihez sem fogható elementáris élményét. Az előadások minél jobb megértését e program keretében egy speciálisan kifejlesztett ingyenes mobilapplikáció segíti, ami több részelemből áll. A kihívással élők az előzetes regisztrációt követően egyedi szolgáltatási folyamat segítségével kapcsolódhattak be a tartalmi akadálymentesítésbe. Az előadás előtt egy órával megérkezve lehetőséget kaptak a színpad bejárására, a jelmezek megtapintására, a színészekkel való beszélgetésre, majd az ingyenes, okostelefonra letölthető applikációval, élő verbális képleírással, azaz audionarráció segítségével hallgathatták, követhették figyelemmel a monológok és párbeszédek közötti csendben a nonverbális színészi játék minden lényeges mozdulatát. Ez a működő rendszer és módszer, valamint más további fejlesztések lehetővé teszik, hogy a kihívással élő gyermekek integrált módon, a kihívásokkal nem küzdő gyermekekkel együtt helyet foglalva a nézőtéren, minőségi színházi élményben részesüljenek, miközben megismerhetik egymást és megtanulják elfogadni a másikat.

Az első lépés tehát a minél szélesebb körben bevezetett tartalmi akadálymentesítés kell, hogy legyen, de ez természetesen nem elegendő feltétele a kihívással küzdő gyermekek támogatásának. Létre kell hozni egy országos lefedettséget biztosító online adatbázist, ahol megtalálható minden kulturális intézmény, színház és múzeum, amely verbális képleírás vagy jelnyelv segítségével tartalmi akadálymentesítést kínál. Egy helyen kell biztosítani minden releváns információt a kihívással élő személyek számára, legyen az gyermek vagy felnőtt, aki kulturális javainkhoz szeretne az épekhez hasonlóan hozzáférni. Olyan központot álmodtam meg, mely szakemberképzéssel munkahelyeket hoz létre és ellátja, kiszolgálja a vidéki emberek, intézmények igényeit is. 

Ne feledjük, csak politikai értelemben van jobboldali vagy baloldali vakság, a való életben csak vakság létezik. A közöny, az érdektelenség falát kell ledöntenünk, hogy egymást meglássuk, meghalljuk. Van mit tennünk, van miért küzdenünk, összefognunk.

Írásomat Széchenyi István gondolatával kezdtem, most az idézet folytatásával szeretném üzenni mindenkinek, hogy érdemes ezért a nemes célért áldozatokat vállalnunk. 

„Tőlünk függ minden, csak akarjunk. 'S nem lelki, testi 's országbeli javaink dicsérete emelheti fel hazánkat, hanem hátramaradásink 's hibáink nagylelkű elismerése, 's azoknak férfias orvoslása.”

Nyitókép: MTI/MTVA/Lakatos Péter